A Napok a mi napjaink (részlet)

Nemes Lampérth: Kassák Lajos portréja (1917)

Proletárforradalom

Szünet után az elnök rövid beszéd kíséretében kihirdette az ítéletet, amelyben a bíróság a vádlottakat fölmenti a gyilkosság vádja alól és elrendeli azonnali szabadlábra helyezésüket.

Zilcer autóba ült és hazahajtatott.

A törvényszék előtt látta a tömeget, akit találgató beszélgetésekből a bíróság ítélete egyszerre átzökkentett az aktív állásfoglalásba. Fiatal kamaszok, a vádlottak iskolatársai és politikai barátaik örömükben magasra dobálták a kalapjaikat, voltak akik elvadult módon káromkodtak, mások, mint a testvérek külön csoportba verődtek és forradalmi dalokat kezdtek énekelni.

Keményre edzett rendőrosztagok indultak meg a város utcáin.

Úgy látszott a hajnali nappal együtt a forradalom vörös kakasa is megjelenik a városban. A jobb- és baloldal politikusait egyformán meglepte a bíróság ítélete. Egyik vádlottak felmentését hirdette, de titokban számított az elítélésre, a másik a forradalommal fenyegetődzött és érezte, hogy a vádlottakat bizonyosan fel fogják menteni.

Szerte a városban izgatottan tárgyalták az esetet, aztán jött az éjszaka s voltak, akiket magukba szippantottak a mulatóhelyek s voltak kiket eldöntött a világtalan álom.

Most ébredt a város erős, dagadó ritmusra, de mégis minden különösebb szín és hang nélkül. Az ember, aki tegnap még halálos támadással fenyegetett, elnyűtt csontjaival kikelt a fészkéből, megmorogta azokat, akikre először rányitotta a szemeit, aztán elindult a gyárak és műhelyek kapui felé. Szinte lebonthatatlan rajtunk a megszokottság kötőféke. Akárha szennyes források buggyannának ki a kapuk alól, megindulnak az egyes emberek, csoportokká nőnek, felhullámzanak az utcákból, ki a körutakra s kemény mozgásukkal összehálózzák az ébredő tereket. Kinyílnak az autók garázsai, a villamosok remízei, s trombitálnak és csöngetnek a hangok, kék elektromos fény repül a levegőben s az üzletek kirakataiban forognak a viaszkisasszonyok. A nap már belépett a házsorok közé, gyerekek eveznek a fényben, a zöldségárusok, mint valami roppant bálványok ülnek zöld tábláik előtt és senki sem gondol a jóra és a rosszra, még senki sem fantáziálja a célt csak az út, a realitások töltik be az életet.

S csak a kocsmák korai vendégei és a munkanélküliek érzik föl a küzdelmek jelentőségét. Nincsen, ami teljességében lefoglalja őket, mint az örökké zengő visszhang kísért bennük a tegnap.

Valaki átkot és káromkodást cifráz a fogai között, vannak, akik unottan visszakívánkoznak a dunnák alá s aludni szeretnének, egyaránt megfeledkezvén istenről és emberről. De időnként megjelenik a villanás, talán senki sem tudja az értelmét, mégis valahol elszakadnak a gátak és örömeivel és tragédiáival szétárad az élni akaró élet.

Reggel kilenc órakor a villamosalkalmazottak szolgálaton kívüli csoportja elhatározta, hogy tüntető menetben fölvonul az Igazságügyi palota elé, bejelenti tiltakozását az ítélet ellen.

Nem zavarogni akartak, csak kivinni magukat a fényre, tömegben végigmenetelni az utcákon, fölzengetni a még fris,s lehasználatlan hangjukat. És mentek széles sorokban, mintha feltartóztathatatlanok lennének, nem a komor harag, hanem az erő világossága sugárzott az arcukból, s ahogy énekeltek nem támadtak vele senkit, a magába bízás, a megtámadhatatlanság fölmutatása volt az egész. Kövér, lisztporos és fűszerszagú kereskedők álltak a boltok előtt, mikor a menetet meglátták, visszahúzódtak a falak mögé és előkapták kajmós durungjaikat, hogy szükséges pillanatban lerántgathassák az ajtók és ablakok vasredőnyeit. De a menet elvonult előttük, a hangok fölcsaptak a magas emeletekre, az ablakokból kihajoltak a kíváncsi fejek s lassan-lassan új ritmust vettek fel az utcák s új hangok és új színek keveredtek a levegőben.

