A forradalmár

propaganda family2

Nem bírta megszokni a nagyvárost. Másfél év alatt képtelen volt meglátni a büdös, a nyüzsgés, a zsúfoltság és a drágaság kaotikus szépségét. Számára ez az egész egy bűzölgő szarhalom volt. Bármerre ment, mindenhol azt látta, hogy egy rossz helyen kell élnie. A nyáron hűvös, télen otthonosan meleg tereket elzárta előle szegénysége és a kigyúrt izomemberek sokasága. Bele lehetett látni a jólétbe, de csak annyira, hogy benyomása lehessen arról, hogy milyen lehet az a könnyed élet, amit a gazdagok élnek, élhetnek. Csak titkon irigyelte őket, amikor beszélt erről az elzárt világról, akkor mindig dekadensnek, visszahúzónak minősítette.

Ő egy vidéki srác volt egy vidéki házból, ahol nem volt ugyan gazdagság, de tisztesség mindig volt. Sokat hangoztatta, hogy szigorú apja becsülettel osztotta el, ami volt és mindig mindenki elvégezte a dolgát a ház körül. Aki nem, az büntetésre számíthatott, volt olyan, hogy húga vagy öccse éhesen feküdt le, de ezt természetesnek vették, mert nekik is meg kellett tanulniuk, hogy csak akkor boldogulnak, ha mindenki teszi a dolgát és senki sem bújik el a feladat elől. Apja keményen fogta a családot, nem volt tanácsos felmérgelni, mert olyankor a keze is eljárt, még anyja is kapott néha, bár ez nem volt jellemző. Dolgoztak, művelték a kertet, takarosan tartották környezetüket és tisztelték is őket a faluban, mert becsületes munkával teremtették elő mindazt, amijük volt. Nem voltak gazdagok, de szegények sem. Ők soha nem mentek máshoz kegyelemkenyérért, pedig volt rá példa, hogy alig volt otthon mit enni. Még gyerek volt, amikor apja egy egész nyáron át dolgozott egy építkezésen kőművesként, de a pénzét nem kapta meg. Hiába tett bármit, fogadott ügyvédet, egy vasat sem kapott. A kisváros bevásárlóközpontja felépült úgy, hogy százak maradtak fizetés nélkül. Néhány ügyes trükkel elérték, hogy a kivitelezőké maradt az épület, de a tartozás egy ismeretlen tulajdonosi hátterű külföldi cég nevére került. Apja feketére cserzett bőrrel szidta azokat, akiknek hónapokon át ingyen dolgozott. Akkoriban még ivott is, a nagyszülők mentették meg őket az éhezéstől. Szerencsére mára már nincs ilyen gondjuk. Apja csak a környéken vállal kőműves munkákat, ismerik jól a munkáját, hívják.

