A legújabb földesúr

oz 735.jpg

Végre maga mögött tudta a hosszú és unalmas hétvégét, nyolckor beült a terepjáróba és nekivágott a határnak.  Egyedül volt, lassan hajtott át a falun, a magas autóból jó volt végignézni a takaros utcákon, szeretett a lehúzott ablakon át kiköszönni annak a kevés embernek, aki reggel már az utcán volt. Szokás szerint a kocsma előtt állt meg először, kérte a narancsfröccsét, amiről mindenki tudta, hogy nem fél liter narancslé, hanem négy deci narancs és egy deci vodka keveréke. Jól esett neki a hideg ital, még nem is járt magasan a nap, de már döglesztő meleg volt. A tévét a korcsmáros és két fiatalember bámulta, savanyú kisfröccsüket kortyolva. Amikor már elköszönni készült, az egyik bátortalanul felállt és megszólította, de nem is várta ki a végét, dörgedelmes hangon teremtette le.

–    Megmondtam, amit megmondtam. Jönnötök kellett volna, otthon maradtál te is meg a Mari is. Nekem olyan ember kell, akiben megbízhatok. Te egy rongy alak vagy, nem tudsz és nem is akarsz dolgozni. Bele se kezdjél a sopánkodásba, megkaptad a segélyt, osszátok be. Ha aratunk, eljöhetsz néhány napot traktorra, de az még odébb van.
Mérgesen csapta be maga mögött a kocsma ajtaját és ült vissza a terepjáróba. Tompította a vodka, de nem nyugtatta le teljesen. Neki kell mindenki baját megoldania, tőle várja mindenki, hogy segítsen. Bosszantotta ez a dolog, mert munkát adni csak keveseknek tudott. Búzához, repcéhez nem kell sem dolgos, sem dologtalan kéz.

Két utcával följebb laktak az apjáék. Szokásos napi körének második állomása volt a takaros sváb ház, ahol testvérével együtt felnőttek, jómódban, fegyelemben. Az öreg, mint szinte mindig, most is kint volt a kertben. Szándékosan nem vette őt észre. Szeretett a saját fián átnézni, egy cseppet sem titkolta, hogy megveti őt. Őt, aki három falu határát már a magáénak tudta. Ő sem szerette az apját. Kulák volt, a háború alatt szedett össze annyi földet, ami miatt a nép ellensége lett. Gyalázták is éppen eleget a messziről jött emberek, aztán elmentek és lassan a helyükre álltak a dolgok. Az öreg nem állt be a TSZ-be, megmondta, hogy csinálják nélküle, hát csinálták. Gürcölve, egy sovány lóval művelte a sajátját. Megvolt mindenük, de az árát is megfizették. Hajnalban keltek, az iskolából egyenesen a földre mentek, hogy apjuk és anyjuk keze alá dolgozzanak. Így utólagosan szép és megható történet, idáig mindenkinek el is meséli, de a folytatást manapság nagyon szégyellnie kell. Apja egy reggel nem ment ki a földre, ők is az ágyban maradhattak. Anyja asszonyosan pityergett, az ünneplős ruhát kivette a szekrényből és hosszan nézett a férje után az ajtóból, aki aznap elment a TSZ irodába és beadta földjét, szerszámait a közösbe. Az egész falut megdöbbentette az öregedő nyakas gazda, de komolyan gondolta, amit tett. Még két évtizeden át ott maradt egykori cselédei között, lealacsonyodott hozzájuk, ha kellett végezte a leggyalázatosabb munkát is.

Amikor az öreg nyugdíjba vonult, ő még csak traktoros volt. Apja semmit sem tett azért, hogy legyen belőle valaki. Egyedül kellett mindet elérnie. Napokat kereste a TSZ-elnök kegyeit, vitt neki bort, pálinkát, kóstolót és kitartó munkával tudta csak elérni, hogy legyen valaki a faluban. Amikor megbukott a kommunizmus, szerencsére éppen jó helyen volt. Benne volt abban a három emberben, akik elosztották egymás közt a vagyont. Hagytak a melósoknak is néhány rozzant gépet, de a csirketelepet, a halastavat, az almást szépen csendben a magukévá tették. Később megszerzett mindent, mert „üzlettársai” inkább a pár milliót választották, mint a keserves melót.

