1935. május 28-án a pesti zsidó kórházban meghalt Garami Ernő, szociáldemokrata politikus, az első köztársaság kereskedelemügyi minisztere, a Népszava és a Szocializmus folyóirat egykori főszerkesztője. Utolsó éveit elmagányosodva töltötte Bécsben, ahonnan a szociáldemokrata felkelés fasiszta vérbefojtása után tért haza Budapestre. Meghalni.
Élete könnyed polgári létnek indul. A Kálvin tér 6. szám alatt volt apjának, Garami Edének jól menő kávéháza, a csehországi zsidó család vállalkozni jött a magyar fővárosba és egy darabig ez be is jött nekik. Később azonban már a saját bőrükön is érezni kezdték, hogy a kapitalizmus tőkefelhalmozásával együtt járó élesedő és egyre tisztességtelenebb versenyhelyzet a kicsiket elpusztítja, a nagyokat monopolhelyzetbe hozza. Ők is így jártak, az apa korai halála után a család teljesen összeomlott egzisztenciálisan, még a tanítatás is gondot okozott, sőt rövid időre még árvaházba is kerültek a gyerekek, Ernő, Géza és Margit. A legidősebb fiú Ernő, akire fiatal felnőttként még polgári ifjak vidám élete várt, a műszerész szakma kitanulása után dolgozni kezdett. Ekkor tapasztalta meg a szervezett munkásság erejét és szembesült azzal, hogy a politikai jogokkal nem rendelkező hatalmas embertömegnek mekkora ereje is van valójában. Hamarosan a korabeli munkásmozgalom fellegvárának számító Németországban kezdett el dolgozni, itt több szocialista témájú írása is megjelent, így hamar felfigyelt rá az a Karl Kautsky, aki Engels halála után a legfontosabb marxista gondolkodónak számított, akit nem véletlenül neveztek sokan a „marxizmus pápájának”. Ő is arra ösztönözte Garamit, hogy vállaljon aktív szerepet a Magyarországi Szociáldemokrata Pártban, amely a XIX. század végén elég zord állapotban volt. Megpróbálták napilappá tenni a Népszavát, de belebuktak, a forradalmi és a mérsékeltebb irányzat folyamatosan egymással küzdött, a vidéki agrárszocialista mozgalmak nem a pártot, hanem egy másik szociáldemokrata pártot erősítették, ráadásul a kormányzat szinte üldözte az 1890-ben alapított MSZDP-t, politikusaik többségét a nagyvárosokból és a fővárosból is kitiltották. Garami ebben a helyzetben tért haza és néhány év alatt erős munkásmozgalmat szervezett, amelynek csak egy szelete volt az MSZDP. A szakszervezetek, a nyugdíj- és betegbiztosító pénztárak, a fogyasztási szövetkezetek, a baloldali sajtó és a munkáspárt együtt egy speciális és stabil önfenntartó rendszerként tudott működni néhány év után.
Garami tehát kiváló és alapos szervező volt. Az MSZDP-nek 1903-ban már egy olyan programja volt, amelyet európai szinten is méltattak és amelyet nem kellett a párt 1948-as beolvasztásáig átírni. 1906-ban, együttműködve a polgári szocialista Kunfi Zsigmonddal folyóiratot jelentett meg Szocializmus címmel, amely folyóirat kényszerű szünetekkel, de egészen 1947-ig volt a szociáldemokraták elméleti iránymutatója. Alig tíz évnyi pártvezetőség után pedig már saját székház építését irányította Garami az egykori Conti, ma Tolnai Lajos utcában. Itt helyet kapott a kor legmodernebb gépeivel felszerelt Világosság nyomda is.
Garami élete végéig gondolkodó baloldali maradt, határozott és radikális baloldali politikát képviselt. A radikalizmust szükségesnek azért tartotta, mert véleménye szerint a korabeli magyarországi közállapotok ezt indokolták. A lakosság töredékének volt szavazati joga, a szociális ellátórendszerből a népesség szinte egésze kimaradt, a feudális-dzsentri uralkodó elit pedig folyamatosan a szőnyeg alá söpört minden komolyabb társadalmi problémát és olyan nagyhatalmi érdekek mellett kötelezte el magát, amely már a század elején előre vetítette a hatalmas összeomlás rémképét.
