A Kádár korszak gazdaságpolitikája – 1. rész

0315 kadar

A termelés és a gazdaságfejlesztés újraindítása

A Kádár korszak 1956. november 4-én gazdasági szempontból is nehéz helyzetben indult. Állt a termelés, újraindítása elsősorban politikai feladat volt, a Munkás-Paraszt kormány tekintélye függött attól, milyen gyorsan képes meggyőzni a munkásokat, hogy vegyék fel újra a munkát. Ennek azonban gazdasági feltételei is voltak, mert a szénbányászok nagy része is sztrájkolt és abban az időben ez volt a fűtőanyag ellátás fő forrása. Sok vállalatnál a szénhiányra hivatkoztak, hogy azért nem tudják újraindítani a gyártást. Január végére azonban a szénellátás már nemcsak a prioritást élvező lakosságé, de az ipari ellátás is kielégítő szintre emelkedett, és a márciusi MUK (márciusban újrakezdjük) helyett a gazdaság helyreállt és lehetővé tette a gyors politikai konszolidációt.

Az ipari termelés indexe 1949-et 100-nak véve 1955-ben 228 ponton állt, majd az 1956. évi visszaesés (206 pont) után 1957-ben 240 pontot ért el. A kormány a meghiúsult 1956-1960 évi ötéves terv helyett a gyors helyreállítást, a lakosság megemelt jövedelmeinek anyagi megalapozását és az első ötéves tervben megkezdett nagyberuházások befejezését előirányzó 3 éves tervet fogadott el, amelyet a fő mutatók tekintetében túl is teljesített a gazdaság.

A gazdaság 1960. évi fő mutatói
                                                                             1949=100

Nemzeti jövedelem

Fogyasztás

Felhalmozás

Ipari termelés

Mezőgazdasági termelés

225

216

329

327

135

A kádári vezetés tehát ezt az első megmérettetést jól vette. Párhuzamosan jelentkezett a második próbatétel, a mezőgazdaság szövetkezeti átszervezése.


A mezőgazdaság nagyüzemi átszervezése

A termelőszövetkezetek megszervezésének első hulláma 1951-ben kezdődött és 1952-ben 5110 tsz-ben 369 ezer taggal érte el csúcspontját. Az 1951. évi jó mezőgazdasági év után 1952-ben a szokatlanul súlyos szárazság (Rákosi: utoljára 40 évvel ezelőtt volt ilyen súlyos helyzet) és a parasztság hagyományos életmódjának megzavarása következtében a növénytermelés az 1949. évinek 87 százalékára esett vissza, míg az állattenyésztés termelési értéke stagnált. 1955 tavaszán, a gazdasági helyzet valamelyest javulása után, politikai megfontolásokból Rákosi Mátyás kezdeményezésére Nagy Imrét leváltották a miniszterelnöki posztról és kizárták a pártból. Párhuzamosan újraindult a tsz szervezés, ami azonban nem hozott jelentős eredményt. A Kádár-kormány az 1956 októberében eltörölt begyűjtési rendszert nem hozta vissza, helyébe új felvásárlási rendszert léptetett életbe, amely kedvezőbb volt a parasztság számára és erősítette a bizalmat. 1958 őszén Győr és Szolnok megyék kezdeményezésére nem elszigetelten, hanem megyéjüket átfogóan tömeges tsz szervezés indult. Sokan féltek az újabb kudarctól, Kádár is mondta, hogy a harmadik nekigyürkőzés kudarca súlyos kockázat, mégis az 1958. decemberi KB ülésen az új hullám támogatása mellett foglalt állást és bírálta a „közgazdász szembenállást”.

A közgazdász ellenállás fő képviselője ebben az időben az Országos Tervhivatal volt, amelyben már akkor megindultak a második ötéves terv előkészítésének munkálatai. Az 1956 utáni gyors konszolidációt alátámasztotta a Szovjetunió, Kína és más szocialista országok anyagi és valuta támogatása. A Kínai Népköztársaság nagy összegű valuta felajánlását Csou Enlaj miniszterelnök 1957. január 5. látogatása alkalmából jelentette be; a látogatás és a segítség elsősorban a Kádár János iránti bizalmat fejezte ki és az ő helyzetét kívánta erősíteni. A népgazdasági tervezésben azonban 1958-ban már azzal kellett számolni, hogy a külső segítségnek vége, ezzel szemben a gazdaságra egyidejűleg olyan terhek hárulnak, mint a megemelt életszínvonalnak a gazdasági megalapozása, a félig kész nagyberuházások befejezése, a varsói szerződésből ránk háruló hadiipari fejlesztési kötelezettségek, mivel az ezzel szembeni moratórium lejár, a tőkés piacokon pedig a diszkriminációval kell megküzdeni. Tudtuk, hogy a mezőgazdaság átszervezése csak a gépesítés és anyagellátás jelentős emelésével lehet sikeres. E célok teljesítése közötti arányok megállapítása szigorú prioritásokat, politikai döntést igényelt.

Mint utóbb az események igazolták, Kádár helyesen döntött, hogy a mezőgazdaság átszervezésére az alkalmas időpontot nem szabad elmulasztani; valóban egy ilyen helyzetben a politikai döntés elsődleges a gazdaságival szemben, és a KB jogosan emelte határozattá javaslatát. De itt már jelentkezett az a probléma, amely végig kíséri a korszakot, a gazdasági prioritásokban való egyértelmű döntés hiánya. Arról ugyanis nem rendelkezett a KB, hogy minek a terhére kapja a prioritást a mezőgazdaság. A forrás oldal feszített tervezése később gazdasági és politikai bajok forrásává válhat, amint ezt már az első ötéves terv 1951. évi felemelése után keservesen megtapasztaltuk.

1958 végén a szántóterület 13,6 százalékán gazdálkodtak a termelőszövetkezetek és 70,4 százalékán az egyéni gazdák. A megyék által szervezett és központilag támogatott átszervezés után 1962-ben a több mint 4000 termelőszövetkezetnek több mint 1 millió tagja volt; a tsz művelésben álló szántóterület megközelítette a 80 százalékot, amíg az egyéni gazdaságoké 3,6 százalékra csökkent nagyobb politikai megrázkódtatások nélkül. Az átszervezést nagyarányú gépesítés és műtrágyával, más vegyszerekkel való ellátás kísérte; jellemzésül: a traktorok száma az 1958. évi 26722 darabról 1962-ben 49400-ra, 1964-ben pedig 60555-re emelkedett oly módon, hogy az új traktoroknak nagyobb volt a teljesítménye és univerzális traktorként széleskörű felhasználásra voltak alkalmasak, szemben a régi állománnyal. Ez a történelmi átalakulás tehát sikeresen megoldódott. Mégis, a gazdaság felett sötét felhők gyülekeztek.


A második ötéves terv (1961-1965) teljesítésének nehézségei

A második ötéves terv időszakában a gazdaságpolitika figyelmének középpontjában a két alapvető népgazdasági ág, az ipar és a mezőgazdaság termelésének fejlesztése állt. Mindkét területen azonban nehézségekkel kellett megküzdeni.

Az ipar a háború utáni időszakban a múlttal összehasonlítva sokkal szélesebb alapon és gyorsabb ütemben fejlődött, de ez a fejlődés főleg új nagyüzemek létrehozásán, a régiek kapacitásainak bővítésén, új munkaerő bevonásán alapult. A munkatermelékenység, a termékválaszték, a minőség és a jövedelmezőség nem kielégítően javult. Az iparvezetés úgy gondolta, hogy az iparirányítás átszervezésével lehet a problémákat megoldani. 1962-1963-ban a centralizáció előnyeinek kihasználására, az ipari minisztériumok középszintű szervezeteinek kiiktatásával az ország területén levő, azonos iparágba tartozó vállalatokat egy-egy nagyvállalatba vonták össze. Az átszervezés azonban nem volt jól időzítve, hiszen a mezőgazdaság átszervezésének nehézségein sem volt még túl az ország. Az intézkedéseket szakmai szempontból sem mindig gondolták át: hogyan fogja egy nagyvállalat vezetése operatívan irányítani és ellenőrizni az országban szétszórtan elhelyezkedő gyárakat? Gyakorta még az akkori technikának megfelelő legelemibb kommunikációs eszközök sem álltak rendelkezésre. Csak néhány iparágban, például a papíriparban élte túl az átszervezés az 5-6 éves időszakot, és bizonyult életképesnek.

Más volt a helyzet a mezőgazdaságban, mert az átszervezés közép- és hosszútávon egyértelműen sikeres volt, az ötéves tervidőszaka azonban itt is fontos tanulságokkal szolgált. A legsúlyosabb probléma a gabonaellátásban jelentkezett. A gabona vetésterülete már korábban csökkent az ipari növények, mint a cukorrépa és a napraforgó, valamint a kerti termények javára; erre az időszakra a gabona vetésterületének a csökkenése mintegy 1 millió kataszteri holdat tett ki, amit csak a nagyon kedvező időjárású években ellensúlyozott a termésátlagok növekedése. A kenyér és takarmányellátást, még ha minimális szinten is, de feltétlenül biztosítani kellett és ez csak drágán, tőkés országokból származó importból volt megoldható. A tőkés importigényesség volt jellemző az életszínvonal másik támaszának, a könnyűiparnak a nyersanyag ellátására is, és a beruházások gépszükségletének, a modernizációnak is nélkülözhetetlen forrása volt a tőkés import.

Fel kellett ismernünk, hogy a háború előttihez képest óriási külpiaci váltásnak, amely mind a termék összetételt mind az ország viszonylatokat érintette, korlátai vannak. A Szovjetunió szállította az ország számára nélkülözhetetlen energiahordozókat és alapanyagokat, ugyanakkor a magyar gépipar, könnyűipar, mezőgazdaság és élelmiszeripar fontos és biztos felvevő piaca volt. A KGST-hez tartozó országok részaránya a külkereskedelmi forgalomban együttesen a 60 és 70 százalék közötti mezőnyben mozgott, a további 30-40 százalék azonban az életszínvonal és a modernizáció szempontjából nagy fontossággal bírt. Az import szükséglet fedezését szolgáló exporttermelésünk még gyenge lábakon állt. A dollár elszámolású kereskedelmi és fizetési mérleg 1960 és 1968 között rendre hiánnyal zárult, ami egyre inkább a gazdaságfejlesztés szűk keresztmetszetévé vált. Előrelátásra mutat tehát, hogy az MSZMP KB 1964. decemberi ülése nemcsak gazdaságtörténetünk legnagyobb gabona importjáról, de a mechanizmus reform előkészítéséről is döntött.


A gazdasági mechanizmus 1968. évi
reformja

Az 1968. évi gazdasági reform a Kádár korszak legsajátabb terméke volt. Már a reform előkészítése is addig szokatlan módon történt, de mint a folyamat végére kiderült, Kádár vezetési stílusának jól megfelelt, hogy a döntést sokoldalú szakmai és nagy nyilvánosságot kapott társadalmi vita előzte meg. A nemzetközi légkör is kedvező volt a feladat megoldásához; az NDK 1962-ben indította el a több szakaszban végrehajtott gazdaságirányítási reformot, a csehszlovák pártvezetés 1964-ben kezdett hozzá egy 1967. január elsejével bevezetésre kerülő gazdasági mechanizmus reform előkészítéséhez, és mint menet közben kiderült, Koszigin szovjet miniszterelnök 1965 szeptemberében hirdetett meg egy reformot, amely munkánk folyamatában szintén bátorító hatást váltott ki.

A KB a reform kidolgozásával egy háromtagú bizottságot bízott meg, amelynek elnöke Nyers Rezső a KB gazdaságpolitikai titkára volt, tagjai pedig Friss István, aki több mint egy évtizedig vezette a KB gazdaságpolitikai osztályát és akkor a Közgazdaságtudomány Intézet igazgatója volt, és Párdi Imre a gazdaságpolitikai osztály akkori vezetője. A bizottság munkájának segítésére, e feladatra függetlenítve, háromtagú titkárság jött létre Nagy Tamás közgazdász professzor vezetésével. A titkárság tagjai voltak Havas Péter és e cikk szerzője.

A munka 11 munkabizottságban indult a szakterületek állami vezetőinek és a terület tudományos szakembereinek részvételével és első fázisként elkészítették a tervezés, irányítás és végrehajtás helyzetének felmérését, a jelentkező hibák és hiányosságok kritikai feltárását. Az első bő félév kritikai munkaszakaszában a viták kevéssé éleződtek ki, erős többségi vélemény alakult ki abban, hogy a tervlebontás rendszerét az áru és pénzviszonyok felhasználásán alapuló új mechanizmussal kell felváltani. A munka második fázisát, a javaslatok kidolgozását a titkárság által készített kiinduló elgondolás, koncepció vezette be. Ekkor azonban felszínre kerültek a jövőre vonatkozó elgondolások lényegi különbségei.

A titkárság javaslata két változatban készült el, az A változatot Nagy Tamás és Havas Péter, a B változatot e cikk szerzője képviselte. Az A változat szerint a népgazdasági terv a gazdasági fejlődés irányát és fő arányait határozza meg, míg a vállalatok maguk dolgozzák ki terveiket. A B változat két fő kérdésben különbözött az A-tól:1. Szükségesnek tartotta a népgazdasági terv a minisztériumok és más irányító szervek számára kötelező jellegének fenntartását, de támogatta a vállalati tervlebontás megszüntetését és a terv előírásainak az áru-pénz eszközökön alapuló érdekeltségi rendszeren keresztül való érvényesítését; 2. Tekintettel a gazdaság objektív helyzetére, szűkített körben, de szükségesnek tartotta a fő termékek anyagi mérlegeinek elkészítését és a belőlük származtatott elosztási mutatóknak a tervben való megjelenítését. A két változat első nagy vitájában a munkacsoport vezetők közül csak a terv-bizottságé nem fogadta el az A változatot a további részletes, a munkacsoportokban folytatandó munka alapjának, azzal érvelve, hogy ez a változat nem nyújt biztonságos megoldást a népgazdasági tervvel ellentétes folyamatok kialakulására és a változat további konkrétabb kidolgozását javasolta. Nyers Rezső, a bizottság elnöke úgy döntött, hogy a munkacsoportokban folyó munka az A változat alapján induljon meg, de a vitatott alapkérdésre egy későbbi időpontban vissza kell térni.

A következő lépésben a mechanizmus bizottság a munkabizottságok vezetőivel kibővített üléseken sorra tárgyalta a szakmai javaslatokat, amelyeken szinte kivétel nélkül éles viták folytak, gyakran meglepő álláspontok kerültek felszínre. A gazdaságpolitika ilyen mélyre ható vitájára azóta sem került sor.

1966 elején kezdődött a KB előterjesztés végső formába öntése, az alapszemléletet, a terv és a piac viszonyát meghatározó kérdésre ekkor tért vissza a mechanizmus bizottság. Szűk körű megbeszélésre hívta meg Ajtai Miklóst, az Országos Tervhivatal elnökét, az MSZMP Politikai Bizottságának tagját. Ezen az ülésen a hivatal elnöke kifejtette, a népgazdasági tervezés és a népgazdasági tervek jövőbeli feladatairól alkotott véleményét, a tervezés átfogó jellegét, ami kiterjed az ár és a pénzügyi politikára, az anyagi ösztönzés fő vonásaira is. Az így kialakított népgazdasági terv követendő irányt mutat a végrehajtásnak. A reform javaslatnak ki kell fejeznie a népgazdasági tervnek a piaccal szembeni primátusát. Nyers Rezső vita nélkül tudomásul vette Ajtai Miklós álláspontját, a titkárság pedig – többek között – az alábbiak szerinti megfogalmazását adta a témának, ami bekerült a reformról szóló párthatározatba:   

„Gazdasági mechanizmusunk reformjának alapvető vonása tehát a népgazdaság tervszerű központi irányításának és az áruviszonyoknak, a piac aktív szerepének a szerves összekapcsolása a termelési eszközök szocialista tulajdona alapján. …A szerves egységen belül a piac természetesen nem lehet valamiféle magára hagyott, szabadversenyes piac. Csak olyan piac lehet, amelynek működési feltételeit és szabályait a népgazdasági tervben összehangolt központi döntések határozzák meg, amely úgy szabályoz, hogy ő maga is központilag szabályozva van, s ezáltal elősegíti a megalapozott népgazdasági tervek megvalósulását. Viszont a decentralizált döntések (a piaci folyamatok) vissza is hatnak a népgazdasági tervre: formálják azt és ellenőrzést gyakorolnak felette”.[1]

A reform így kidolgozott programja és intézkedései az előkészítésben résztvevők és gyakorta egymással ádázul vitatkozók körében megnyugvást keltettek, és ami még sokkal fontosabb, a széles közvélemény is örömmel és várakozással fogadta. Kádár János a nemzetközi vitákban is mindenkor kiállt mellette.

A reform megvalósulását és a gazdaságpolitika további alakulását egy következő cikkben tárgyaljuk.



[1] A gazdasági mechanizmus reformja, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága 1966. május 25-27-i ülésének anyaga. 92-93. old.

Ha érdekel a radikális hangvételt vállaló újságírás és hírszerkesztés,
szívesen foglalkoznál alapos és igényes tényfeltáró anyagok írásával
esélyegyenlőségi, szociális, érdekvédelmi vagy politikai területen,
akkor az alábbi címre várjuk jelentkezésedet: kalmarszilard(kukac)gmail.com
  •  
  •  
  •  
  •