Magának sohasem ismerte be, hogy menekült volna a vidéki élet elől. Mindig azt mondta, hogy neki ott van a hazája, őt várja a föld, de ha lehetett nem ment haza. Havonta egyszer vitte a szennyest, hozta anyja főztjét. Ennyi is elég volt. Otthon nem találta a helyét, a kutyája se húzott már hozzá, ahhoz lett kedvesebb, aki enni adott neki. Amikor a vonat közelebb ért a városhoz, hangosan méltatlankodott, de már várta az estét, amikor a kollégiumi szobában összejöttek a haverok és mindenki evett és ivott jóízűen és elindult az éjszakába nyúló éneklés, kiabálás, azaz a társaság lerészegedése. A családi házban soha nem rúgott be, megivott egy sört vagy egy pohár bort az apjával, de többet nem mert. Neki annyi volt az adagja. A kollégiumban egészen más volt a helyzet. A nyámnyilának gondolt bölcsészek tudták és merték is magukat jól érezni, hatalmas bulik kerekedtek egy-egy szobában, sőt egy-egy folyosón is. Ott érezte magát igazán jól, a városban nem. Ott idegen volt, látványosan vidéki. Olcsó, kopott és egy kicsit mindig szennyes farmernadrágja, sok mosás miatt besárgult műszálas inge és olcsó elnyűtt oldaltáskája miatt rosszul érezte magát. Szeretett volna jobban, igényesebben öltözni, de a kevés pénzből, amit apjáéktól kapott alig-alig futotta arra, hogy ne halljon éhen. A legolcsóbb ételt vette, hetente csak egyszer jutott el kifőzdébe, olcsó kocsmákba is legfeljebb két alkalommal. Nem kapott semmiféle ösztöndíjat, pedig több helyen próbálkozott. Az elitgimnáziumokból érkezők mindig megelőzték, ők nemritkán két vagy három helyről is kaptak pénzt, ő sehonnan. Csak apja pénze volt az egyetlen, amiből gazdálkodni tudott. Szörnyen kevés volt, gyűlölte a szegénységet, ami abban a városban érte utol, ahol temérdek pénz forgott a szeme előtt. Sokan voltak így az egyetemen és egymásra is találtak. Érezték, hogy össze kell tartsanak, segíteniük kell egymást, hogy ne csapjanak össze a fejük felett a hullámok. Hasonlítottak egymásra, megismerték egymást. Közösségeik nyitottak voltak, de csak azok előtt, akik hasonlóan gondolkodtak, mint ők. Erőt adó csapatok voltak. Amúgy azt érezték, hogy ők az alacsonyabb rendűek, így viszont azt, hogy minden tény ellenére ők a többség, a többség, amelynek joga van minden más kisebbség fölé kerülni. Ők össze tudtak tartani és ez az összetartás évfolyamról évfolyamra öröklődött, mint legnagyobb értékük. Ők lettek a legerősebb hallgatói közösség, lassan befolyásuk lett az egyetem működésére is az egyébként megvetett liberalizált működésnek köszönhetően.

Amikor a rémesen zörgő villamoson hazafelé ment, hiányoztak neki a barátai. Bizalmatlanul pillantott a felszálló fiatalok csoportjára. Sötét bőrű lányok léptek fel először. Alig volt rajtuk ruha, fiatal testük minden szépségét hívogatóan mutatták meg a világnak. Utánuk szintén olcsón, de divatosan öltözött fiúk jöttek. Harsányan lökdösték egymást és hangoskodtak. A lányok is. Az addig csak zörgő, de csendes villamost megtöltötte vidámságuk. Zavarba jött, elfordulva nézett ki az ablakon. Úgy érezte, hogy kötözködős társaság szállt fel, akik kiszúrhatják igénytelenségét, zsíros haját, elsárgult ingét. Félt, mert tudta, hogy egyedül kiszolgáltatott helyzetben van. A társaságban hirtelen csend lett, nem nézett oda, de úgy érezte, hogy célpontba került. Biztos volt abban, hogy rá irányul a figyelem. Aztán halkan röhögni kezdtek. A fiúk hangosabban, a lányok csitították őket. Elvörösödött, nem fordult az irányukba, nem tudta, hogy mit tegyen. Szeme sarkából nézett csak a harsány csapat irányába, de azok nem is felé fordultak, hanem egyik társukra néztek, aki látványosan különvált a társaságtól, fülébe nyomta a fülhallgatót és mereven bámult ki az ablakon. Valamiért megsértődött és különválásával okot adott a többieknek arra, hogy ellene forduljanak.

Érezhetően megkönnyebbült, tartott tőle, hogy egyszer egy ilyen társaság célkeresztjébe fog kerülni, bár még soha nem volt erre példa. Utálta, sőt gyűlölte ezeket a harsány fiatalokat, akik szerinte nem képesek figyelembe venni másokat, azt, hogy nem csak ők vannak a világon.

