A jólét és biztonság ígérete

kallai kicsi

 

Kállai R. Gábor íróval, az Eszmélet szerkesztőjével a baloldal múltjáról, jelenéről és jövőjéről beszélgettünk egy kávé mellett. Közösen kerestünk választ arra, hogy a magyar jobboldal miként tudott egy marginális ellenkultúrából az országot vezető irányzattá válni.

Mikor vesztett utat a magyar baloldal. 1956-ban, ’68-ban, esetleg később?

Nem, erről szó sincs, ’56 ebből a szempontból ma nem igazán releváns, az akkori problémák, beleértve az akkori reformtörekvéseket, a kissé túlértékelt munkástanácsmozgalmat is, a történelem része. Egy más korszakhoz tartozik. ’68 már más kérdés, abban az időszakban még nagyon is virulens volt a mi oldalunk, mondjuk ki, a marxista oldal, s nem csak nálunk, szerte a világban. Itthon természetesen a sztálinizmus, akkor inkább már annak a bürokratikus maradéka rendkívül sok kárt tett, de éppen abban az időszakban körvonalazódott egy megújulási kísérelt. A hanyatlást én inkább későbbre, a hetvenes évekre teszem. Magyarországon ennek volt egy kiemelkedő, szimbolikus eseménye, az 1973-as, a filozófusok elleni fellépés. Publikálási és utazási lehetőségtől fosztották meg a nem sokkal korábban elhunyt Lukács György tanítványait. Mindegy, hogy a budapesti iskola tagjai utóbb milyen utat jártak, járnak be, akkor, a hatvanas évek második felében még a baloldaliság megújításán, a marxizmus reneszánszán fáradoztak, azonban törekvésüket rosszallóan fogadta az ország akkori vezetése. Azért szimbolikus az eset, mert kitűnt, a bürokratikus vezetés képtelen egy amúgy kivételesen jó történelmi pillanatban a rendszer megújításán komolyabban elgondolkodni. Hruscsov menesztése után Moszkvában fagyos lett a légkör, nem nézték jó szemmel a kísérletezéseket, ezért is léphettek fel keményen ezzel az irányzattal szemben. Ráadásul addigra már a szocialista gazdaság modernizációját célzó Nyers Rezső nevéhez köthető „Új Gazdasági Mechanizmust” is megbuktatták. Nyilvánvalóvá vált, hogy a rendszer talán, de a bürokratikus vezetés semmiképpen sem képes a megújulásra, ezért abban a formájában bukásra volt ítélve. Ezt az egész folyamatot legjobban egy másik szimbólumon, a Trabant példáján keresztül láthatjuk. Amikor kifejlesztették és gyártani kezdték, majdnem az év autója lett, azonban egy negyed századon keresztül érdemi változás nélkül jött le a futószalagról és emiatt az egész rendszer kilátástalanságának az egyik fontos jelképe lett.

Emiatt le kell írni minden marxista, kommunisztikus kísérletet?

Erről szó sincs. A baloldali jövőkép minden körülmények között a jólét, a biztonság és az igazságosság ígéretét hordozta magában, ha úgy tetszik ez a minimumprogramja. Emlékezzünk csak a nyolcvanas években méltán népszerű szovjet sci-fi regények világára. Egy olyan jövő tárult elénk, ahol az emberiség benépesíti az univerzumot és a maga igazságos társadalmi rendjét honosítja meg számtalan más bolygón is. Ezek a regények mellékesen arra is keresték a választ, hogy ha az anyagi jólét adott, akkor is szükség van ennél többre, sajátos kultúrára, hogy lehetséges legyen értelmes életet élni. S persze közben az írók órák hosszat sorban álltak a „ma van hús” jelszót követve. A baloldalnak tehát egyértelműen ma is kellene küldetése legyen, jövőképe, amire igent tud mondani a társadalom többsége.

Ha ennyire egyszerű, akkor miért van ilyen rossz helyzetben a baloldal?

Éppen a többség számára elfogadható, kellően konkrét és kézzelfogható jövőkép hiánya miatt. Pontosabban olyan jövőkép hiánya miatt, ami közvetlenül az egyén érdekeiből indul ki, vagy arra reflektál. S persze azt is figyelembe kell venni, hogy ma elszigetelt, individuális egyénekből kell kiindulni, intenzív, de ki nem használt kommunikációs lehetőségekkel, nettel, mobillal, új életmóddal. Ez van, mintegy kétszáz év fejlődés van mögötte.

