A “pesti srácok” miatt bukott el 1956?

A válasz egyértelmű: Igen.

Az október 23-án kirobbant fővárosi elégedetlenség elsősorban a rendszer sztálinista vezetőinek szólt. Rákosit és szűkebb körét szerették volna az emberek távolabb látni a hatalomtól. A népszerű és a sztálinista vonallal szemben kritikus Nagy Imre támogatottsága volt a legnagyobb velük szemben, azaz egy reformer irányzatért tüntettek az első napon. Ezt ráadásul Moszkvából sem nézték rossz szemmel, mert ott már a Sztálinnal szemben kritikus Hruscsov volt az első ember, aki minden szocialista országban támogatta a leszerepelt vezetők háttérbe állítását.

Az események azonban rövid idő alatt komoly fordulatot vettek. A békés tüntetők helyére egyik percről a másikra önmagukat felfegyverző lázadók álltak, akiknek eszük ágában sem volt igazodni a mérsékelt politikai fordulathoz. Többségük zavaros antikommunizmust hangoztatva kezdett visszaélni a kezébe kerülő fegyverrel és eközben a rend védelmére hivatott erők passzivitásba vonultak, kerülendő a konfliktust az egyre brutálisabban fellépő utcai harcosokkal. Ez a fajta korlátlanság csak bátorítólag hatott a bandákba szerveződő fegyveresekre. Kommunistaellenes hajtóvadászatokba kezdtek, egyre gyakoribbak lettek országszerte a lincselések, azaz a brutális és nyilvános gyilkosságok. Az október 23-i békés tüntetés mosolygós fiataljai helyére lámpaoszlopokra felakasztott halottak mellett pózoló fegyveresek kerültek. Nagy Imre kormánya próbálkozott a kordában tartásukkal, de nem rendelkeztek olyan fegyveres erővel, amely képes lett volna fellépni velük szemben. Alig telt el néhány nap és a főváros lakossága egyre döbbentebben figyelte az “új rend” alakulását. Sokak számára sokkoló volt a horthysta restauráció példaképének tekintett Mindszenthy bíboros beszéde, aki további “elszámoltatásokat” sürgetett. A fegyveresek a többség szemében már nem a forradalom védelmezőinek tűntek, hanem egy kiszámíthatatlan és megzabolázhatatlan csoportosulásnak. Egyre többen rettegve mertek csak az utcára menni, mert elég volt a gyanúja annak, hogy valaki “komcsi”, máris megölhették. Sok sebesült még a kórházban sem volt biztonságban, mert olyan fanatikusok, mint Tóth Ilona (Ilonka) még ott is öltek, ha felmerült a kommunistaság gyanúja. Ezt később összetörve ő maga ismerte el a perében.

Azt nem lehet tudni pontosan, hogy a szovjet vezetők mikor döntöttek a beavatkozás mellett, de az biztos, hogy az antikommunista fegyvereseket és a legtöbbjük által támogatott oroszellenes fordulatot már nem tudták elfogadni Moszkvában. Ráadásul menet közben Nagy Imre is átesett a ló túloldalára, elhitte, hogy a szovjetek simán átengedik amerikai érdekszférának Magyarországot. Kilépett a Varsói Szerződésből is, ezzel hatalmas dilemma elé állítva olyan antisztálinista reformkommunistákat is, mint Kádár János, aki Nagy Imrével ellentétben megjárta Rákosi börtönét is.

A “pesti srácok” és velük együtt Nagy Imre elhitték, hogy Rákosit nyugatos demokráciával lehet leváltani. Nem véletlenül érték egymást az országban az amerikai diplomáciai autók, nem véletlenül üvöltött a “Szabad Európa Rádió”, azonban Magyarországot Hruscsov nem engedhette át az “ellenségének”, mert ez lett volna a legékesebb bizonyítéka annak, hogy reformjai nem működnek, az antisztálinizmus, amit képviselt, egyenes út a szovjet birodalom összeomlásához. Saját szempontjából érthető okokból nyúlt a katonai beavatkozás eszközéhez és keresett egy embert, aki konszolidálni tudta a helyzetet úgy, hogy megtörténjen a sztálinista politikai elit leváltása, de Magyarország szocialista ország maradjon. Túlkínálat nem volt alkalmas emberekből, Kádár János sem önmaga jelentkezett a feladatra. A szolnoki reptérről vékony őszi kabátban vitték repülővel Moszkvába, ahol előbb meleg kabátot kapott, majd közölték vele, hogy neki kell a fegyveres ellenállás leverését követően megszerveznie az új országot.

A szovjet csapatok a “forgószél” nevű hadművelet 1956. november 4-én indították el, néhány óra alatt átvéve az irányítást az ország szinte teljes területén. Bár Nagy Imre rádióbeszédében harcban álló csapatokról beszélt, ilyen ellenállásra lényegében nem került sor. A Magyar Néphadsereg egységei szinte mindenhol ellenállás nélkül adták meg magukat, még jelképes ellenállásra se nagyon került sor. Kisebb fegyveres gócok próbálkoztak harcolni, de még olyan félelmetesnek tekintett központokat, mint a Corvin-köz vagy a Széna tér is néhány óra alatt számoltak fel a szovjet alakulatok. A legtöbb helyen a civil lakosság azért könyörgött a magyar fegyvereseknek, hogy ne harcoljanak, ne romboljanak le miattuk otthonokat a szovjet harckocsik és a velük együttműködő gépesített gyalogsági alakulatok. Ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy ezek az utcai harcos csoportok katonai értelemben haszontalanok, sikereik jelképesek voltak, mert egy hétnél tovább még ott sem tudtak kitartani, ahol nehézfegyvereik is voltak. A “pesti srácok” szerepe tehát nem volt más, mint az, hogy az ország többsége miattuk, nevükhöz kötődő kegyetlenkedések és lincselések miatt elfordult a forradalomtól és némán vette tudomásul a szovjet bevonulást. Valóban hatékony ellenállást tanúsítani azok a munkástanácsok tudtak csak, amelyek a megszállást követően sztrájkokat szerveztek és tartottak ki a forradalom eredeti célkitűzései mellett. Ezek többségét az új hatalom képviselői elnyomták, de ki kell mondani, hogy sokan azért is hagytak fel az ellenállással, mert látták, hogy Kádár János elhozta azt a politikai fordulatot, amelyet a tüntetők október 23-án zászlajukra tűztek. Többé fel sem merülhetett a sztálinista restauráció, Rákosit száműzték az országból. Ráadásul Magyarország az egyébként itthon korábban is szimpátiával fogadott hruscsovi reformok egyik leghangosabb támogatója lett. Amikor a szovjet vezetőt évekkel később puccsszerűen leváltották, Kádár volt az egyetlen szocialista országvezető, aki ki merte hangsúlyozni, hogy sajnálja a történteket.

Idehaza 56-ot egyértelműen hamis pátosz lengi körül, jobboldaliak és liberálisok versengenek azért, hogy ki a “pesti srácok” örököse. Büszkén vállalják a nevükhöz köthető dolgok egy részét, de szentségtörésnek tartják, ha valaki a fegyveresek kapcsán a tömeges és bestiális lincselésekről beszél. Ez számukra amolyan járulékos negatívum, elfeledkeznek arról, hogy például a Köztársaság téri mészárlás képei a korabeli világsajtót is bejárták és milliók nézték a meggyalázott holttestekről készült képeket és képtelenek voltak felfogni, hogy miként jutottak el alig egy hét alatt a békés és mosolygós tüntetők az ilyen rémtettekig.

Politzer