A következő megállónál leszálltak. Az egyik lány a hátsó ajtó irányába, felé indult. Szép volt. Fekete haja leomlott a vállára, sötétbarna szemeiben vidámság, az előbbi móka nyomai voltak. Szélesen rámosolygott, mélyen a szemébe nézve. Megint elvörösödött és félrekapta a tekintetét. Biztos volt abban, hogy az nem egy hétköznapi mosoly volt, hanem egy kéjes vigyor, egy elfojtott röhögés. Igen, az a lány ki akarta őt röhögni, ha arra mentek volna a barátnői is, akkor biztosan kiröhögték volna őt az átizzadt inge, a zsíros haja és a táskája miatt. Arra gondolt, hogy szerencsére vannak normális lányok, akik nem a hivalkodást, a külsőségeket, hanem a belső értékeket nézik. Számukra nem a divat, hanem a hagyományok tisztelete, a közös értékek a fontosak. Nem teszik közszemlére a szépségüket, csak annyit mutatnak meg magukból, amennyit illik. A partnerek váltogatása helyett már fiatalon is arra gondolnak, hogy családot kell alapítsanak, féltő gondoskodással kell óvják majdan férjüket, gyermekeiket. Azok a lányok tisztában vannak vele, hogy mennyi zord veszély leselkedik mindazokra, akik azon az úton akarnak maradni, amelyen apáik haladtak. Ők tudják, hogy az idegeneket meg kell állítani és úgy tudjuk őket megállítani, ha családot, tisztességes otthont teremtünk magunknak. Ezek a gondolatok megnyugtatták.

Aztán megint rájuk gondolt. Az idegenekre, akiket a legjobban gyűlölt. Már gyermekként gyanakodva figyelte őket, de akkor még alig páran mondták azt, hogy baj lesz velük. Sunyin lopták be magukat az országba már generációkkal ezelőtt. Szaporodtak és szaporodtak, mindenhol a saját fajtájukat hozták helyzetbe és mindenhonnan kiszorították a becsületes embereket. Mindent akartak és mindent magukévá is tettek. Ők vezették az országot, a városokat és ahol lehetett loptak és loptak. Ellopták azt a vagyont, amit sok generáció tisztességes munkával tudott csak összehozni. És nekik mindez nem volt elég. A társadalom legaljának, az addig lenézetteknek azt hazudták, hogy ők egyenrangúak a dolgozó többséggel. És szélesre tárták a kapukat és a söpredék mindent elöntött, elvették a munkahelyeket, betörtek a tisztességes emberek házába, gyilkolták az öregeket, molesztálták a becsületes családanyákat és megrontották a fiatal lányokat. Azért tették ezt, mert tudták, hogy már csak a társadalom egy kis töredéke maradt állva, tisztelve a hagyományokat, az évezredes értékeket. Meg kellett törni őket, el kellett nyomni azt az ébredést, ami veszélyeztette totális hatalmukat. Szikrázó szemmel nézett ki az ablakon. A gyűlölethullámok átcsaptak a testén és erőt merített belőle. Évek óta ez volt a titkos doppingszere, amivel el tudta hessegetni magától a zavaros érzéseket. Az igazság, magában csak így beszélt ezekről a gondolatokról, amelyek egyre csak szaporodtak és egyre közérthetőbben fogalmazódtak meg fejében.

Biztos volt abban, hogy őt és társait el akarják taposni. Pusztán azért, mert felébredtek. Ott a villamoson zötykölődve, a harsány társaság vélt molesztálása után is tudta, hogy magukra találtak azok, akik nem feledték el apáik is nagyapáik emlékét, az ősi törvényeket. Isten nevét újra megtalálták, erőt merítettek a keresztből, a templomok hűsítő levegőjéből, a papok bölcs mosolyából. Tudták, hogy minden áldozással visszakapják az erőt, amely erő ahhoz kell, hogy megküzdjenek az ezerféle gonosszal, ami rárontott Isten legkedvesebb népére. Generációk óta ment az agymosás, a hazugság, de ők leporolták a régi könyveket és megtalálták újra a régi igazságokat. És végre támadtak. Előbújtak a föld alól és egyre többen, egyre keményebben támadták a szabadnak hazudott világrendszer helytartóit. Messze voltak a győzelemtől, de voltak könyveik, voltak újságok és jelen voltak az internet minden apró kis zugában. Tudta, hogy küldetése van, hogy a kristálytiszta gondolatok nem maguktól jönnek, hanem a rég halott ősök tudása hagyományozódik rá, és neki át kell adnia ezt az elfeledett örökséget népének.Megnyugodott, elmondta magában igazságait és ez jó érzéssel töltötte el.

