Home on-line tartalom A limfóma sötétjét világossal fogom kifesteni

A limfóma sötétjét világossal fogom kifesteni

3044
0
SHARE

Derecskei Zoltán írása:

Az a sok történés, ami évről évre halmozódik az emberben, azt mondják, egyre szilárdabbá tesz minket. A lelket mindenképpen. De a test egy egészen más kérdés. Sokáig tárgyként, egy ajtóra illesztett kilincsként tekintettem rá, amely ott van akkor is, ha nem pillantunk rá, és mint a kilincs egyszerűsége, úgy teszi a dolgát, magától érthetően. De a test ennél sokkal összetettebb, sokkal érzékenyebben ragaszkodik lelki gazdájához, és bár hosszú évtizedekig kételkedtem benne, hogy ennyire szerves kapocs lenne a test és lélek szerkezeti képében, ma már látom, hogy egyik sem tud működni a másik egészsége nélkül. Hiszen amivel nap mint nap olcsó frázisként találkozunk a hétköznapokban, az nagyon is igaznak bizonyult. A test csak a léleknek engedelmeskedik, és ha egy parányi esélyt is lát önmaga túlélésére, megragadja a lehetőséget, és progresszív jelzésekkel inspirálja olykor megrogyott legbelső szeretőjét.

Derecskei Zoltán
Derecskei Zoltán

Miért is tagadnám, hogy mindig is féltem a haláltól. Csak olyan vagyok akár az összes halandó társam, hogy ez a kérdés mindig is ott motoszkált a fejemben, ott leghátul, a tudat ritkábban takarított szegletében, de amíg a dolgok jól működnek önmaguktól, ez csak legfeljebb álomban képes megjelenni. Aztán valami megváltozott. Talán két évvel ezelőtt egy kisebb csomót vettem észre a nyakamon. Nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget, ősz volt, éppen egy kicsit szipogtam is talán, így megfázásra gyanakodtam. De az a csomó csak nem akart onnan elmúlni. Később mintha kisebbnek érzetem volna, de amint teltek múltak a hónapok, a dolog már látható formát is öltött, és akár akartam akár nem, kénytelen vagyok vele foglalkozni. Olvasgattam róla az interneten, hogy mit lehet tudni a nyakon nőtt kisebb csomóról, de vegyes volt az eredmény. A limfómától kezdve az általam is inkább hihető megfázástól megnagyobbodott nyirokcsomóig, minden eshetőségről írtak, de mint arra később rájöttem, egyből orvoshoz kellett volna fordulni. De nem tettem, csak amikor már további jelek is mutatkoztak.

2016 tavaszán már nagyjából 20 kilós fogyást prognosztizáltam, ami a testsúlyom majd 20%-a. Aztán egyik napról a másikra elkezdtem éjjel verejtékezni. Az ember korábban is érzi a bajt a testén, de valahogy azzal nyugtatgatja magát, hogy vele nem történhet semmi komolyabb. A lélek persze addigra már romokban, de a testtel csak az első nagyobb jel után kezdtem kiemelten foglalkozni. Elmentem orvoshoz, kiírtak különböző vizsgálatokra, de már akkor láttam a későbbi kezelőorvosom arckifejezésén, hogy egyértelműnek látszik a helyzet: ez bizony Hodgkin-limfóma.

2016 májusában az Egyesített Szent István és Szent László Kórház hematológiai szakrendelőjében az orvosom kiírta az első vonalas kezelést. Ez az ABVD kemoterápia volt, és 2 hetente adott infúzióval történt. Ebben az esetben 2 dózist nevezünk egy ciklusnak (összesen 4 hét), melyet nálam 6 alkalommal ismételtek meg. Hat hónap kemoterápia, és minden ezzel kapcsolatos fojtogató érzés, amit bevallom, 35 évesen nehéz segítség nélkül megérteni. A nyakamon lévő nagy kiterjedésű nyirokcsomó már a második kezelés után látványosan összezsugorodott. A féltávnál elrendelt PET-CT is azt mutatta, hogy a betegség radikálisan visszahúzódott, így okkal vártam, hogy az október 10-re tervezett utolsó kezelés után már semmi sem marad belőle. Azt követően is volt egy PET-CT. Ennél a pontnál a legtöbb esetben a betegség teljesen eltűnik. Vannak ugyan agresszív esetek, de CT még nálam is komplett remisszió mutatott.

Joggal gondoltam, hogy leküzdöttem a betegséget. Október végén már neki is láttam egy rádiós műsor koncepciójának megtervezéséhez. A Civil Rádióban elkezdtük felvenni a próbaadásokat. A harmadik ilyen próbaadásnál tartottunk, amikor műsor közben, váratlanul epilepsziás rohamot kaptam, és a mentők a Szent Imre Kórházba szállítottak. Ott megvizsgáltak a fejemet és megállapították, hogy valami térfogatszűkítő folyamat van a koponyám jobb agyféltekében, ez okozhatta a rohamot. Másnap délután átszállítottak a Szent János Kórház idegsebészeti osztályára, és előirányoztak egy koponyaműtétre, hiszen az alapbetegségem okán feltételezhető volt, hogy ez a folyamat limfóma eredetű. Amire azt hittem, hogy soha többé nem fordulhat elő velem, az ismét aljasul megkísértett, ami kiegészült egy ismeretlen eredetű félelemmel is. Volt még hátra négy nap a műtétig, valamit tenni akartam, hogy ne keljen tétlenül néznem, a tudatom sajnálkozó pártfordulását. Amikor beszélgettem az ottani orvosommal, felhívta rá a figyelmemet, hogy a műtétem csak abban az esetben lesz megtartva, ha nem jön közbe egy sürgősségi eset. Ugyanis csak egy műtő áll rendelkezésre. A nővérhívókat sem tudják korszerűsíteni, és ágynemű is csak akkor jut, ha a beteg otthonról hoz magával. Ezek ismerete mellett döntöttem úgy, hogy abban a négy napban felhívom az emberek figyelmét, hogy segítsünk együtt a jobb feltételek megteremtésében. A magam helyzetén már nem sokat tudtam volna változtatni, de úgy gondoltam, hogy talán összejön annyi felajánlás, hogy később új műtőt, és jobb körülményeket tudjunk biztosítani a Szent János Korház Idegsebészeti osztályának. A Facebookra kitett kampány olyannyira sikeres volt, hogy egymás után jöttek a különböző felajánlások. Egy férfi még be is jött meglátogatni, elbeszélgettünk a betegségemről, és hogy mindezt hogyan élem meg, majd egy kisebb összeget átutalt az idegsebészeti osztály alapítványának (Neuron Alapítvány).
Egy Münchenben dolgozó magyar nő pedig összesen négy nagy karton infúziós készletet és a betegek étkezéséhez szükséges evőeszközöket ajánlott fel. Egy nyíregyházi futárcég azt tudta vállalni, hogy még az ünnepek előtt hazafuvarozza az adományt. Innentől nem volt kérdés, hogy a műtéti beavatkozás sikeres lesz, és bármit is fog hozni a szövettan eredménye, én egy pillanatra sem adom fel a küzdelmet a betegség ellen. A szövettan beigazolta a gyanút, hogy a Hodgkin-limfóma agyi manifesztációja okozta az epilepsziás rohamot, ami nagyon ritka jelenségnek számít. Hogy mennyire estem kétségbe? Akkor vált leginkább aggasztóvá az egész, amikor a PET-CT kimutatta, hogy a betegség újra elterjedt a szervezetemben, csont és csontvelő érintettséggel.

Az orvosom azonnal kiírta a másod vonalas kezelést. Elsőként január legvégén vonultam kórházba, 15 napot töltöttem az Egyesített Szent István és Szent László Kórház 11-es épületében. Mint megtudtam, a Hodgkin-limfóma egy elég agresszív típusa támadta meg a szervezetemet, de végletekig bíztam az orvosomban és abban, hogy ma már egészen korszerű kezelések
vannak betárazva az orvosok eszköztárába. A kórházban eltöltött első napomon fogadott egy újabb megdöbbenés: Az osztály előterében felállított háromszintes minikönyvtárban csak néhány könyv árválkodott, se pénz se idő nem volt a fejlesztésére. Ugyan én szerencsés voltam, hogy vittem magammal olvasnivalót, de akinek erre nem volt lehetősége, az tétlenül, az önmarcangoló betegségtudattal volt kénytelen a szenvedéseket elviselni. A következő adománygyűjtő kampány tehát az osztály könyvtárának feltöltésére irányult. Szinte hihetetlen módon, a közösségi oldalra feltett felhívásomra annyian hoztak be könyvet, hogy pár nap alatt teljesen feltölthettem az osztály könyvtárát.

Az első két hetes kezelés után hazamehettem, majd két hét otthonlét után mentem vissza a kórházba őssejtet gyűjteni. Nem tudtam, hogy mivel jár, azt sem, hogy ezúttal mennyit kell bent töltenem, csak abban voltam biztos, hogy minden további kezeléssel közelebb kerülök a végső célomhoz, hogy végleg leszámoljak a Hodgkin-limfómával. Bent léteim után igyekeztem minél hamarabb regenerálódni. Hogy a test mennyire képes ennyi kezelés, és kétségbe tartott időszak után megszilárdulni azt nem tudom, de annyi biztos, hogy az elszántság és a korszerű orvostudomány döntő lehet abban, hogy elhiggyem: végre meg fogok gyógyulni!

Most ott tartok, hogy egy mivel az utolsó PET-CT szerint még nem tűnt el teljesen a betegség a szervezetemből, így szükségessé vált a harmadvonalas kezelésem. Ezt most ambulánsan kapom, havonta két napot járok kórházba, pár óra időtartamra. Amint ennek az eredménye komplett remissziót, azaz a betegség teljes eltűnését eredményezi, jöhet az őssejt transzplantáció, visszakapom a korábban levett őssejtjeimet. Ez a lehetőség egy hatalmas esély a teljes gyógyulásra, és tudom, hogy élni is fogok vele, bármilyen keménynek is ígérkezik. Addig is folytatom az életmódváltást. A korábbi zsíros és rendszertelen étkezést felváltotta a vitaminokban gazdag, napszakra beosztott táplálkozás, és az állandó önvizsgálat. A lélek már elfogadta, hogy nem adják ingyen a gyógyulásomat, és ahogyan lépkedtem előre a kívülről félelmetesen hangzó eseményeken, úgy értettem meg igazán, hogy a test és lélek harmóniáját egyedül én tudom megteremteni. Általa és az orvosi eredményeknek köszönhetően fogok meggyógyulni, így fogom leküzdeni az ordas ellenségemet, a Hodgkin-limfómát.