Amikor belépett az udvarra, a kutya fülét-farkát behúzva szaladt hozzá, anyja az istállóból jött ki. Már csak apja tartott marhát egyedül a faluban. Ő is innen hordta a tejet, de azt otthon nem vihette be a lakásba. Felesége nem engedett semmiféle dolgot a házba, amit koszosnak vagy veszélyesnek tekintett. Külön hűtőt tartott a garázsban a tejnek, a házi kolbásznak, savanyúságnak. Ha igazán jót akart enni, akkor ott, könyökölve tömte magába az ételt. A házban nem volt szinte semmi, amivel ő jól akart volna lakni.

Apja továbbra sem vett róla tudomást. Pont úgy viselkedett vele, mint egész gyerekkorában. Ő volt a butább, ő volt a semmirekellő, akit mindig hajtani kellett, mert semmit nem csinált magától. A bátyja osztályelső volt, gimnáziumba ment, otthon mindenben segített még akkor is, amikor már orvosnak tanult. Ma is ő a mindene apjának, a fiú, akit tisztelni tud. Hiába hozott ő össze annyi földet, ami régen a grófnak se volt, lenézte őt. A saját fiát, aki a földet választotta, nem ment el innen, mint mások. Amikor a kertkaput nyekeregtetve kilépett, akkor sem fordult felé, hanem a szőlővel molyolt. Apjának a szőlő volt a mindene. Ő gyűlölte. Amikor megvette a TSZ szőlőjét, az volt az első, hogy kiírtatta az egészet. Az almással is azt tette. Nem volt neki kedve ahhoz, hogy tucatnyi embert foglalkoztasson, egyszer kellett csak kipucolni, ráadásul az almafával majd egy telet fűtette a csibetelepet, milliókat spórolt.
Egy darabig csak állt az öreg mellett, aki kurtán fogadta a köszönését.
–    Megvettem a Béci földjét is. Nem akarta adni, mert azt mondta, hogy azon élt már az ükapja is, de aztán csak adta. Két hektárért még soha nem fizettem ennyit.
–    És most dicsérjelek meg? – egyenesedett ki apja – Gondolom őt is jól megfenyegetted valamivel. Mit mondtál neki? Azt, hogy kirúgatod a feleségét az önkormányzatról? Gondolom valami hasonló lépésed volt megint. Te még tisztességes munkával egy talpalatnyi földet sem szereztél. Szégyellek már végigmenni a falun, mert már mindenki gyűlöl téged valamiért. Rosszabb vagy, mint egy uradalmi intéző. Mindenki tudja, hogy mekkora házad van, hogy a gyerekeidre, az asszonyra milliókat költesz, miközben az egész falu éhezik. Az öregek nélkül itt már sorra döglenének az emberek. Te verted szét az egész TSZ-t, ami legalább munkát adott.