A kollégiumi szobában elképesztően meleg volt. Hiába nyitották ki az ajtókat és az ablakokat, meg sem mozdult a forró a levegő. Kövér szobatársa szokás szerint a számítógép előtt ült, jellegzetes savanyú szag volt körülötte, ami megtöltötte az egész szobát, de már a folyosón is érezni lehetett. Egyetemre már nem is járt be, szinte egész nap otthon volt és internetezett. Több profillal volt jelen a közösségi oldalakon, szerkesztője volt egy hírportálnak és legalább tucatnyi fórumba volt beregisztrálva. Ezért már fizetést is kapott. Nem sokat, de többet, mint amennyit tanárként kaphatott volna. Tucatnyi önkéntes munkáját irányította. Nem voltak sokan, de szervezett munkájuknak köszönhetően úgy tűnt, hogy hatalmas erőként vannak jelen a virtuális világban. Három fontos feladatuk volt. Egyrészt híreket adtak ki a saját világnézetüknek megfelelően, másrészt szétzúzták azokat a közösségeket, ahol más világnézetet vallók próbálták megszervezni magukat, harmadrészt pedig folyamatosan töltötték fel az internetre saját értékeiket, a korábban betiltott vagy agyonhallgatott könyveket, verseket abból a korból, amikor az általuk csak  nemzetinek mondott erők kezében volt a kormányrúd és a hatalom.

Miután bajtársiasan köszöntötte a számítógép előtt ülő szobatársát, elfeküdt a vetetlen ágyon és egy elsárgult könyvet kezdett olvasni. Pár perc múlva már nem is érezte a szoba forró levegőjét, mert távoli hegyek közé repült, oda ahol békésen és boldogan élt a nép kicsiny falvakban évszázadokon át. Emberek voltak az emberek, nap barnította fehér bőrüket és nem furakodhatott közéjük idegen semmiféle furfanggal. Ő is ott akart élni, egy egyszerű hegyi legelőn, ahol békén legelészik a nyáj, a pásztorfiú fent él a hegytetőn egész nyáron, az asszonyok mosnak a patakban és vidám kacajukat messzire hallani, hasonlóan a gyermekek zsibongásához. Korábban azt hitte, hogy illúzió ez a kép, már csak elsárgult lapú könyvekben létezik, de egyetemisták egy csoportjával felfedezte egy évvel korábban, hogy távol ugyan, de még léteznek olyan helyek, ahol így élnek az emberek. Apjának is sokat mesélt a hegyi emberekről, akik pont úgy élnek, mint apáik, sőt nagyapáik vagy dédapáik. Vendégszerető, becsületes népre találtak, akiket nem rontottak meg sem az idegenek. Beszélték ugyan a megszállók nyelvét, de csak muszájból, annyit amennyit meg kellett tanuljanak az iskolában. Ők azok az emberek voltak, akik sohasem tagadták meg a gyökereiket, bármennyire is követelték tőlük. Ő így gondolkozott róluk. Idealizálta őket, holott látta, hallotta, hogy a gyerekük szívesebben beszélt idegen nyelven és csak dorgálás hatására szólt anyanyelvén. Kellett a példakép, hát átsiklott néhány aprónak gondolt részlet felett.

Legalább másfél órát olvasott, aztán felállt és kiment a konyhába. Margarinos kenyeret evett és csapvizet ivott. Hétköznap általában ez volt a reggelije és az ebédje, néha még a vacsorája is. Régen volt otthon, a savanyú uborka és a házi zsír már elfogyott. Az ágyban feküdve az inge összegyűrődött, de nem foglalkozott vele. Betűrte a farmerba és visszament a szobába, ahol a műanyag papucsot lerúgta a lábáról és visszavette a töredezett felsőrészű műbőr cipőjét

A külvárosba kellett menjen, a szövetség helyi irodájába Kis hely volt, de nagy volt ott a nyüzsgés, sok egyetemistát irányítottak oda és hasonló helyekre, mert végre megmozdultak a munkások is és egyre többen lettek fogékonyak, egyre többen jöttek az ő oldalukra. Bátor, kemény kötésű férfiak és nők voltak, akik egyre nehezebben éltek meg, sokan elvesztették munkájukat, nem bírták fizetni a hiteltörlesztőket és rezsiköltségeket. Elegük volt a vergődésből.