„Le az igazságtalan bírósággal!”

„Tiltakozunk az osztálybíráskodás ellen!”

Az ordító jelszavak összekeveredtek a lelkes, szabadon eresztett énekekkel s ez a lárma a határtalanság érzetét keltette a jelenlevőkben. Akik az előbb még dolguk elvégzésére indultak, most lábhegyen ágaskodva ott tolongtak a járda szélén s voltak közöttük, akiknek önkéntelenül is megmozdultak a tagjaik, mintha horgonyokat dobtak volna feléjük a lüktető dalokban, nem tudták magukat külön tartani, beleléptek a menetbe s már ők is énekeltek s kemény ütemben tapodták a széles utcákat. A villamos alkalmazottakon egyenruha volt, ők vezették a menetet s ahogy a szolgálatban lévő társaik találkoztak velük, csodálkoztak és megállították gépeiket. De ez csak egy-egy pillanatig tartott. Hiszen semmi sem készült, a hangos játék tetszett az embereknek, de akinek dolgoznia kellett, az dolgozott tovább.

Az Opera-téren találkoztak össze az első rendőrosztaggal,

– Oszolni! Oszolni! – kiáltott a rendőrtiszt, aki lovon ült s kivont kardja és nikkelezett csákója ragyogott a napban.

Alig egy tucatnyi rendőr sorakozott mögötte, a tüntetők pedig már ezernél is többen voltak. Egy villamos-kocsivezető kiállt a tiszt elé és azt mondta:
– Az Igazságügyi palota elé megyünk, hogy tiltakozzunk a tegnapi ítélet ellen. Nem oszlunk szét, mert úgy tudjuk, a tiltakozáshoz az állami minden polgárának joga van. – Jobb kezében a súlyos vaskurblit tartotta s az egyik gombján ott csüngött a kék üvegű pápaszem, úgy ahogyan azzal hazulról elindult, hogy néhány óra múlva ha rá kerül a sor, szolgálatba álljon.

A rendőrtiszt újból felszólította őket az oszlásra, de hogy azok nem tágítottak, mintha megnyugodott volna, csak a rendőrcsapatát osztotta szét a menet két oldalára. S most már így, rendőri kísérettel haladt tovább a menet. Az emberek nem ijedtek meg és nem fékezték a kedvüket. Úgy indultak el, mintha egyszerű sétára mennének s valahonnan zászló került a tömegbe és nagy papírtáblák ordító jelmondatokkal. Formálisan kialakult a szocialista demonstráció. A néhány szál rendőr ide-oda ingadozott a tömegben, mint szalmaszálak a hánytorgó folyó mentén nem is gondoltak velük s időnként egy-egy elszakadt a menettől, eltűntek a boltajtók mögött s néhány perc múlva újabb rendőrcsapatok jelentek meg szemben a tüntetőkkel.

Lovasok volta, felingerülten, elszántan, kivont karddal, galoppban közeledtek. Úgy látszott, mintha megállás nélkül át akarnának gázolni az embereken, a tömeg ijedten megtorpant. Kitört a kavarodás. Voltak, akik nyugodtan rendet vezényeltek, a kocsivezető megint odaállt a tiszt el, beszélni akart, de a tiszt megengedte a kantárt s a kiizzadt lihegő állat szügyével egyenesen nekiment az embernek.
– Oszolni! Oszolni! – kiabáltak a rendőrök s a lovak magasra emelt lábakkal lépésről-lépésre belegázoltak a tömegbe. Nem támadás, csak a fölényes erőnek mindent legázolni akarása volt ez. Mintha egy henger gördült volna a tömeg közé, az emberek ijedten hátráltak, egymásra tapostak átkozódó ordítással húzódtak vissza a mellékutcákba s mennél inkább ritkult a tömeg, annál inkább nekivadultak a rendőrlovak, táncoltak és toporzékoltak és a magasból néha lesújtott egy kard és kétségbeesetten sikoltoztak a sebesültek.

Lármával és össze-vissza futkosással volt tele az utca. Nagy vöröskeresztes autóikkal megjelentek a mentők. A sebesültek a fal tövébe húzódtak, levetették véres rongyaikat, sírtak és káromkodtak. Az orvosok ügyes, kíméletlen kezekkel dolgoztak velük, mint a bábúkkal.

A rendőrök még mindig föl-alá jártak az út közepén. Az üzletesek kint álltak az ajtóban, halálra ijedten tárgyalták a vassal és vérrel fölgyújtott pillanatokat.

Egy öregasszony jött le most a járdáról, kiment az útközepére és fölszedte az agyongázolt papírtáblákat. Odalovagolt hozzá egy rendőr, megnézték egymást, de egyikük sem szólt. Az asszony a kőretérdelten összetörte a táblákat, aztán a hóna alá vette és elcsoszogott velük az egyik mellékutcába.

Mintha minden rendben lenne, a rendőrök felsorakoztak és ők is megindultak. De ugyanebben az időben a tömeg, aki, mint egy áradat szétcsurgott a mellékutcákban, újból csoportokba verődött, megszaporodott s most már dühhel és kerülőutakon torlódott az Igazságügyi palota felé.

S a dolgozó várost percek alatt átjárta az összeütközés híre. Akik az előbb még semmire sem gondoltak, most megszédültek, mintha álomból ébredtek volna, vérük emlékezett az újságközleményekre és a szónokok dikcióira. Egy sebesült, akit a mentők hazaengedtek, fölkötött karral ott állt a csoportban, vad, megborzongtató híreket dadogott szét a hallgatóiban.

– Ki volt számítva az egész! – mondta. – Hiszen mi csak énekeltünk és ők mindent előre kiterveltek. Csak ordítottak s csak úgy lefejtették a bőrt az emberekről!

A többieknek is megeredt a hangjuk:

– Ezt így szokták! – kiabálták össze-vissza.

– Csak úgy bele a szegényemberekbe!

– Le akarnak törni bennünket! Egészen le akarnak törni bennünket!

– Gyerünk az Igazságügyi palota elé! – indítványozta a sebesült. – Ne adjuk meg magunkat szó nélkül! –

Sötét, elkeseredett hangulat fogta meg az embereket, nem tudták biztosan, hogy mi történt a társaik és a rendőrök között, de a harag és a kíváncsiság megindította őket be, a kavarodó terekre. Érezték magukban, hogy hivatottak az igazságtevésre. Férfiak, asszonyok és gyerekek sereglettek botokkal és vasdarabokkal felfegyverkezve és zsebre rakták a lábuk elé került köveket s amerre elhaladtak, csörömpölve beszakadt egy ablak s a kifüggesztett címtáblákon nagyokat kondultak az elszabadult botütések.

Más negyedben:

Megtépett, összekuszált asszonyok menekültek haza, alig tudtak valami értelmeset elmondani az esetről, de rémület világított a szemükből, a hangjuk rikácsolt és elfulladt, mintha még most is fojtogatnák őket.

– Kitört a forradalom! – visították. – Fölkoncolnak bennünket, mint a kutyákat!

– Mi volt az? – kérdezték az emberek. – Mi történt hát veletek!?

– Ó, uram Isten, hát már az utcára sem szabad kimenni a szegénynek!

– Saját szemeimmel láttam, úgy feküsznek a halottak, mintha lekaszálták volna őket!

– Közéjük lőttek?

– Minden rendőrnél géppuska van, csak úgy elsöprik az embereket, mintha rongyból lennének.

Szörnyűk voltak ezek a hírek, tüzet vetettek el az emberek fejébe s nem kellett, hogy valaki biztassa őket, úgy érezték hátuk mögött a pusztító veszedelem s nekik tömegekben és halálra szántan rohanniok kell a Belváros felé. És mennél közelebb értek a harcok területeire, annál idegesebbek és fejvesztettebbek lettek.

– Kitört a forradalom! – ordították. – Minden munkást el akarnak pusztítani a fehérkeresztesek!

Zokogó sírás és nehéz, keserű vérszag szállt a levegőben.

Más negyedben:

Az egyik boltosnak valaki ismerőse megtelefonálta, hogy véres zavargások vannak a Belvárosban, valaki meghallotta a boltos szörnyűködését a telefonkagyló előtt és egyszerre az egész negyeden végigszaladt valami eddig ismeretlen, világgá kergető tűz. Pillanatok alatt csoportokba verődtek az emberek, mindenki megértette, hogy itt a forradalom, mindenki megbántottnak, az élettől elütöttnek érezte magát és érezték, hogy itt a pillanat, mikor át lehet billenteni a mérleg nyelvét.

Egy pelyhesállú diák fölállt az egyik sarokkőre és kilendített karokkal szónokolt:

– Nem hittétek, hogy eljön az óra, mikor, ha akarjátok, ha nem, meg kell váltanotok magatokat! És látjátok, most fegyverekkel jönnek ellenetek, mint az ordasok ellen, mint a megveszett kutyák ellen. Mit akartok csinálni? Vagy megadjátok magatokat s akkor a ti részetekre mindennek vége, vagy pedig elkezditek a védekezést és akkor még győzhettek.

– Úgy van! – kiabálták az emberek. – Nem akarunk elpusztulni!

– Mond meg hát mit csináljunk?!

Mielőtt még a diák válaszolhatott volna az asszonyok és a mezítlábas kamaszok már rágyújtottak a forradalmi dalokra. Az utca zengett s a házakból még több, még több ember bújt elő. S már nem kellett, hogy valaki kitanítsa és útbaigazítsa őket, nem stratégiai számítások, hanem az indulatok szabad kitörésének az órája volt ez.

– A Belvárosba! Az Igazságügyibe! A bankok ellen!

Valaki revolverrel a levegőbe lőtt s aztán mások kezében is megjelentek a fegyverek s azok is elsütötték.

Így áradtak a perifériákról a fölriasztott periferiákról az elszánt tömegek a Belváros felé. Senki sem tudta, mi van ott, mi vár rájuk, mi fog ott velük történni, de most nem az ész, hanem a vörös, megbolygatott vér parancsolt.

Délfelé már az egész városban megállt a közlekedés és kikapcsolták a telefonösszeköttetéseket. Kemény vasredők takarták be az üzletek ajtóit és kirakatait, az utcai kereskedők hazamenekültek árúikkal, csak a mentők és tűzoltók autói ordítoztak az emberáradásban. A síneken, mint valami óriás, sárgára lakkozott állatok vesztegeltek a villamosok.

A tömeg még céltalanul erre-arra hullámzott, nem támadt s még őt sem támadták rendszeresen. De szerte mindenütt voltak kisebb-nagyobb összeütközések, szálltak és kavarogtak a hír fekete madarai, sebesültekről és halottakról beszéltek, de senki sem tudta pontosabban megnevezni a veszedelmesebb helyeket. Általánosságban csak azt tudták, valami rendkívüli dolognak kell történnie ezekben az órákban, de a való helyzetet alig is látta valaki, alig is értette meg valaki, hogy így összezavartan, pontos irányvonalak nélkül benne vannak a harcok közepében.

Ha valaki észrevette, hogy rendőrök közelednek feléjük, megbomlott a tömör raj, szétcsapódtak, hogy megmeneküljenek a támadás elől, de néhány perc múlva más helyen megint összeverődtek. Ilyen dombot és völgyet játszottak órákig. S ezalatt másutt már vérre ment a játék. A rendőrök körülzárták a tömeget és harc nélkül nem volt menekülés. Az egyik fél lovon és fegyverrel harcolt, a másik meggondolatlanul, szinte csupasz testtel kényszerült bele a küzdelembe. És elhulltak a lovak patái és a kardok éle alatt. De az áldozatok hiába mentek át a halálba, ez nem hozta meg a város nyugalmát. Alulról, a fájdalmas mélységekből izzott ez a harc, s az egyes halottak helyébe százával kerültek elő a nyughatatlan élők.

S nem csak az embereknek, de a hideg, tudattalan tárgyaknak sem maradt meg többé a helyük a közömbös nyugalomban. Voltak üzletek, melyeket nem lehetett eléggé erősen eltorlaszolni s ezeken a helyeken bezúzódtak az ablakok és fölszakadtak az ajtók s az áruk kigurultak az utcára és szétvándoroltak az emberek kezeiben.

Valaki azt mondta, hogy az egyik szállodában az éjjel rádióállomást szerelt föl a rendőrség s tömeg most megrohamozta az épületet. Pillanatok alatt kitörték a hatalmas forgóajtót, megzsúfolták a tükrökkel beépített hallt és feltorlódtak az emeletekre, mint valami gátját szakított áradás.

Kinyíltak az ablakok és a plüssel és bársonnyal bevont bútordarabok, mint valami meggyilkolt madarak hullottak le az utcán torlódó tömeg közé.

Lobogott a hangulat.

– Pusztítani! Pusztítani! – ordította egyszerre ezer torok s ezer kéz emelkedett a levegőbe, akárha valami különös, elemésztendő ajándékot várnának a magasból. S ebben a pillanatban váratlanul nagy csönd lett a szállodához közel álló csoportokban.

Valaki, egy idősebb ember a harmadik emeleti ablakból egy fotőlyt akart ledobni, elvesztette az egyensúlyt s a bútordarabbal együtt kiesett az ablakon. A karjait széttárta a levegőben, mintha repülni akarna, aztán fejjel lefelé fordult s a fotőllyel együtt ért le a kövezetre. Szétloccsant koponyával feküdt ott pillanatokig, aztán a sarkon fölhangzottak a rendőrsípok, néhányan fölkapták a halottat s a tömeg rohant vele előre és egymást gázolva, szét az utcákban.

Megjelentek az esti lapok és tizennyolc halottról írtak.

A szocialisták lapja is kijött különkiadásában, megcáfolta a halottakról szóló hírt, támadta a rendőrséget, a kórházakat, ahol nem tudják elhelyezni a sebesülteket és felszólította a tömeget, hogy tartózkodjék a rombolástól, ne engedje magát a rendőrségtől provokálni, vonuljon vissza és engedje át az ügy elintézését a munkásság vezetőségének.

De ki vehette figyelembe most ezeket a józan meggondolásokat? Már mindenki úgy érezte, nincs többé megállás, életre és halálra szól ez a harc. Az út szélén álló padokat leszaggatták csavarjaikról, földöntötték a villamosokat és barrikádokat építettek az utcák torkolatába. Kifosztottak néhány fegyverkereskedést és így némileg fölfegyverkezve és eltorlaszolva várták a következő éjszakát.

Nem támadtak, de a rendőrség sem mert támadni a sötétben. Olyan volt a város, mintha feketére kormoztak volna benne mindent, időnként riasztó lövések hangzottak föl a csöndben s fönt a magasban ragyogtak a nyáréjszaka csillagai.

S megint egy nehéz, elgyötrő éjszaka következett, talán hasonló azokéhoz, akik kint virrasztottak a csillagok alatt, fegyverrel a kezükben. A virrasztások és újból megszülető rémületek éjszakája volt ez. A tömeg egy része fáradtan és nyitva felejtett szájjal elaludt a kemény kövezeten és voltak, akik támadásra kész fegyverekkel topogtak egész éjszaka. A levegő meghűvösödött, a sötétség vakított és néha úgy hallatszott kemény új vászondarabokat hasogatnak ketté és néha megszólaltak a fegyverek és keresztüllyukasztották a csöndet, hogy zengett bele a levegő.

Alig virradt és a vezényszavak nélkül is általános lett a mozgolódás. Mintha valami idegen világból érkeztek volna vissza az emberek, percekig tájékozatlanok voltak, idegesen kapkodtak ide-oda a fejüket. Aztán, akik itt voltak hallották, hogy ott valahol a még alvó házak mögött fölharsannak az emberi kiáltások, lovak dobognak, riadoznak a rendőrsípok és a katonatrombiták. S néhány perc múlva itt is ugyanaz.

A csoportokra szakadt tömeg fölvette a harcot.

Megindult a torlódás az Igazságügyi palota felé s amerre az emberek meneteltek, kihullottak az ablakok, vörös és fekete festékkel gyűlölködő szavakat pingáltak a házfalakra és voltak, akik nekiestek a tarka hirdetőoszlopoknak, kidöntötték és maguk előtt gurították a dörgő hengereket és kidöntötték a kandelábereket is, meggyújtották a kiömlő gázt, hogy vastag lángcsóvák világítottak és lobogtak az utcák két oldalán.

És egyszerre minden megállott. A tömegek acélsisakos katonaoszlopokkal találták szembe magukat. Mint a nyugtalan tenger, előre-hátra ingadozott a tömeg, a meglepett erők még nem találták meg a cselekvés formáját, s aztán egyszerre megindult az előretolódás. Lovastisztek rendelkeztek a katonákkal, a kürtösök most megafónon fölszólították a tömeget az oszlásra. Hiába, hogy ordítottak a hangok, senki nem hallotta meg azokat. Nem az akarat, hanem a visszatarthatatlan lendület volt az, mi előre és előbbre sodorta az embereket.

– Állj!

A parancs elrepült a fejek fölött s kevéssel utána fölcsattant a másik, a még rettenetesebbet parancsoló szó:

– Tűz!

És ekkor megtörtént a csoda. A katonák meredten állva maradtak, a puskák torkából nem ugrott elő a fekete halál, olyan volt a csönd, mintha üvegből és jégből öntötték volna.

A tömegből kitört az örömujjongás:

– Testvérek! Bajtársak! Testvérek!

Most várni lehetett, hogy a katonák beállnak a tömeg közé s az egyszerű politikai tüntetés tudatos szembenállássá, tervszerint irányított forradalmi harccá fejlődik. De a katonák nem tudtak határozni, csak álltak lecövekesedve a köveken.

A tisztek elvonulást vezényeltek s a szürke oszlopok ekkor megmozdultak és elindultak vissza a kaszárnyák felé. A tömeget meglepte ez a visszavonulás, tehetetlen volt a szabadságával, de ez is csak pillanatokig tartott, aztán megindult s most már nem lehetett visszatartani a cél előtt. Az óriási tér az Igazságügyi palota előtt tömve volt rendőrökkel, tűzoltókkal, és mentőkkel. S a csillag alakú utcasorokból özönlöttek a város népei.

Lehetetlennek látszott a palota megközelítése. Apró összeütközések fejlődtek ki a rendőrök és a tömeg között, ropogtak a fegyverek és kiáltoztak a sebesültek. S ugyanebben az időben a város minden részén hasonló módon folytak a harcok. Már kétségtelen volt, hogy halottai is vannak ennek a napnak. Éjszaka kinyomták az újságokat, de reggel nem akadtak emberek, akik széthordják azokat, így tehát senki nem tudott bizonyosat az eseményekről.

Valaki kiadta a jelszót s a hullámok megindultak az újságnegyed felé. Rendőrkordon állt az épületek előtt, de ez nem jelentett semmit. Egymást mészárolták az emberek és közben láng csapott ki az épületek ablakain, korom és fehér papíreső hullt a magasból.

Tűz és vér.

Mire a tűzoltók megérkeztek, menthetetlen volt az épületek belseje. A tömeg megelégedett a pusztítással, más tájak felé hullámzott.

Áttörtek a gátak és összeomlottak a törvények.

Délben két repülőgép jelent meg a város fölött és röpcédulákat szórt le a tömeg közé. A kormány proklamációja volt a papíron:

„Polgártársak!

A Köztársaság kormánya, akit az össznép akarata segített az ország élére, kér benneteket, hagyjátok abba a zavargásokat, amelyek nem méltók ennek az országnak a polgáraihoz. A zavargásnak semmi komoly értelme nincsen és ártatlanul kiömlött vérrel és szörnyű emberáldozatokkal jár, ha panaszaitok vannak, forduljatok bizalommal hozzánk, mi is közületek való emberek vagyunk és azon munkálkodunk, hogy megkönnyítsük a nép bajait. Ne veszítsétek el hát önuralmatokat, ne tegyétek kockára polgári jogaitokat. Ne lássatok bennünk ellenséget, mert ezzel minket is ellenséges cselekedetre kényszeríttek. A Minisztertanács elhatározta, ha órákon belül nem áll vissza a békességes állapot a városban, akkor bemasíroztatja a vidéki kaszárnyák katonaságát és fölfegyverzett vidéki polgárőrséget. A megállapodást már megkötöttük ezekkel a polgártársakkal, rajtatok múlik tehát, hogy vér és emberáldozatok nélkül tovább folytathassa ez a város megszokott mindennapi életét… Nincs idő a gondolkodásra! Határozzátok el magatokat a béke mellett, ez a kötelessége a Haza minden jó polgárának.

Testvéri üdvözlettel,

A Köztársaság Kormánya.”

A kicsapott áradás nem talált vissza a medrébe. A proklamáció olyan volt, mint a forgószél, még magasabbra keverte a lángokat. Mindenki tudta, ha a konzervatív vidék elindul a város felé, akkor mérték nélkül és könyörtelenül aratni fog a halál. S mindenki személy szerint kiválasztottnak érezte magát az elbukásra. Végezni kell hát, gondolta mindenki, győzni kell, még mielőtt az idegen beavatkozás elkövetkezik. Már nem várták meg, hogy a rendőrök támadjanak. Ha valahol meglátta őket a tömeg, kövekkel, botokkal és fegyverekkel rájuk támadt, szétkergette vagy agyonverte őket. A halott és foglyul ejtett rendőrökről lehúzták a fölső ruhát s mint szimbólikus jeleket fölakasztották a lámpaoszlopokra. A szél ingatta ezeket a rongyokat, a tömegek örültek a játéknak és magukról megfeledkezve, ordítoztak. Elvakult játékkal lődözték ki fegyvereiket s az elcsavargott golyók megkeresték az ellenségek és barátok szívét és sikoltva átfordultak a halálba azok, akik az előző pillanatban még tele voltak a győzedelmes élet hitével. Öregek és fiatalok pusztultak így el. Távol a tüntetőktől az egyik elsőemeleti balkónon egy kíváncsi fehérruhás lány álldogált, talán éppen hazulról elment apjára vagy bátyjára gondolt, mikor egy gyönge ütés érte a mellét, s a vaskorláton át lefordult az utcára. Másutt egy autót fogott el a tömeg, a soffőrben az egyik bankvezért ismerték fel, a bankár át akart menekülni a határon, most kiszállították az autóból, de mielőtt még leléphetett volna, valaki rásütötte a revolverét s a riadt ember kövér, vörös arcával a kövezetre zuhant. És megint máshol egy nő és egy gyerek hullott ki az életből, akik elszöktek hazulról, hogy részt vegyenek ebben a nagyszerű, szabad játékban

S az Igazságügyi palota előtt sem ismerte senki a mértéket. A lázongót megtudták, hogy a kormány proklamációjára feleletül a vasutasok beszüntették az általános vonatjáratokat. Ezek a hírek láthatóan meggyöngítették a rendőrök energiáját s még jobban nekivadították a tömeget. Mindenki találkozott már közülük a harcok áldozataival s talán mindenki készen volt közülük arra, hogy a győzelemért meghaljon. De az, hogy győzelem, csak egy értelmetlen szó volt. Mi fölött és mért is akartak győzni? Senki sem tudott volna a kérdésre megfelelni. Hiszen cél nélkül indultak el és mindeddig senki sem adott célt és beváltandó értelmet ennek a tobzódásnak. Az egész harc csak önmagáért a harcért történt. A rendőrök kiprovokálták a kezdetét és ők most fönntartás nélkül folytatják. De ezt talán csak a szocialista párt vezetősége látta ilyen tisztán. Időről időre újabb röpiratokat adott ki, közölte a tömeggel a lefolyt események fontosabb momentumait és újra és újra fölszólította őket a harc abbahagyására. De csak a délutáni órákban találta meg a kellő jelszót a megindított akcióhoz. Az egyik röpiraton már az állt, hogy a pártvezetőség a pártválasztmánnyal és az összbizalmi testülettel egyetemben elhatározta a vérengző harcok abbahagyását és a munkások jogának biztosítására egy másik harci eszközt, az általános sztrájkot veszi igénybe.

Megkezdődött az egyre erősebben támadó tömegek szétbomlása. De mielőtt a röpirat az Igazságügyi palota előtt küzdőkhöz eljutott volna, akkora itt már minden tűzbe borult és halál szagú volt. A megriadt rendőrség, mintegy utolsó erőfeszítéssel dolgozott. Jelzések nélkül adta le a sortüzeket, százak sebesültek meg és estek el holtan és a tömegnek mégis sikerült bejutni a palotába, feltörték az irattárakat, az okmányokat máglyára vetették s mint egy óriási fáklya tűzben állt az egész épület.

Az utolsó pillanatban érkeztek meg a röpiratok, csak egy-két óra még s úgy látszott, a város élete már menthetetlen.

A kórházak és a hullakamrák tele voltak sebesültekkel és halottakkal. S most, hogy az embereket kivonták a fölfokozott harcból, akik nem keveredtek bele kisebb-nagyobb összeütközésekbe az utcákon, azok alatt mintha megmozdult volna a talaj, gyámoltalanul magukra ijedtek és keresni kezdték szétszóródott barátaikat és hozzátartozóikat.

Valóságos népvándorlás indult meg a kórházak és hullakamrák felé. Kifulladt és lerongyolódott férfiak és az őrület határán jajveszékelő asszonyok tolongtak a kapuk előtt.

(részlet Kassák Lajos: A Napok a mi napjaink című regényből – 1928)

  •  
  •  
  •  
  •