Nem szólt, nem szokott az apjával vitatkozni. Az mindig elmondta a litániát, aztán abbahagyta. Szíve mélyén gyűlölte az apját és lenézte, mert egész életében nyakas szerencsétlen volt. Kávéskanállal szedte össze a földjét, ami miatt éveken át gyalázták, aztán amit meghagytak, azt pár év dacoskodás után bevitte a TSZ-be. Sok baja volt az apja miatt, mert az nem rejtette véka alá a véleményét és ennek híre azokhoz is eljutott, akikkel jó volt jóban lenni a megyében. Már nem egyszer üzentek neki, hogy állítsa le az öreget, mert nem nézték jó szemmel a balhét egyetlen faluban sem. Az ő embereik tisztességét senki sem vonhatta kétségbe. Pénzt szórni, kurvázni lehetett, mert az jól áll egy magyar úrnak, de tisztességtelen vagyonszerzésről szót ejteni sem volt szabad. Neki már csak a saját apja volt az egyetlen kritikusa, akit nem tudott elhallgattatni. Fentről mindig meg is kapta a fejmosást miatta, mert vagy a polgármester vagy a pap feljelentette gyalázkodó apját valami miatt. Az öreg kulák volt már csak az egyetlen, aki kommunistának bélyegezhető volt a faluban. Agitált a saját fia ellen, a TSZ-t és az előző rendszert dicsérte azoknak az embereknek, akik nyilvánosan már nem is merték meghallgatni az öreget, de amikor este tejért mentek, suttogva értettek vele egyet a sötét udvaron.
Válasz nélkül fordult sarkon és ment vissza anyjához a konyhába, aki már lefőzött egy kávét és egy fél deci pálinkát adott mellé. Utóbbit gyorsan lehajtotta, anyja töltött még egyet. Megszokott mozdulat volt mindkettőjük részéről. Anyja szerette őt. Talán mindig jobban szerette, mint a bátyját. Az ő gyerekei nem lettek ugyan orvosok, mint a másik két unoka, de azért a fia egyetemre járt Pesten és a lánya is egészen ügyesen vitte a butikját bent a városban. Elindította őket egy-egy lakással, fizette a milliós tandíjat évente, az üzlet bérleti díját és a rezsit, de mintha lassan mindketten magukra találtak volna. Egyre kevesebbszer kértek tőle pénzt ilyen-olyan indokkal a havi apanázs felett. Nem lettek szívsebészek, de legalább a helyüket megállják, gondolta magában, miközben anyja szokás szerint lényegtelen dolgokról beszélt neki. A harmadik felest már magának öntötte, csípős, kemény ital volt apja pálinkája. Ha Pestre ment a központba valakihez vagy valamelyik minisztériumba, akkor mindig vitt magával öt-hat üveggel.

Indult tovább. Hiába állt a fa alá, az autóban rémesen meleg volt. Bekapcsolta a légkondit, intett anyjának és ment tovább. A cigánytelep szélén kutyák feküdtek a porban, néhány szinte teljesen csupasz gyerek játszott egy törött üveggel, a nők egy udvaron ültek bent, kíváncsian néztek az útra, ahol lassan, szinte lépésben ment az autóval. Amikor csak tehette, elment itt. Tudta mindenki, hogy egy pisztoly van az ülés alatt és egy vadászpuska a csomagtartóban. Soha nem vette még elő, de mindenki tudta. Az egyik rogyadozó ház előtt tizenéves félmeztelen fiú állt, aki nem mozdult. Neki kellett félrerántani a kormányt, hogy ne sodorja el. Ahogy elmentek egymás mellett találkozott a tekintetük. Furcsák voltak azok a nagy barna szemek. Nem volt benne a megszokott és elvárt alázat. Fényes volt és szikrázó. Megvetést és gyűlöletet sugárzott az izzó szempár. Szinte zavarba jött, mert nem ezt szokta meg. Rá nem illett így nézni. Nem várta el, hogy őt szeressék vagy tiszteljék, de nem értette azt a szempárt, ami szinte támadó, számon kérő volt.

Egy takarosan tartott, lilára festett házhoz ért. Az autó még le sem hűlt, de neki megint ki kellett szállnia. Megállt a kapuban, a kutyák ugattak és várt. Néhány másodperc múlva már szaladt is ki egy bájos kislány és mögötte fekete haját összefogva hordó fiatalasszony.
–    Szia, az urad? – kérdezte, bár tudta jól, hogy a férfi nincs otthon, mert minden héten hétfőn az önkormányzatnál kellett jelentkeznie sokakkal együtt.
–    Nincs, majd csak délután jön haza. Üzen neki valamit?
–    Igen, holnaptól jöjjön dolgozni. Meg voltam vele elégedve.
A nő a kislánnyal az ölében láthatóan elérzékenyült.
– Nagyon szépen köszönjük, nem is fog csalódni a Laciban. Dolgos ő nagyon. Nézze meg, hogy ebből a házból is milyen takaros otthont varázsolt nekünk. A kertünk is művelve van, sőt besegítünk másoknak is, mert haladni csak úgy lehet, ha dolgozik az ember.

Ő pedig csak állt ott. Esze ágában sem volt felvenni a nő férjét, de a mosolygós tekintett megbabonázta most is. Hatalmas izzadtságcseppek indultak el a homlokáról, de szinte észre sem vette, csak állt és hallgatta a csinos asszonyt, aki után már évekkel korábban is megfordult már. Várt, nem tudta, hogy miként is fogjon bele. Gátlásos ember volt, nehezen beszélt kényes dolgokról. Torkát megköszörülte, végigtörölte homlokát, majd halkan belekezdett.
– Aztán lenne más is. Van ugye nekem a halastó mellett egy kis házikóm is. Kellene oda valaki, aki rendbe teszi, mert egy kicsit el lett hanyagolva.
Ennyit mondott, a nő arcára fagyott utolsó mosolya, láthatóan zavarba jött, szemét lesütötte. A kislányt letette öléből és fejét fel sem emelve válaszolt.
–    Hát, van itt akinek nagyobb szüksége van egy kis pénzre és meg tudják azok is csinálni.
–    Nem, én rád gondoltam. Takaros vagy, dolgos vagy, nem engedek be oda akárkit.
–    Ahogy tetszik gondolni, de most ne haragudjon, főzöm az ebédet, mennem kell. Az uramnak megmondom, hogy holnap menjen dolgozni. Nagyon köszönjük!
Szinte beszaladt, el sem köszönt. Tudta, hogy mi fog történni. Egész nap bent fog sírni, amire a férje hazajön, már semmit sem lehet majd látni rajta. Sok év tapasztalata alapján tudta, hogy okosak a falusi nők. Szépen megtartják a számvetést és meghozzák az áldozatot a családért, a jövőért.
Egy kis kedvesség a horgásztanyán és nem döglenek éhen sem ők, sem a gyerekük, sem a férjük, gondolta magában. Már meglett asszonyok is voltak azok között, akik megfordultak az ágyában odakint. A recept mindig ugyanaz. Kiviszi őket autóval, kerül egy kört a tó körül, majd visszaszalad valami apróságért, odalép a nő mellé, végigsimítja a derekát, magához húzza, majd megcsókolja. Soha egyikőjük sem ellenkezik. Aki beül az autóba, az már tudja, hogy hova megy és minek. Aztán még jön néhány tucat ilyen alkalom és vége lesz. Mindig képbe kerül valaki más és akkor ő tisztességgel elengedi a megunt szeretőt. Valószínűleg a legtöbb lány és asszony tudta, hogy ilyenkor ő nem sajnálja a pénzt. Volt akinek egyszerre adott már ötvenezer forintot is egy délután után. Feleségével már évek óta nem volt együtt. Úrinő lett belőle, de pénzzel sem tudta elrejteni, hogy megöregedett és előtte se volt túl szép. Amikor összeakadt a fiatal jegyzővel, akkor ő nem vett tudomást a dologról, de az asszony szerelmes lett, válni akart, ráadásul a jegyző nem akart aláírni néhány pályázati beszámolót, így elzavarta még a megyéből is.

Újra az autóban volt, újra folyt róla az izzadtság. Felgyorsított, a visszapillantóba nézett és elszörnyülködött a látványon. Egy hájas, kopaszodó, vörös fejet látott maga előtt. Szégyellte magát, hogy így néz ki, de nem volt sem kedve, sem ereje ahhoz, hogy változtasson életmódján. Már évek óta azzal kezdte a napját, hogy ivott. Először a garázsban, aztán a kocsmában, az anyjánál. Lassított, egy dűlőútra tért le. Ránézett a kukoricára, a szárazság szemmel láthatóan megviselte a növényeket. Meg volt elégedve. Néhány tucat hektáron elmegy a termés az aszály miatt, elintézni a támogatást, a silózott kukoricát meg eladja és az már tiszta nyereség. Tudott néhány ilyen praktikát, amivel nagyot lehetett szakítani komolyabb munka nélkül is.