A gyűléseken általában jó volt a hangulat, a munkásokat könnyen rá lehetett vezetni a szövetség által kijelölt útra. Alapvetően dühösek voltak és könnyen elhitték, hogy az idegenek miatt állnak ilyen rosszul a dolgok. A külvárosiak azonban mégsem őket gyűlölték elsősorban, hanem a színeseket. A hangosnak, élősködőnek és nem dolgozónak mondott kisebbséget.

Amikor elnézte a marcona férfiakat és asszonyaikat, akkor érezte, hogy győzelemre vannak ítélve. Mellettük már egy cseppet sem félt, mert tudta, hogy mindenre elszánt emberek vannak vele egy közösségben. Többször volt rá példa, hogy valamelyikükkel együtt utazott hazafelé a gyűlésről és munkás bajtársa egyszerűen lezavarta a buszról a viselkedni nem tudó társaságokat. Biztos volt abban, hogy ez a rend hiányzik az országból. Olyan erős emberek kezébe akarta adni a vezetést, akik meg merik tenni, amit meg kell tenni. Úgy gondolta, hogy el kell zavarni az idegeneket és meg kell fegyelmezni a színeseket. Ahogy teltek a hónapok, egyre inkább biztos lett abban, hogy jó helyen van. Úgy érezte, hogy azok kezébe kerül hamarosan a kormányrúd, akik nemet mondanak a káoszra és igent a hagyományok tiszteletére, az ősök értékeire, a rendre, amely évszázadokon át meghatározta a nép életét.

A szövetség nyitott szervezet volt. Egyik barátjának ajánlásával került be. Néhány hónap alatt elérte, hogy az egyik helyi részleg második embere legyen. Fontos ideológiai munkája volt, tanította a munkásokat, hasznát látta egyetemi tanulmányainak. A közösségben tisztelték tudását, megbecsülték és szellemi vezetőnek tartották. Gyakran ült le négyszemközti beszélgetésre azokkal, akik elakadtak egy olvasmánnyal vagy elbizonytalanodtak egy-egy szekta befolyása miatt. Szépnek találta önkéntes munkáját, bár a kialakult rendnek megfelelően már nem is volt teljesen önkéntes, mert a központból ingyen kapta a könyveket, a kiadványokat és kéthavonta ingyen vehetett részt az országos értekezleteken, ahol közel kerülhetett a szövetség vezetőihez, akikre feltétlen tisztelettel tekintett. Még akkor is, amikor az első számú vezetőt félreérthetetlen helyzetben találta az egyik női aktivistával. Félve osztotta meg ezt a titkát legközelebbi bajtársaival, de kiderült, hogy ilyen jellegű botlása az egész vezérkarnak volt már, ezt azonban a többség elfogadta, mivel általános vélekedés szerint a családi élet egységét ez egyáltalán nem érintette. Inkább amolyan kedvtelésnek tekintették, amely szükséges velejárója a stresszes vezetői munkának.

Az utolsó busszal indult haza a külvárosból. Elégedett volt magával. Lendületesen beszélt, minden szavának súlya volt. A sokat csalódott, megalázott munkások kérges kezükkel sokáig szorongatták kezét és szinte mind mondtak néhány köszönő és biztató szót búcsúzás közben. Tudta, hogy legközelebb még többen lesznek. Érezte, hogy az emberek mérhetetlenül ki vannak éhezve. Tudni akarják, hogy mi a baj, miért áll olyan rosszul a sorsuk. Amit ők mondtak, azt könnyű volt megérteni. Mosolyogva nézett ki az ablakon. Tudta, hogy ez már az ő országa. Tudta, hogy kis idő múlva be fog érni a gyümölcs és el fog jönni a szüret ideje. Azt is tudta, hogy véres lesz a szüret, de látta maga előtt a marcona embereket és tudta, hogy ők vannak többen és ők az erősebbek. Sok százezernyi dühös ember állt már mögöttük, akik bosszút akartak állni minden kudarcért, ami őket érte. Elegük volt a tengődésből, a döglődésből és ők pont erre éreztek rá. Meg merték és meg tudták szólítani az elégedetlen többséget. A nemzet forradalomra készült és már látni lehetett, hogy ennek a forradalomnak ők lesznek a vezérei. Nagyon erősnek és nyugodtak érezte magát. Készen állt a feladatra.

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük