Home Egyéb 1956 nem a baloldal ünnepe

1956 nem a baloldal ünnepe

1536
4
SHARE

Nem a mi ünnepünk. 1956 fekete felkiáltójel a baloldali mozgalom történetében. Az 1948-ban induló, a baloldali progressziót felszámoló sztálinista ámokfutás lezárása, fegyveres lázadás az elnyomás és a Szovjetunió zászlaja alatt nyomuló orosz imperializmus ellen. 1956 nem csak arra mutat rá, hogy a mozgalom zord zsákutcába futott, de arra is, hogy egykori elvtársaink képtelenek voltak időben helyes irányba visszaállítani azt a globális kísérletet, amely 1917-ben indult Oroszországból.
Hazugság azt állítani, hogy 1956 egyenlő lett volna a Köztársaság téri lincseléssel. Sok lelkes, az elnyomás ellen lázadó, minden szempontból jószándékú ember állt a lázadás első vonalában. Többségük nem támogatta az embertelenséget, egyszerűen dühös volt a nyílt és embertelen, a szocializmus jelképei mögé bújtatott elnyomás miatt. Ez nem volt forradalom, ez egyszerű népfelkelés volt, amely képes volt magához ragadni a fegyveres hatalmat és azt megvédeni az első szovjet bevonulás alkalmával. A szomorú tény, hogy Nagy Imre ennek az időszaknak alkalmatlan vezetője volt, sodródott az eseményekkel, november elejére az ország egy jól szervezett, központi hatalom nélküli, azaz anarchista közösséggé vált, ahol fegyveres közösségek, a gyárak munkástanácsai kezében volt a hatalom. Ebből a szempontból tekinthető mindez szocialistának, azonban ezt a helyzetet mindenki átmenetinek tekintette. A többség egyszerűen abban reménykedett, hogy sikerülni fog nálunk is kifarolni osztrák minta alapján a szocialista blokkból. Éppen a nyugati szomszédok „elengedése” miatt sem lehetett azonban ennek realitása. Hruscsov ennyi területen egyszerre nem engedhetett. A Szovjetuniót megroppantotta volna még egy szövetséges ilyen egyszerű elvesztése és ez valószínűleg tovább erősítette volna a moszkvai sztálinista reakciósokat.
A szovjet illetékesek és helytartóik némileg logikus módon döntöttek a beavatkozás és egy új politikai elit hatalomba helyezése mellett. Tény, hogy Münnich Ferenc nem volt a rákosi időszak első vonalában, Kádár pedig szimbolikus alakja volt a börtönbe zárt, megalázott kommunisták közösségének. Mindketten érthető okokból támogatói voltak Nagy Imrének, de egyikük sem akarta elfogadni a nyugati orientációt, a kapitalizmust. Valószínűleg letaglózta őket a tény, hogy az addig fegyelmezettnek tekinthető fegyveres lázadói csoportok, amelyek között kommunista vezetésűek is voltak, milyen embertelenségre voltak képesek a Köztársaság téren. Addig Kádár például még azt is tervezte, hogy eleget tesz Angyal István kérésének és ellátogat a Tűzoltó utcai csoporthoz, azonban elvtársának és barátjának, Mező Imrének a halála után erre már nem kerülhetett sor. Feladva a felkelőkkel való együttműködést a szovjetek irányába fordultak és vállalták a véres kezű diktátori szerepet is annak érdekében, hogy megtarthassák a hatalmat és a szovjet orientációt. Ezzel újabb nehéz terhet hagytak az utókorra, azaz ránk. Nem magyarázható, nem elfogadható a sok száz halálos ítélet. Nem legitim egyetlen politikai vezető sem, akit idegen fegyverek segítettek hatalomra a hazájában. Ezen az a tény sem változtat, hogy később Kádár János a magyar történelem egyik legjelentősebb vezetője lett, aki néhány év alatt elfogadtatta és megszerettette magát az ország többségével, még ellenfelei jelentős részével is. A sors fintora, hogy Kádár lényegében 1956-os lázadóból lett azzá, amivé lett. Gyűlölte a sztálinizmust és annak minden reinkarnációját Brezsnyevtől Ceasescun át Honeckerig. Megvetette a személyi kultuszt, nem tűrte képének a korban divatos közterületi elhelyezését, a baloldali szektásság szemében nagyobb bűn volt, mint a polgári elhajlás. Helyzete a szocialista blokkon belül mindvégig kivételezett maradt, nem piszkálták komolyabban még akkor sem, amikor minden országban konzervatív fordulatok zajlottak.
1956 nélkül nem lett volna Kádár és Kádár nélkül nem lett volna gulyásszocializmus, amelynek ma már semmi értéke nincs, de azok akik éltek benne, tudják milyen rendkívüli dolog volt akkor, amikor szinte mindenhol embertelen arcát mutatta a szovjet rendszer.
1956 nem a baloldal ünnepe, hagyjuk meg azt a magyar népnek. A tüntető egyetemistáknak, a fegyvert ragadó suhancoknak, a szabadságra vágyó értelmiségnek. Mi baloldaliak forduljunk október 23-án magunkba, vessünk számot hibáinkkal, bűneinkkel és próbáljuk megemészteni utólag is mindazt ami 1948 és 1958 történt ebben az országban.

Kalmár Szilárd

Hozzászólások

  1. Vmi nyilas fakalap hordta össze ezt a baromságot, kijegyzetelvén egy nyilas hazugsághegyet.
    Sztálin volt a baloldali progresszió a valóságban. Leszámolt a nácikkal és az álbaloldali gyávákkal.
    Semmiféle orosz imperializmusról szó sincs.
    Az egészből annyi igaz viszont, hogy az 56. évi nyilas puccskísérlet tényleg nem baloldali. Sőt.

    1. Aha….Sztálin, mint progresszív! 🙂 Az kétségtelen, hogy a neki nem tetsző, kicsit is gyanús, vagy annak kikiáltott illetőket progresszív módokon végeztette ki vagy tüntette el külső Szibériában, illetve a retusálásnak is igen progresszív mestere volt. 😀 A nácikkal a Vörös Hadsereg és Zsukov marsall végzett, nem pedig Dzsuvásvili. Baromarc!

  2. 1956-ban úgy mégis ki győzött és miÉRT is lett ünnep?  
    TUDtommal éppenséggel Kádár valósította meg az emberarcú szocializmus felépítésével a “forradalom” célkitúzéseit! 😛

  3. “A többség egyszerűen abban reménykedett, hogy sikerülni fog nálunk is kifarolni osztrák minta alapján a szocialista blokkból.” Ez egyszerűen nem igaz. Még a baloldali elfogultsággal igazán nem vádolható “sztártörténész” Romsics is kénytelen beismerni,hogy a felkelőknek több mint a fele nemhogy 45 de még 48 elé se akart visszatérni. Nem véletlen,hogy állandó jelszava volt a felkelőknek a “gyárat földet vissza nem adunk.” Ajánlott olvasmány:Kovács Marika: 1956 a munkástanácsok forradalma