Kiszállt, a csomagtartót kinyitotta, a pótkerék fedelét felhajtva elővett egy unikumos üveget, meghúzta alaposan, majd ugyanonnan egy sört is kivett. Meleg volt, de ő szerette a meleg sört. Megszokta még traktorista korában, hogy a sör melegen is jó. Lassan kortyolgatta. Levette a pólóját, megtörölte azzal arcát és a hasát. A hája körben rálógott a nadrágjára. Gusztustalannak találta magát. Vizelt egyet a porba, közben egy őz lépett ki az erdőből és indult el lassú léptekkel a kukoricás irányába. Álldogált, nem tudta eldönteni, hogy menjen vagy ugorjon-e inkább vissza az erdőbe. Lassan a puskáért nyúlt a csomagtartóba. Pont ilyen esetekre volt ott, töltve. Felemelte, célzott és lőtt. Az őz ugrott egyet, de elterült és vergődni kezdett. Nagy port kavart maga körül, képtelen volt elszaladni. A puskát a helyére rakta, a kisbaltát marokra fogva gyalog indult az egyre kevésbé mozgó sutához. Mire odaért már csak lihegett. Fejét még ugyan felemelve tartotta, de képtelen volt mozdulni. Rúgott egyet, de abban már nem volt erő. Nézték egymást. Másodpercekig csak nézték egymást. Látta a rettegő halálfélelmet és lecsapott. Oda a rémült szempár közé. Pont középre. Apró jószág volt, lábait összefogva fél kézzel tudta volna elvinni az autóhoz, de inkább visszasétált és odaállt az elpusztított állat mellé, lehajtotta a vadrácsot és két gumipókkal rögzítve felrakta. Keze véres lett, de nem zavarta. Meghúzta még egyszer az unikumot, lerakta a kézifék mellé és elindult tovább. Gyorsan hajtott, mindkét oldalról kukorica, búza vagy repce vette körül. Ameddig ellátott, a saját birodalmát látta. És tudta, hogy azon túl is a saját birodalma van. Nincs semmi extra, fóliák vagy gyümölcsösök. Csak búza, kukorica és repce. Szépen megélnek ebből is, nem kell cifrázni a dolgot.

A katonás rendben húzódó táblák közé ékelt akácos sorhoz ért. Elméletileg dűlőút volt ott is, de már más nem járt ott csak ő és a gépei. Tucatnyi közmunkás pucolta ki az elvadult növényzetet, kaszálta a füvet. Apja még az ilyen útszélekért a lelkét eladta volna, ma már a kutyát nem érdekli, hogy mennyi széna van itt. Nincs állat szinte sehol, aminek az kellene.

Amikor kiszállt az autóból, megálltak a dolgozó emberek. Mindenki látványosan örült jöttének. Tudta, hogy hamarosan letelik az idejük és megint csak hozzá jöhetnek, ha dolgozni akarnak. Egyikőjük, aki szemmel láthatóan a csapat legharsányabbja volt, köszönés helyett egyből egy kérdést szegezett neki.
–    Meddig kell még ilyen rohadék munkát csináljunk éhbérért? Mikor mehetünk megint hozzád?
–    Nem tudom. – válaszolta – Csinálják a fesztivált a rohadék komcsi kollégáitok. Sérelmezték néhány helyen, hogy közmunkások dolgoznak a földeken. Nem keresem én a bajt, elvagytok ti az én pénzem nélkül is.
–    Dehogy vagyunk! Itt gebedünk, szomjazunk egész nap semmi pénzért. Jól közéjük kéne lövetni azoknak, akik így kibasznak velünk.