kaergeMa már nincs egységes munkásosztály abban az értelemben, hogy objektív helyzetüket tudatosan, hogy úgy mondjam osztálytudatosan fel is fogják. Ennek számtalan oka van, az üzemméretek csökkenésétől a technológiai váltásig lehetne sorolni, így aztán az osztályöntudat is a regényekben maradt meg, s akkor finom voltam. A kizsákmányolás nagyobb méretű, mint valaha, de a kizsákmányoltakat nem lehet egységes osztályként kezelni. A száz, százötven évvel ezelőtti retorika, a proletárok megszólítása ma egy nagyon bonyolult dolog, mert vagy ténylegesen, vagy engedve a megszokásnak, az indirekt propagandának nem tudják magukról, hogy ők bizony proletárok. Ráadásul a baloldali politika valóban hatékonyan csak nemzetközi szinten tud cselekedni, nemzetállami szinten szinte minden kísérlet bukásra van ítélve. Nem véletlenül beszélt Marx az internacionalista küzdelem szükségességéről. Ma azt látjuk mondjuk a venezuelai Chávez példáján keresztül, hogy ha ő harminc milliárd dollárból nem tud szocialista társadalmat építeni, akkor a hozzánk hasonlóan kiszolgáltatott országoknak, ezt meg se kellene próbálni. Persze ezzel nem azt mondom, hogy fel kell adni, hanem azt, hogy mindent meg kell tenni a nemzetközi összefogás erősítése érdekében. Megjegyzem Chávez tett is kísérletet az új, V. internacionálé megszervezésére, de aztán ez az ötlete is elhalt. Ezért is lepődöm meg, amikor baloldali ismerősök kárhoztatják az európai integrációt. Ez valóban egy kapitalista klub, elsődleges célja a tőkés érdekeknek megfelelő integráció, de integrálja a munkavállalókat is így teret adhat az egységes fellépésnek is.

A jobboldal egy marginális ellenkultúrából mára az országot irányító ideológiává nőtte ki magát. Ezt nem lehetett ellensúlyozni?

A baloldalnak nem volt szüksége egy olyan jellegű mozgalmi munkára, ami a jobboldal mögött van. Ők három évtized alatt újjászervezték magukat, kiépítették egy komoly háttérországot. A baloldal pedig elkényelmesedett. Nekünk nem kellett megküzdeni azért, hogy publikálhassunk, hangot adjunk véleményünknek, mert megvolt az intézményrendszer. Napilapok, folyóiratok, de számtalan közintézmény is alapvetően baloldalinak volt mondható, vagy ha mégsem, de – betartva a jogállami minimumot – nem akadályozta az ilyen irányú gondolkodást, munkát, publikálást. Ilyen helyzetben nem voltunk arra ösztönözve, hogy új csatornákat találjunk a társadalom irányába. Nem mondom azt, hogy napjainkban a jobboldal uralkodó lenne kulturális értelemben, ez csak látszat. Az azonban tény, hogy a baloldalnak és kifejezetten a marxista baloldalnak meg kell újulnia.

Mit kell tenni annak érdekében, hogy ez az erősödés meginduljon?

Ma sokat köszönhetünk a jobboldalnak, ami persze nem nagy öröm. A szegényektől a gazdagok irányába való jövedelemátcsoportosítás, a kétség-telenül antidemokratikus törekvések, a jogok és jogosultságok megnyirbálása kellő segítséget ad nekünk. Ezen lépések hatására kizökkentünk abból az apatikus állapotból, amelyben évek óta voltunk. Rendkívül magas szintű az elégedetlenség. A tömeg kérdéseket tesz fel, nekünk válaszolni kell. Marx sem tett másként. A gond ott van, hogy sok baloldali tévúton jár. Olyan aszketikus tanokat hirdetnek, amelynek soha nem lesz tömegbázisa. A proletárok tömege, vulgárisan fogalmazva, szívesebben szorongat egy üveg sört, mint egy zászlónyelet. Ez a hasonlat a létező szocializmus kíséreltére is igaz. Ahol jóléti kompromisszumok voltak, ahol nagy figyelmet fordítottak arra, hogy minél több embernek jusson lakás, autó, jó kaja és jó sör, ott a többség legitimnek fogadott el még olyan kemény diktátorokat is, mint Honecker vagy Gustav Husak. Tudomásul kell tehát venni, hogy a szocializmus nem más, mint minden körülmények között egy jobb élet ígérete. Klasszikus proli senki sem akar lenni. Gondoljunk csak arra, hogy a jövőképnek milyen fontos szerepe volt  a baloldali mozgalmak, pártok esetében. Az általános választójog, a nyolc órás munkanap, a nyugdíj- és betegbiztosítás, de ide sorolhatóak olyan szocialista szimbólumok, mint a mezőgazdaság gépesítése, a traktor vagy a legkisebb faluba is eljutó villany. Ezek az adott kor színvonalán mindig a kevesebb és emberibb munka, több jólét ígéretét hordozták magukban. Ma sem szabadna mást előtérbe helyezni, mint azt, hogy kevesebb, értelmesebb munkáért többet fogunk kapni az újraelosztás során. A mai helyzet azért is perverz, mert minden lehetőség adott, hogy hatórás munkarendben mindenkinek legyen jólétet biztosító munkája. Ehelyett tombol a munkanélküliség és tömegek kerülnek a társadalom peremére. Ha a tömegek és ezek a gondolatok egymásra találnak, akkor ténylegesen eljöhet a marxizmus reneszánsza, bár azt látni kell, hogy ez még nagyon is messze van tőlünk.