A szociáldemokrata párt vezetőjeként Garami kereste az együttműködés lehetőségét azon politikai szereplőkkel, akik a német és osztrák gyakorlatnak megfelelő választójogot tudtak volna adni Magyarországon is a munkásságnak. Garami, hatalmas munkástömeget szervezett maga mögé, de ezt a tömeget mások csak használni akarták, választójogot senki sem akart adni. Ehelyett a függetlenségi gondolatot képviselők egészen odáig mentek, hogy az MSZDP-t Ferenc József bérencének bélyegezték, a szervezett munkások és túlnyomórészt diákokból álló függetlenségei aktivisták többször össze is csaptak egymással. Ekkor tűnt fel először az utcán az a harcias, de fegyelmezett tömeg, amelynek Garami Ernő mesteri irányítója volt. Néhány év alatt a legszervezettebb és legnagyobb tömeget egyértelműen maga mögött tudta. Az utcai politizálás szükségszerűen vezetett az egyre konzervatívabb kormányzattal való összeütközéshez. 1912. május 23-án minden korábbinál nagyobb tömeget mozgósítottak Tisza István távozását és általános választójogot követelve, a rendőrség és a katonaság brutális fellépése miatt a belváros csatatérré vált, hat halálos áldozata is volt a tüntetésnek. Ady Endre ekkor vált a szociáldemokrata párt elkötelezett hívévé, támogatójává.
Garami úgy szervezett hatalmas munkásellenzéket, hogy mindvégig tisztában volt azzal, hogy ha túllép egy bizonyos határon, akkor a hatalom a legkegyetlenebb brutalitással fogja azt szétverni. A nyílt lázongásba átmenő szociáldemokrata, de már román nemzetiségi követeléseket is hangoztató élesdi tüntetésen például már 1904-ben a tömegbe lőttek, legyilkolva 33 embert. 
Az első világháború kitörésekor a magyar szociáldemokrata vezetők nem szavazhatták meg hadüzeneteket, mert nem voltak jelen az országgyűlésben. Garami a háború ellen agitált, de a háború kitörése után több háborús lelkesítő írása is megjelent a Népszavában, ezt később azzal magyarázta, hogy háborús viszonyok közepette senki sem buzdíthat másra, csak küzdelemre, ha külső ellenségtől kell védeni az országot. Amikor egyértelművé kezdett válni, hogy a háború elhúzódik és egyre reálisabban látni lehetett, hogy a háború után a Magyar Királyság szét fog hullani, Garami intenzíven kezdett dolgozni azon, hogy az ország a legkisebb veszteséggel kerüljön ki a háborúból. A magyar delegáció kifejezetten aktív szereplője lett az 1917. májusában megtartott stockholmi szociáldemokrata békekonferenciának, de már itt látniuk kellett, hogy a gyors és igazságos békekötésre lehetőség nincs.
1918 októberében, a Monarchia katonai és politikai összeomlása után Garami a magyar belpolitika egyik legfontosabb szereplője lett. Együttműködésre törekedett mindazon politikusokkal és pártokkal, akik vállalták a modern népköztársasági formát. Ott volt a köztársaság kikiáltásakor és ott volt a kápolnai fölosztáskor is Károlyi Mihály mögött. Az országház lépcsőjén mondta egyik leghíresebb beszédét, ami rá jellemzően rövid volt és lényegre törő: „Nem beszélni kell, hanem dolgozni, dolgozni, dolgozni! Dolgozni a független és demokratikus magyar népköztársaságért!”
Az őszirózsás forradalom után azonban szembesülnie kellett azzal, hogy egyre zavarosabb a helyzet az országban. A győztes hatalmak nem kezelték partnerként az új kormányt, a polgári politikusok zavarodottan, sok hibás döntést hozva vezették az országot, a munkásmozgalmon belül pedig elindult a kommunista és szociáldemokrata hasadás folyamata. Ez hamarosan fegyveres összecsapást is eredményezett, de szerencsére Magyarországon ez nem csapott át olyan véres leszámolásba, mint Németországban, ahol a szociáldemokrata Noske katonatiszti különítményekkel és reakciós diákokkal összefogva írtatta ki a forradalmi szocializmust hirdető kommunistákat.
1919. márciusára egyértelművé vált, hogy a győztes hatalmak a Magyarországot szinte teljesen megsemmisítő békefeltételeket fognak diktálni. Ebben a helyzetben a közvélemény harcos ellenállást követelt, de ennek kilátástalanságát Garami tökéletesen látta. Úgy gondolta, hogy a katonai küzdelem öngyilkos próbálkozás, mindvégig bízott a tárgyalásos megoldásban. A kommunisták és baloldali szociáldemokraták azonban úgy gondolták, hogy ez a közhangulat kedvező lehet a forradalmi változások elérésére, ezért a honvédő háború ígéretével átvették a hatalmat 1919. március 21-én és létrehozták egységes pártjukat Magyarországi Szocialista Párt néven.
Garami ekkor leköszönt a miniszterségről és párttagságáról is lemondott. Ezt úgy indokolta, hogy „nem kívánok egy olyan pártnak a tagja lenni, amely éppen a demokrata szót hagyja el a nevéből”. Ekkor emigrált először. Bécsen keresztül Svájcba utazott. Amikor a tanácsköztársaság küzdelme elbukott, hazatért, tárgyalásokat folytatott egy igazságos békéért, de a katonai bukás után az ország helyzete még reménytelenebb lett. Emlékirataiban szóvá teszi azt is, hogy a későbbi revizionista politikát állami ideológiává tevő politikusok egy cseppet sem voltak elkötelezettek egy méltányosabb béke mellett. Arról is írt, hogy a „viharsarokról” simán hajlandóak lettek volna lemondani.
„Számomra rendkívül érdekes volt annak a megfigyelése, hogy a soviniszta magyar hazafias politikusok is milyen sokan akadtak, akik nem csináltak bizalmas körben titkot abból, hogy e javaslattal rokonszenveznek. Élénken emlékszem egy, a Hungária szállóban, Erdélyi (a román kormány lobbystája akkor Budapesten szerk.) szállásán megtartott értekezletre, amelyen jelen voltak a Friedrich-kormány aktív tagjai közül Csilléry és Rubinek Gyula, azonkívül Bethlen István gróf és Heinrich Ferenc. A demokratikus pártok részéről rajtam kívül Szemző Ernő és Varjassy Lajos voltak ott. A társaságból négyen, mégpedig Friedrich két minisztere, azonkívül Heinrich Ferenc és Bethlen István gróf a megállapodás mellett foglaltak állást és főleg az utóbbi volt az aki élénken helyeselt, amikor Erdélyi fejtegette, hogy közgazdasági okokból miért van szüksége romániának a maros torkolatára. A megállapodás föltétlenül létre is jött jött volna, ha ketten Szemző Ernő és én ki nem jelentjük, hogy területi megállapodásokba bele nem mehetünk, mert lehetetlennek tartjuk, hogy a párisi konferenciának Magyarország hátrányára prejudikáljunk. Ha a párisi konferencia a maros szögét is el fogja venni Magyarországtól, akkora ebbe, mint valami elháríthatatlanba bele fogunk nyugodni, de hogy előzetes megállapodás létesítsünk erre nézve, azt mi teljesen lehetetlennek tartjuk. Természetes, hogy ez ellen sem Friedrich minisztertársai, sem Bethlen gróf nyíltan nem opponálhattak, így a megállapodás létre sem jöhetett. De kétségtelen, hogy ha csak Csilléry, Rubinek, Bethlen István és Heinrich Ferenc urakon múlt volna, akkor a Tisza-Maros-szögét előzetes megállapodások alapján elvesztettük volna a románok javára. Így azonban a Tisza-Maros-szög mégis Magyarországé maradt.
(Garami Ernő: Forrongó Magyarország 1922) 
Nem sokkal később úgy döntött, hogy ismét emigrációba vonul. Látta, hogy a kibontakozó fehérterrortól sem őt sem a családját nem fogja megvédeni senki. Újra Bécsbe utazott, ahol bekapcsolódott a demokratikus, alapvetően polgári ellenzék munkájába. Megírta a forradalmak időszakáról szóló emlékiratait, de keserűen kellett szembesülnie a ténnyel, hogy a Bethlen – Peyer paktumot követően egyre inkább távolodott el tőle a hazai szociáldemokrácia. Ő elvetette az ellenforradalmi rendszerrel való kiegyezés gondolatát, hazai párttársai azonban egyre nyilvánvalóbb módon nem. Hiába élt külföldön, ő maradt a munkásmozgalom vezéralakja. Itthon gyakorta kellett betiltani szociáldemokrata gyűléseket Garami nyilvános éltetése miatt. Bécsben azonban egyre inkább magára maradt, mert a kint élő ellenzékiek lassan hazatértek. Rövid ideig még a Népszava párizsi tudósítója lett, majd 1929-ben döntötte el, hogy hazatér.