Nem válaszolt. Neki nem kellett mindig mindenkinek válaszolnia. Maga is meglepődött azon, hogy milyen hülye szokásai lettek. Nem szerette végighallgatni az embereket, gyakran egy mondat közben fordított hátat valakinek. És senkit sem sértett meg ezzel. A munkások újra dolgozni kezdtek. Nagyobb lendülettel, mint korábban. Láthatóan neki próbálták megmutatni, hogy mennyire dolgosak, milyen nagy teherbírásuk van. Nem fizet nekik sokat, de azért annyit mindig ad, hogy abból ne dögöljön éhen egy család. Más helyeken már ki is röhögték emiatt, mert azt mondták, hogy ezen lehet a legtöbbet spórolni. Voltak akik komplett falukat hoztak Romániából dologidőben, a saját munkásaikhoz képest féláron. Ráadásul esténként a az üres hizlaldában, ahol elszállásolták őket, az erdélyi cselédek még gyönyörűen énekelték is a székely himnuszt néhány liter bor kiosztása után.
Neki nem kellett ez a magyarkodás. Megtette, amit meg kellett tennie, ott volt amikor kopjafákat vagy idétlen emlékműveket kellett állítani, rakta bele a pénzt a párttaggyűlésekbe és a korteskedő bulikba, de nem érdekelte a dolog. Ő örült, hogy helyben tisztelik és szeretik, nem akart pár milliót azon spórolni, hogy külföldről hoz magának idénymunkást. A közmunkának örült, mert az megfelezte a kiadásait. Adott naponta két ezrest, esténként vitt két tálca olcsó sört a munkásoknak és mindenki boldog volt. Nagyon mérges lett amiatt, hogy pont a nyári munkákra szigorították meg a dolgot. Persze az akácos tisztogatása se önkormányzati dolog volt, mert az ő útja volt és majd az ő fája lesz, de évek múlva jut majd csak el oda, hogy egy gyors munkával kivágják a fákat és az út helyét beszántsák valamelyik táblába.
A közmunkások vezetője iskoláskori barátja volt. Széles, alázkodó, bizalmaskodó vigyorral hívta félre.
– Hallom, hogy új madárkát néztél ki magadnak. Csinos kis teremtés már megint, de kemény dió lesz. Az ura nyakas, régebben verekedős is volt, legyen nyitva a szemed.
– Nem akarok én senki ellenére se semmit. Ha nem jön, akkor marad. Szabad emberek vagyunk egy szabad országban. Te is szabad ember vagy, csak szeretsz segget nyalni.
Az egykori barát erre harsányan felkacagott, értette a poént és egy cseppet sem zavarta, hogy beszélgetőpartnere egyáltalán nem nevet. Megszokta, elfogadta, hogy őt megalázzák. Ez volt az ára annak, hogy jól fizető állása lehetett. Tudta, hogy be kell lépnie a pártba, meg kell szervezze az embereket és a világ végéig lesz pénz a számláján. A felesége fodrászként szinte semmit nem vitt haza, kellett valamit csináljanak. Négyévente begyűjtötte a cetliket, elzavarta szavazni az embereket és mindenkinek a fejébe verte, hogy ha valami változik, akkor minden rosszabb lesz. Az emberek neki köszönhetően szavaztak a vélt biztonságukra egy biztosra vett katasztrófa helyett.

A terepjáróval lassan indult, nem akarta felverni a port. Széles vigyorral köszönt el tőle mindenki. A lustábbja már támaszkodott is a kapanyélen, tudta, hogy azt kell majd felvegye, aki annyira bele tudott felejtkezni a munkába, hogy szinte észre sem vette, hogy az autó elment.

Kiitta a maradék unikumot, az üres üveget kidobta az ablakon.
A mobilja csörögni kezdett. Már hunyorítva kellett megnézni, hogy ki hívja. A szeme is sokat romlott. Talán a cukor miatt, de nem foglalkozott az orvos tanácsaival.
A városból hívták. Vidám hangon érdeklődtek hogyléte felől, szinte számolta a bevezető körmondatokat, aztán jött is a lényeg. Uniós pályázat, beton és megint csak beton, amit le kell tenni valahova. Kiszemeltek egy dűlőutat, mert azon keresztül gyorsabban tudnak az emberek eljutni a faluból a városba és nem mellesleg az országgyűlési képviselő tanyája is útba esne az aszfaltozás során. Nevetés hallatszott a telefonból, neki is illett ilyenkor nevetni, hát nevetett. Lassan és komolyan sorolni kezdték a feladatokat, a polgármesterek meggyőzése szokás szerint a legkomolyabb munka. Ő ahhoz ért, tizenkét faluban az ő pénzéből választottak első embert.
Néhány levezető mondat után elköszön a városi ember. Ledobja az ülésre a telefont és mérgelődik. Tudja, hogy értelmetlen beruházásról van szó, ismeri az országgyűlési képviselőt és nagyon jól tudja, hogy az egészre csak miatta van szükség. A tanya, ahova most kell a betonút egy parkosított területen álló kastély immár, ahol az országos pártvezetők szeretnek eltölteni néhány napot. Néhányszor elment egy-egy zártkörű bulira, de nem érezte jól magát. Nagyképű alakok, váltakozva hazafias és semmitmondó pohárköszöntők és a tivornya, gyakran napokon keresztül.

A szomszéd falu vendéglője előtt állt meg. Még nem volt ebédidő, de ő ilyenkor szokott érkezni. Hozták az egy korsó kóláját, amiben whiskey volt, a pincér a borjúpaprikást ajánlotta, de kért előtte egy tál bablevest még. Lassan evett, a levessel végzett, amikor a tulaj ült le mellé.
– Mikor lesz már valami? Egyre nehezebben megy, a kutya nem jön be hozzánk. Kellene valami dzsembori, amire mi főzünk.
– Négy falunak már ti főztök. Bezárattam minden iskolai menzát, már szinte az összes nyugdíjasnak visztek kaját. Ez nem elég? Hallom azt is, hogy egyre hitványabb, amit adtok. Milliókat vágtok zsebre és nem elég?
– Nem! Tudod jól, hogy mennyi járulékos költségünk van! Három olyan ember van alkalmazásban, akit még nem is láttunk. Havonta legalább kettő vagy három megyei bulit kell lefinanszírozni. Ráadásul már azt is megmondják, hogy milyen művészt hívjunk le. Ha bármit szólni merek, egyből fölfelé meg rád mutatnak. Azt mondják, hogy csak rád tekintettel nem zavarnak el engem a fenébe, mert tucatnyian jönnének a helyemre.
A vendéglő tulajdonosa mire végzett a mondandójával, elvörösödött az idegességtől. Látható volt rajta, hogy hónapok óta él létbizonytalanságban, ami az idegeit is megviselte. Sok hasonlót látott már. Tudta, hogy szépen lassan kimaradozik majd innen és hagyja, hogy a dolgok menjenek a maguk útján. Nem lehet mit kezdeni azokkal az emberekkel, akiknek az isten pénze sem elég. A vele szemben ülő férfi elhitte magáról, hogy üzleti érzékének köszönhetően futott fel a vendéglője. Hatalmas pénzeket vágott zsebre, de még többet költött. A gyerekét Amerikába küldte tanulni, az egyik pincérnőnek gyereket csinált, nekik lakást vett a városban és eltartja őket, a felesége beteges vásárlási lázba esett, havonta milliókat költ ruhákra és cipőkre.
Tudta, hogy le kell vegye a kezét róla, egyre több helyről szorgalmazták már ezt. Sehol nem szerették az ideges, feszült embereket, mert azok sokat ártanak maguknak és másoknak is.

A borjú valóban jól sikerült, kért belőle repetát is nevetve, majd egy újabb kólafröccs elfogyasztása után távozott. A vendéglős valamely szemrehányó mondata közepén állt fel az asztaltól. Be kellett mennie a városba. A vadrácsról ledobta az őzet, a konyháról szaladt ki érte egy fiú.
A falu határában rendőrök állították le az autókat, minden sofőrt megszondáztattak. Nem lassított. A rendőr intett neki, ő visszaintett, majd a gázba taposva ment tovább.

A könyvelő és az ügyvéd éppen nagy vitában voltak, amikor megérkezett. Valamely pályázatban több milliós elszámolási hibát találtak az egyik hatóságnál és feljelentés készült a kft-je ellen. Nem izgult, telefonált. Két hívással oldotta meg a problémát. Mérges nem a feljelentés lehetősége miatt lett, hanem azért, mert a könyvelő és az ügyvéd nyilvánvalóan hibáztak. A pártban az elsőrendű szabály az volt, hogy mindig a legjobb ügyvéded legyen, mert a jogászokkal mindent el lehet intézni. Az ügyvéd tényleg jó volt, nem is értette, hogy miért hibázhatott. Persze tudta, hogy itt is a pénz miatt van a baj. Amióta kiemelte a bérelt egérlyuknyi irodájából, azóta nagyon elszaladt vele a ló. Beszállt az építőiparba, a fél megyét képviseli, nem tud kellően figyelni arra, akinek mindent köszönhet. Ő is csak egy ügyfél lett a sok közül. Tudta, hogy néhány héten belül váltani fog. Már megtalálta azt az újabb tehetséges kis szürke egeret, aki kellő precizitással fog neki dolgozni néhány éven keresztül, harmada áron. Nem dühöngött, nem káromkodott. Megszokott mozdulattal nyitotta ki az íróasztal egyik ajtaját és vette ki az unikumot és töltött tele félig egy vizespoharat. Megitta, majd felállt és köszönés nélkül ment ki az irodából. Odabent félelmetesen fagyos maradt a légkör, még a titkárnő is megérezte, hogy az addig stabil egzisztenciája veszélybe került.

A város főutcáján beült egy kis cukrászda eldugott sarkába. Négy gombóc fagyit és dinnyét kért kehelyben. Még bele sem kezdett, egy ismerőse lépett be az ajtón. Elegáns, világos öltönye kiemelte, hogy rendszeresen szoláriumba jár. Az éjszakai élet egyik kulcsfigurája volt, megalázkodó tekintettel köszönt, szánalmasan próbálva eljátszani a spontán találkozást. Megint számolni kezdte a bevezető mondatokat. Aztán jött valami újabb zűrös pályázat, szükséges önerő és egyéb badarságok. Szerette volna nyugodtan megenni a fagylaltot, ezért egy gyors telefonnal segített. A kérések sorának azonban nem lett vége. Egy ártatlan ember kezdet vallani arról, hogy rútul belerángatták egy áfacsalási ügybe és most néhány tízmillió miatt a város legjobb vállalkozóinak valószínűleg börtönbe kell majd menniük.
Tudott erről az ügyről. Azt is tudta, hogy kik azok, akik ebből pénzt csináltak és kik azok, akik az ügyészségen menedzselik az ügyet, azaz tesznek azért, hogy a konkurencia szépen hűvösre kerüljön. Esze ágában sem volt beleszólni ebbe az egészbe. Tudta, hogy itt már nincs értelme megkegyelmezni azon néhány hülyének, akik talicskával kezdték hordani a pénzt és úgy éltek, ahogy nem szabadott volna. Szemet szúrtak már sokaknak, átléptek egy határt.
Az órájára nézett, a kanalat a dinnyébe vágta, felállt és kiment. Köszönt, de csak félvállról. Meg sem fordult a fejében, hogy fizessen.

Néhány sarokkal lejjebb, egy eldugott kis kapu alá fordult. Az italkereskedés udvarán már várta egy fiatal eladó, aki betett a hátsó ülésre egy lezárt kartondobozt. Nem szeretett alkoholt vásárolni nyilvános helyen. Fizetnie itt sem kellett, de az üzlet bérleti díja szinte a nullával volt egyenlő már évek óta.

Haza indult. Nem volt kedve senkivel se találkozni. Lassan gurult. Pokolian perzselt a nap, senki sem volt a földeken vagy az utcákon. Egy árnyékos részen leállt, hagyta járni a motort a légkondi miatt, az ülést hátrahajtotta és békésen elszunyókált. Jöttek arra biciklivel néhányan, de leszálltak, nem akarták a rozzant vasak zörgetésével felzavarni álmából azt az embert, aki a legtöbb kenyeret teszi a környékbeli emberek asztalára.

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük