A kommunizmus újra divatos

A progresszívek egyre közelebb és közelebb kerülnek a baloldalhoz, sokan nem állnak meg a szocializmusnál, vagy a poszt-marxista identitás politikánál, hanem tovább mennek a régimódi hidegháborús éráig és a szovjet-típusú kommunizmusig.

A szlovén gondolkodó, Slavoj Zizek is egy ilyen kommunista. Magát úgy írja le mint írót “puszta ragyogással”, a nyugati akadémia körök követőjét. A The Chronicle of Higher Education úgy írja le mint a “kulturális teória Elvis-ét”. A The New Republic “a Nyugat legveszélyesebb filozófusának” nevezte. Angolul ír és közel 50 cím található az Amazon szerző oldalán.

Christian Alejandro Gonzalez írt az új könyvéről, A reménytelenség bátorságáról (The Courage of Hopelessness) a National Rewiew-ba. A cikke címe Slavoj Zizek, divatos forradalmiság; leírja benne, hogy a szerző miért teszi a globális kapitalizmust felelőssé a világ szinte összes problémájáért:

Zizek többi munkájához hasonlóan, A reménytelenség bátorsága, is  mindenekelőtt arra törekszik, hogy meggyőzzön minket arról, hogy a neoliberális világrend végzetesen káros. Zizek álláspontja szerint a “politikusok, bankárok, és menedzserek” “megtudják valósítani a kapzsiságukat” azáltal, hogy a tisztességtelenül megszerzett vagyonukat adóparadicsomokban tartják. Ez hamis hiányt okoz, ami súlyosbítja a már meglévő jövedelemi egyenlőtlenségeket. Mindez destabilizálja a dolgozó emberek életszínvonalát. Mindez sweatshopokat hoz létre (Ázsiában), feltámasztja a rabszolgaságot (Katarban),  szükségessé teszi a társadalmi ellenőrzést elnyomó politikákat. 

És Zizek nem riad vissza a forradalmi erőszak marxista-leninista receptjétől sem.

“Ma a feladatunk,” írja Zizek ebben az esszében, “nem más, mint az emancipációs terror megújítása.” Az igazi felszabadulás nem érhető el erőszak nélkül, “mert ahogy Saint-Just egykor megjegyezte: ‘Az, ami az általános jót elhozza, mindig rettenetes.'” Amikor Zizek ezt kifejti, a nyelvezet szokatlanul világos. Úgy véli, hogy a történelemben jönnek olyan pontok (Franciaország 1789-ben, Oroszország 1917-ben) amikor a tömegek felkelnek a státuszukból, mint butális és ledegradált lények, amikor rendkívüli vezérek (Robespierre, Lenin) felismerik az idők kritikus fontosságát és az említett tömegek élére állnak, amikor végre lehetőség nyílik arra, hogy leromboljuk a minket elnyomó rendszereket (feudalizmus, kapitalizmus), és ezekben a pillanatokban –pontosan ezekben a pillanatokban– kell döntenünk: El fogadjuk-e a “forradalmi-demokratikus terrort?”

 

Zizek azzal érvel, hogy el kell fogadnunk: A forradalmi lelkesedés pillanatában a passzivitás egyenlő a reakció erővel történő bűnrészességgel. Mindenki, aki nem akar részt venni a terrorban, alkalmas az eliminációra. Egy jobb világ létrehozása, a kapitalizmus elpusztítása és a felszabadulás elérése érdekében nem szabad vonakodni, a politikai cselekvés szánalmas formáit alkalmazva. Azok, akik nem hajlandók mészárolni a forradalom nevében, “érzékeny liberálisok,” akik “olyan forradalmat akarnak, aminek nincs forradalom-szaga.” Az ilyen emberek erőszakos küzdelem nélkül akarnak szabadságot, és Žižek számára ez a helyzet erkölcsileg csődbe jut: az embernek el kell fogadnia a terrort, “mint keserű igazságot, amelyet teljes mértékben támogatni kell.”