Idehaza kifejezetten barátságtalan közeg várta. Politikusok, akik már egyre lanyhább kritikusai voltak a fennálló rendszernek. Ők már nem tudtak mit kezdeni Garami mozgósító, harcias jelenlétével. Egy ideig még asszisztáltak ehhez, de hamar nyilvánvalóvá vált számukra, hogy a visszatért munkásvezér nem akar, nem tud belesimulni parlamenti ellenzéki szociáldemokrata politizálás világába. Már az 1930. május 1-i tüntetés is nagy riadalmat okozott köreikben, de amikor 1930 nyarán nyilvánvalóvá vált, hogy Garami a harcos utcai politizálást akarja visszahozni, már megindult a mozgalomból való kiszorítása.
A két világháború közti legnagyobb tüntetés még az ő nevéhez köthető. A Népszavában augusztusban kiadta a jelszót: „Ki az utcára!”. Szeptember 1-én százezres tömeg özönlött a fővárosba a munkanélküliség ellen tüntetve, véres összecsapások voltak, Peyer Károlyt, aki nyugalomra próbálta inteni a munkásokat egyszerűen megverték, még halálos áldozata is volt a tüntetésnek.
Folytatása azonban a rendszer elleni legnagyobb tüntetésnek nem lett. Garaminak ott és akkor ért véget aktív politikai pályafutása. A szociáldemokrata pártvezetés anyagilag ellehetetlenítette és partvonalon túlra szorította őt és mindazokat, akik a hozzá hasonló harcias politikát képviselték. Garami nagy tragédiája ebben a helyzetben már az volt, hogy a radikalizmusra kapható baloldaliak ebben az időszakban már abban a kommunista mozgalomban tevékenykedtek, amellyel Garami elképzelhetetlennek tartotta az együttműködést a diktatúra célként való kitűzése miatt. 
Visszavonulásában komoly szerepet játszott romló egészségi állapota is. Szív és érrendszeri panaszai miatt már emigrációban is folyamatos orvosi kúrákon kellett részt vennie, de lelkileg megviselte Kunfi Zsigmond öngyilkossága és egyre több korábbi elvtársának halála is.
Ismét Bécsbe utazott, a harmadik emigrációról szinte semmit se tudni. Néhány pályatárs emlékirata alapján lehet sejteni annyit, hogy szegénységben, szinte nyomorogva élt, politikailag és emberileg is elmagányosodva. Fordította Marx főművét a Tőkét, a több száz oldalas nyersanyag azonban befejezetlen és kiadatlan maradt. Romló egészségügyi állapota és politikai elmagányosodása ellenére még tudott jelentős írásokat papírra vetni. Ezek közül az egyikben azt ösztönözte Hitler hatalomra jutása után, hogy a környező országok katonailag lépjenek fel Németország ellen, mert az új világháború csak egy ilyen preventív támadással megelőzhető.
Természetesen javaslatával senki sem foglalkozott a fasizálódó európai térben. Hamarosan Ausztriában is napirendre került a demokrácia és legfőképpen az osztrák munkásmozgalom felszámolása. A folyamatos provokációk után 1934. februárjában kirobbant szociáldemokrata felkelés vérbe fojtását követően Garami hazatért, de már csak meghalni. Rendkívül rossz egészségügyi állapota miatt hamarosan kórházba került, ahol 1935. május 28-án meghalt. Temetése grandiózus volt, a korabeli beszámolók szerint húszezres munkástömeg búcsúztatta. A szociáldemokrata párt vezetői azonban még halála után sem békéltek meg vele. Sírjára nem készítettek sírkövet, azt fia magánadományból tudta csak felállíttatni. Felesége és gyermekei, ifjabb Garami Ernő és Garami Ervin nagyon nehéz körülmények közt éltek. Ernő fényképészetből próbált megélni, Ervin pedig tehetséges szobrász volt ugyan, de sem a világháború előtt, sem azt követően nem tudott ezen a pályán érvényesülni.
Az 1945-ös felszabaduláskor Garami özvegyétől egy szovjet katona elvette férje féltve őrzött omega zsebóráját, majd azt eldobta és megtaposta. Később ez az óra a Munkásmozgalmi Múzeumba majd onnan a Nemzeti Múzeumba került, ahol azt máig őrzik.
Rövid ideig, köszönhetően annak, hogy a Szociáldemokrata Pártban újra előtérbe kerültek a harcias, a kommunistákkal együttműködő, de külön utat kereső vezetők, példaképpé léptették elő Garamit. A Petőfi híd budai hídfőjénél néhány évig még tér is viselhette a nevét, de a pártegyesítést követően már nem maradhatott. Ebben az időszakban a hivatalos történetírás szerint ő jobboldali szociáldemokratának lett minősítve, ez a sztálinista korszakot követően sem változott, mert Garami egyértelmű kritikusa volt a tanácsköztársaságnak és Kun Bélának. A grandiózus munkásmozgalmi panteonban neki már nem jutott hely, maradt a néhány parcellával hátrébb lévő eredeti sírjában.
Felesége mindvégig kitartott férje mellett, kísérte őt az emigrációba mindenhová, halála után még majdnem három évtizedet élt özvegyként. 
Gyermekei nehéz körülmények közt tengődtek minden rendszerben, családot csak kisebbik fia Ervin alapított. Nagyobbik fia Ernő még az emigráció korai éveiben súlyosan sérült lelkileg, Garami húga az egyébként Freuddal levelező magyar pszichoanalitikus Dubovitz Margit is kezelte őt. Ernő elszegényedve, nyomorban halt meg a nyolcvanas évek elején, Ervin még megélte a rendszerváltást, fia büszkén mutatta neki Garami Ernő forradalmi emlékiratainak reprint kiadását, de már olyan rossz mentális állapotban volt akkor, hogy nem fogta fel annak jelentőségét.
Garami Ernő unokája ma is él Budapesten, kissé zárkózott, de rendkívül egyenes férfi, akinek még az arcvonásai is emlékeztetnek nagyapjáéra. Nem tulajdonít nagy jelentőséget származásának, abból sem előnye, sem közvetlen hátránya nem származott soha. Fiatalon, még a hetvenes évek elején emigrált és nyugaton, szakmunkásként dolgozott. Már nyugdíjasként költözött haza feleségével néhány évvel ezelőtt, lánya és két unokája külföldön maradtak. Annak ellenére, hogy a vele való beszélgetés során többször hangsúlyozza, hogy nem foglalkozott soha komolyabban nagyapjával, a családi képek között ott Garami Ernő képe is és lassan előkerülnek a féltve őrzött kincsek, így a Károlyi Mihály által aláírt miniszterelnöki kinevezés, a dédszülők még csehországi anyakönyvi kivonata, számtalan fénykép és a legérdekesebb, a nagymama, azaz Garami feleségének kézzel írt emlékiratai is. Ezt olvasva magunk előtt láthatjuk azt a világot, amelyről ma már szinte semmi információval nem rendelkezünk, a munkásmozgalom egykori prominenseinek hétköznapi világát. A józsefvárosi kisvendéglő különszobájában mulatozó szociáldemokratákat, ahol a zongora mögött Szabó Ervin ül, a sarokban pedig Garami Ernő, aki felesége legnagyobb bánatára nem szeretett táncolni sem pedig virággal kedveskedni neki. Ez családi vonás, jegyzi meg Garami unokájának felesége nevetve a beszélgetés közben. 
Amikor eljövünk különös érzés lesz úrra rajtam. Alig tudunk valamit múltunk egy fontos szereplőjéről, senki sem kereste még idáig rajtunk kívül a családot, a hazai történetírás megelégszik azzal a szánalmasan kevés információval, ami múzeumokban és levéltárakban fellelhető. Egyedül Varga Lajos történész írt róla egy kiváló életrajzot, más nem is foglalkozott vele. Miért is csodálkozunk azon, hogy Boross Péter az általa irányított hatóság első embereként kijelentheti, hogy Garami nem méltó az utókor tiszteletére, nem kerülhet bele abba a sok ezres „kateszterbe”, amelybe a nemzet halottjait sorolják. Garami Ernőnek és feleségének közös sírja ezen döntés miatt simán felszámolható, egyetlen megoldás annak megváltása huszonöt évre félmillió forintért. Az egykori szociáldemokrata párt politikai örökösének mondott MSZP-ben azonban hallani sem akartak arról, hogy a sírt megváltsák. Ez a tény róluk és a hazai baloldalinak mondott közéletről is sokat elárul…
Kalmár Szilárd
(a cikk képei még soha nem nem jelentek meg, köszönet azokért Garami Ernő unokájának és feleségének!)
