2016: háború és / vagy béke éve

Pax Americana

Kezdjük egy nagyon egyszerű, pragmatikus példával. Talán mindenki számára ismerős a magánéletből az az állapot, mikor éveken át naponta úgy megyünk haza valahova, hogy van egy otthonunk, ahol csókkal fogadnak, elmeséljük a napunkat, megöleljük azt, akit legjobban szeretünk és ezt minden probléma ellenére semmi sem kérdőjelezi meg. Aztán történik valami, olyan szavak hangzanak el, illetve olyasmi történik, hogy a bizalom hirtelen oda lesz és egyik napról a másikra rá kell döbbennünk: mindaz, amiben addig éltünk semmivé lett, mintha sose lett volna. Többé nincs otthonunk. Sokszor képtelenségnek tűnik megmondani, pontosan mi lehetett a kiváltó ok, de tény, hogy ilyenkor elveszítjük otthonunkat. Egyik pillanatról a másikra. Ugye ismerős ez a szituáció a magánéletből! Ugyan milyen alapon és miért gondoljuk, hogy ugyanez ne történhetne meg egész országokkal? Azt hívjuk háborúnak, mikor nagyobb közösségekben rendül meg az alapvető bizalom és egész országok veszítik el otthonukat lényegében ugyanígy. Mert igazi otthonunk és hazánk a béke és a bizalom állapota. Ez esik először áldozatul egy háborúban. És hiába üvöltik hangszórókból, hogy „meg kell védenünk a hazát” valamilyen „ellenséggel” szemben, mert igazi hazánk, a béke addigra már elveszett.

Hiába mondják tehát azt, hogy valamilyen külső ellenségek, az ellenségként régóta kéznél levő szomszédos népek, vagy a köztünk élő zsidók-cigányok-bevándorlók-szemüvegesek-kulákok-kommunisták-bárkik az okai mindennek, hogy velük szemben kell hirtelen megvédeni a hazát (vagy épp a kommunizmust, vagy a keresztény Európát, stb.). Ennek minden esetben pont az ellenkezője igaz: hazánk ott és addig van, amíg békében tudunk élni a többiekkel. Leginkább pont az ellenségként megnevezett népekkel vagy csoportokkal. Sőt: igazán tartós békében csak akkor élhetnénk az adott helyen, ha végre összhangba kerülnénk természeti környezetünkkel, a többi élőlénnyel és az országban adott klimatikus, földrajzi viszonyokkal. Mert nemcsak történelmünkkel nem tudunk együtt élni, hanem ökológiai környezetünkkel sem és alapvetően az ezekből adódó problémák olyan mély feszültségeket keltenek időről időre a társadalomban, hogy az önmagában is megteremti háborúságaink alapját.

Kik tudnák megakadályozni és hogyan?

Az utóbbi pár ezer évben mindig meglehetős többségben voltak minden országban azok, akik békét akartak, aztán a történelem rendre azt mutatta, hogy nem sikerült megakadályozni a háborúkat, melyekhez tipikusan nagyon kevés embernek fűződik érdeke, de alkalmasint ők irányítják országainkat… Korábban is és most is. Érdemes tehát áttekinteni, hogy mik a béke megőrzésének feltételei és hogyan szoktunk mégis belecsúszni a háborúba. Talán most még van némi esélyünk. Elég lenne, ha egy-egy ország lakosságának töredéke, 4-5 százaléka kellő határozottsággal és időben fellép a háborús uszítás ellen, de az általános mozgósítás elrendelése esetén, hadiállapotban már a lakosság 40-50% is kevésnek bizonyulhat ugyanerre! Az időzítés és a kritikus tömeg tehát kulcskérdés. Mint ismeretes, Thomas Mann üdvözlése József Attila és pár száz hozzá hasonlóan gondolkodó ember által nem volt elegendő ehhez 1937-ben, pedig akkor még Ausztria náci bekebelezése sem történt meg, de a spanyol polgárháború már akkor azt mutatta, amit ma az ukrán vagy a szíriai kliens háborúk. Ma vajon vagyunk annyian itt Magyarországon és Európában mint ’37-ben, akik látják, mi történik és készek határozottan fellépni?

Nézzünk körül kicsit! Hányan vagyunk? És hányan vannak körülöttünk, akik már elfogadták, indulatilag magukévá tették a háborús retorikát a migráns-propaganda nyomán? Már most nincsenek adva az értelmes, békés társadalmi vita és a párbeszéd feltételei. Mi lesz, ha egyesek fegyverrel fognak „érvelni”? Ha több évtizedes pacifizmusról pár hét alatt át lehetett hangolni az európai országok közvéleményét az ellenségképre épülő háborús retorikára, akkor mennyi idő alatt lehetne „meggyőzni” ugyanezt a közvéleményt egy háború „szükségességéről”, vagy akár az általános mozgósításról? Újabb pár hét alatt. Nem az a döntő kérdés, hogy mikor következhet be konkrétan ez az állapot (bár az sem mindegy!), hanem az a döntő kérdés, hogy miért nem látunk komoly esélyt arra, hogy ezt ma megakadályozhatnánk.

Miért nincs a demokratikus intézményrendszerben és az államapparátusban semmilyen olyan fék vagy ellensúly, mely a háborús eszkalációnak megbízhatóan útját állhatná? Mert nincs. A történelemben talán sosem volt, de ez nem ment fel minket annak felelőssége alól, hogy ma a mi közösségeinkben miért nincs. Az erőszakszervek erre tipikusan nem alkalmasak, illetve kizárólag békeidőben alkalmasak a békés polgári rend megóvására. Háborús eszkalációban viszont épp ellenkezőleg: a karhatalom válhat a háborús mozgósítás fő eszközévé, hogy a hatalom megtörje a civil társadalom esetleges ellenállását – ha kell, fegyvert fogva saját népére is. Akkor hát kik a mi társadalmunk békefenntartói? Van egyáltalán bármilyen erre közjogilag felhatalmazott szervezet egy polgári demokráciában? Ugye nincs. A civil társadalom ma sokkal kevésbé van felkészülve tehát a háborúval szembeni fellépésre Európában mint például 1937-ben, ami önmagában is tragikus helyzet, akkor is ha netán valami isteni szerencsével ezúttal épp sikerülne megúsznunk a háborút. Akkor is le kéne vonnunk a konzekvenciát és a lehető legkomolyabb jogosítványokkal létre kellene hoznunk a civil béke megőrzésére felhatalmazott testületeket, amire vonatkozóan még csak értékelhető koncepciókat sem sikerült eddig kidolgozni. Sőt: a parlamenti demokráciákkal kapcsolatos nyugati politikai gondolkodásból mindmáig hiányzott lényegében a probléma megfogalmazása is!

A szélsőségek térnyerése K-Európában és globálisan

Itt érdemes megjegyezni, mivel Ausztriában is a szélsőség fő pártja áll nyerésre a prognózisok alapján, nagyon úgy fest, hogy hamar szélsőségesen nacionalista, háborús retorikával operáló pártok uralhatják egész térségünket itt K-Európában, ami persze Moszkvának kapóra jön és láthatóan a Nyugatot sem zavarja jobban, mint korábban. Így történhet meg, hogy egyik éjjel Amerika (!) javára folytatott kémkedés vádjával váltották le a NATO katonai elhárítás lengyel vezetőjét és – a NATO történetében példátlan módon – feltörték, azaz katonai erővel, magas rangú tisztekkel megtámadták a NATO irodát… Itt tartunk. A jelek szerint Budapest után Varsó is elesett. A recept ugyanaz: a radikalizálódó nacionalista pártok feletti befolyás megszerzése. Önmagában nem az a tragikus, hogy visszakerülünk az orosz befolyási övezetbe vagy hogy újra a harmincas évekből ismert szélsőséges retorikával lehet manipulálni országaink közvéleményét, hanem az, hogy mindezt milyen kevéssé észleli a társadalom, hogy mennyire nem vagyunk képben. (Az úgynevezett véleményformálók sem.) Illetve az sem mindegy, hogy ez a hatalmi-geopolitikai átrendeződés vélhetőleg nem a háború elkerülésének ára, hanem sokkal inkább eszkalációjának újabb fázisa.

A buszon és a kocsmákban most egyre többen beszélgetnek a háborúról mintha az óévvel el kellene búcsúznunk a béke korszakától is, ami által egészen sajátos jelentőséget kap az ilyenkor szokásos évértékelés műfaja. Elsősorban annak mérlegét kell megvonnunk, hogy mi vezetett ehhez a krízishez, mit tettünk vagy tehetünk mi személy szerint a béke megőrzéséért, illetve mit tettünk ennek ellenkezőjéért, a háborúság alapját képező bizalmatlanság és a félelem légkörének elhatalmasodásáért. Ebből adódóan nem elég a múltról és a jelenről beszélni, de előre kell vetíteni a jövő évet is, hogy melyik forgatókönyv hova vezet. Ezt senki más nem végezheti el helyettünk, nem holmi „szakértők”, hanem lelkiismeretünk dolga. Ki-ki gondolja át a lehető legbátrabban és legőszintébben, mire és kire számíthat a jövőben. Nemcsak egyéni szinten fontos ez, mert az országoknak is ezt kéne most alaposan átgondolniuk. Ezen a téren viszont ma sajnos nem azt látjuk, hogy a politikai vezetők lázasan dolgoznának a béke megőrzésén, hanem inkább azt latolgatják, melyik táborhoz kellene csatlakozniuk és hogyan húzhatnának pártként és személyesen is politikai hasznot az uszításból. A nagyhatalmak meg pláne nem azzal foglalkoznak mostanában, hogyan lehetne helyreállítani a felborult geopolitikai egyensúlyt, a világ jaltai felosztása után békésen újra érdekszférákra osztva a világot. Ehelyett egyre durvább eszközökkel győzködik a szatellit országokat, hogy az ő oldalukra álljanak a már kontinenseken átívelő háborúvá szélesedett ukrán és közel-keleti fronton, melyekhez a fokozódó Dél-kínai-tenger körüli konfliktus nyomán hamarabb hozzáadódhat egy ázsiai front mint gondolnánk.

A PAX AMERICANA VÉGE:

a béke utóbbi évtizedei technikai szünetnek bizonyulhatnak a háborúk történetében

Amerika totális győzelmével minden korábbinál átfogóbb globális hatalmi rendszer jött létre, nem utolsósorban a világbank és a szintén Amerikába átkerült székhellyel kialakított ENSZ révén. A történelemben példátlan világhatalomnak immár nem volt szükséges katonailag lerohanni egy-egy országot ahhoz, hogy kifosszák és gyarmatosítsák a globális piaci és pénzügyi rendszer révén (az ország valutájának megtámadásával, gazdaságának hitelminősítés és más eszközök általi leértékelésével, a globális médiahatalom és a nemzetközi jog eszközeivel).

Ráadásul a nukleáris fegyverek megjelenése még egyoldalúbbá tette a Nyugat világhatalmi monopóliumát és a többi ország kiszolgáltatottságát, illetve a két nukleáris szuperhatalom szembenállása újfajta globális elrettentő erővel bírt, mely technikailag olyan veszélyessé tett volna minden nagyobb háborút a két szuperhatalom között, hogy ezt inkább kerülték. Vagyis hidegháború formájában folytatódott a háborús szembenállás. Az atomsorompó egyezmény, a nukleáris arzenált globális egyensúlyban tartó rendszer létrehozása, illetve a szovjet birodalom összeomlása azonban ismét új helyzetet teremtett. Az atomháborús fenyegetés ma már sosem kerül szóba és az utóbbi évek hibrid, illetve kliensháborúi megmutatták, hogy újra megtanultak egymás ellen háborúzni a nagyhatalmak, a nukleáris fenyegetést mintegy félretéve, konvencionális eszközökkel.

Az utóbbi hat évtized relatív világbékéjét tehát egyfajta technikai szünetnek kell inkább tartanunk a történelemben, mely korábban mindig jellemzően a háborúk története volt. Amerika globális pénzügyi, gazdasági és média-hatalmával (illetve civilizációjának egyoldalú dominanciájával) eddig többnyire katonai beavatkozások nélkül is maximálisan érvényesíteni tudta érdekeit és világhatalmát, de mára ez a Pax Americana megrendült. Kína, Oroszország és több regionális középhatalom egyre nyíltabban érvényesíti saját érdekeit akár Amerikával szemben is. Amerika egyeduralma véget ért azzal, hogy Kína lett az eladósodott szuperhatalom fő hitelezője, majd az Asian Investment Bankkal nyíltan átvette a globális pénzügyi rendszer vezető szerepét. Az iraki és afganisztáni háború katonailag és politikailag is komoly hibának bizonyult. A dolog úgy áll, hogy Amerika tisztán pénzügyi-gazdasági eszközökkel már nem tudja fenntartani pozícióit, hanem csak katonai erővel, illetve egyre ideologikusabb és egyre agresszívebb média-propagandával. Pontosabban korábbi pozícióit egyáltalán nem tudja fenntartani, csak a globális hatalom látszatát, azáltal, hogy ma még nem látványos érdekszférájának visszaszorulása, elsősorban az oroszokkal szembeni térnyerésének visszájára fordulása Ukrajnában és Szíriában, illetve Kelet-Európában.

A törökök azzal, hogy katonai bázisokat létesítettek Katarban és Moszul mellett (ami ellen az iraki kormány tiltakozott és orosz segítségkéréssel fenyegetőzött) már felkészültek egy nagyságrenddel nagyobb háborúra, amiből nemcsak az öböl-államok, Irán és az oroszok nem maradhatnak majd ki. Ennek a síita ajatollah szaúdi kivégzése ugyanúgy nem kiváltó oka, hanem inkább okozata, ahogyan az orosz gép török lelövése sem oka, hanem inkább okozata volt a háborús eszkalációnak. Nemcsak a Közel-Keletre érvényes azonban, hogy nem látunk olyan erőket, melyeknek a legcsekélyebb reális esélyük lenne ma megakadályozni az egyre drámaibb folytatást, de Európában és a világ „civilizált” részén sem látunk ilyen erőket. Mindez azonban nemhogy csökkenti vagy lenullázza a mi egyéni és állampolgári felelősségünket a béke megőrzését illetően, hanem még sürgetőbbé és szükségesebbé teszi a civil társadalom határozott fellépését. Tekintve, hogy nincs más alternatívánk. Innen szép nyerni. Békés új esztendőt mindenkinek!

Bővebben: Szélsőközép

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük