A világuk végére várva

jesuisenguerre

A francia szélsőjobb „példátlan előretörése” című történet mindenki számára közismert: igen, a francia szélsőjobboldal megnyerte a 2015. decemberi regionális választásokat (megnyerte már az európait is, egyébként).

Mint jól tudjuk, alapvetően a szélsőjobboldal előretörése, számos országban immár valódi meggyökereződése és reális választási lehetőségként való színrelépése a tőkés rendszer válságának és a válságkezelés gazdasági és szociális következményeiben katasztrófális neoliberális módjának az eredménye. Ez a módszer minden országban és minden politikai beállítottságú kormány regnálása alatt ugyanaz: ez természetesen a mérsékelt politikai erők erodálódásával jár együtt. Valódi alternatíva hiányában ez a szélsőjobboldal megerősödéséhez vezet, mert a régi társadalmi szolidaritás minden intézményét és eszközét szétverik a neoliberális reformok (ezzel az ezekre támaszkodó „szélsőbaloldal” esélyeit is persze). Legkésőbb a görög példa megmutatta, hogy az ellenállás lényegében lehetetlen.

A folyamatos vereségek keserűséget és gyűlöletet: fasizmust szülnek. A fennálló erőviszonyok valójában megkérdőjelezhetetlenek: az osztályharc vereségre ítéltetett, ez az oka a tömeges rasszhoz, valláshoz, identitáshoz fordulásnak, a szociális kérdés helyébe az etnikai kérdés előtérbe kerülésének.

És hát persze: a parlamentáris „baloldal” árulók és balfékek gyülekezete. Politikája teljes katasztrófa. Az ideológia küzdelmet is a jobboldal nyerte: a reakció uralkodó minden területen. A munkásmozgalom megmaradt pár jelszavát, bázisának egy részét a legnagyobb ellenségei sajátították ki. A „szélsőbaloldal” (a mai szociáldemokrácia) halott.

Közben persze a választási részvételi adatok mindenütt drasztikusan csökkennek. A képviselő többé nem képvisel senkit, nem a nép reprezentása, hanem a rendszer garanciája. Nem védelmező, hanem az elnyomó rendszer egyik fogaskereke. Nem csoda ha egyre többen tartják tökéletesen érdektelennek, hogy személy szerint ki az illető. Egy mostani közvélemény-kutatás szerint Franciaországban a legutóbbi választásokon azok közül a választók közül, akik elmondásuk szerint „érdeklődnek a politika iránt” 40 százalék nem ment el szavazni.

Eközben a társadalomban megindultak az ismert folyamatok: a szegénységért nem a rendszer lesz a hibás, hanem a másik szegény. És hogyan különböztessük meg magunkat a másik szegénytől? Hát persze, hogy bőrszín, származás vagy vallás alapján.

Nem csak a politika totális depolitizáltságáról van szó (a korrupciós ügyek mindig személyes problémák, sohasem a rendszer, a személyes perpatvarok előtérbe kerülése stb.), hanem ennél jóval súlyosabb ügyről: a szélsőjobboldal eszméinek legitimációja és a megoldási javaslataik iránti bizalom fokozása.

Ami Franciaországban ebben a kérdésben megy az tényleg elképesztő: mindenhonnan három téma ömlik és ömlik és ömlik. A közbiztonság hiánya, a bevándorlás és az iszlám.

És ez megy napról-napra. Óráról órára. Percről percre.

Miután Párizs utcáin két lépést nem lehet tenni anélkül, hogy valamely remek hetilap iszlám veszéllyel riogató plakátjaival találkoznánk; a televízió előtt két percet nem lehet eltölteni egy a rendőrség heroikus küzdelmének egy napját bemutató „riportba” való botlás nélkül (hadműveleti terep: a külvárosok etnicizált képe) és két másodperc nem telik el az interneten, hogy valamely aggódó értelmiségi ne magyarázná el mindenkinek, hogy Franciaország hanyatlik, melyért természetesen a bevándorlók a felelősek – szóval mindezekután, minden választás után néznünk kell, hogy a médiamunkások és ugyanezen közszereplő értelmiségiek (plusz persze az ugyanazeken a húrokon játszó „mérsékelt politikusok”) őszintén megdöbbenek a szélsőjobboldal előretörésén, sőt „aggodalmukat fejezik ki”.

„Rossz válaszokat ad valós problémákra”

Mármint a szélsőjobboldal, ahogy mondani szokás vagy 30 éve. Alighanem a mondat első elkövetője Laurent Fabius volt még 1984-ben, ma köztiszteletben álló francia (szocialista!) külügyminiszter. Mintha maga a probléma felvetésének módja egyáltalán nem befolyásolná a rá adott válaszokat…

Mindenhonnan árad a nagy hanyatlás elbeszélés, melynek a magyar liberális értelmiség nagy kedvence Alain Finkielkraut a nagymestere. Franciaország hanyatlik és ki lehet találni kik a hibásak mindezért. Oda a francia identitás. A baloldaliak „libanonizálják” az országot. Majd szemforgatva meglepődünk amikor már nem is csak a szélsőjobboldali, hanem a jobboldali nagygyűléseken is ezrek üvöltik: „On est chez nous!!” („Itt mi vagyunk otthon”!).

Máshol hosszan szóltunk arról, hogyan lettek univerzális eszmékből a nép egy részét kirekesztő értékek, amelyek szembeállítják egymással a „jó franciákat”, a köztársaság, a laicitás, a szabad véleménynyilvánítás híveit és a „bevándorlókat”, akik minden bizonnyal szexisták, iszlamisták, intoleránsak, kommünotaristák, zárt közösségeikbe forduló elmaradott barbárok.

A szélsőjobboldalnak már nem szükséges azzal érvelnie, hogy a bevándorlók vagy elveszik a munkánkat, vagy ingyenélő tolvajok – elég annyit mondania: nem tisztelik az értekeinket, a laicitást, a köztársaságot, kommünotaristák és így tovább… A nagy univerzális értékek éppen az univerzalizmusukat vesztik el, egy csoport meghatározó jellemzőivé válnak, mely értékeit szembe lehet állítani azokkal, akik nem tisztelik ezeket. A szélsőjobbnak már nem is kell feltétételül idegengyűlölő beszédet folytatnia, elég ha annyit mond magáról, hogy a köztársaság híve.

Mindenki érti miről van szó.

Az uralkodó eszmék még mindig az uralkodó osztály eszméi.

Mert végeredményében a mai szélsőjobboldali előretörés mégiscsak a jobboldal nagy politikai-társadalmi-kulturális diadalának az eredménye: a jobboldal (y compris „harmadik út”, „új szociáldemokrácia”, „Neue Mitte”…bien évidemment) verte át mindenfelé a neokonzervatív-neoliberális politikákat, viselt háborúkat szerte a világban, építette ki a terrorveszélyre hivatkozva a permanens rendkívüli állapot társadalmát, növelte a társadalmi egyenlőtlenségeket, húzott egyértelmű párhuzamot a bűnözés növekedése és más szociális problémák és a bevándorlás közé, tette elfogadhatóvá az idegengyűlölő és rasszista beszédet.. Majd miután mindennek eredményeképpen társadalmaink szélsebesen fasizálódtak, hirtelen felfedezte, hogy mindebben az „elitek” a bűnösek, a „globalizáció”, „a bevándorló cunami”, „az értékvesztés” és persze a „liberalizmus”.

A mai rendszer egyszerre liberális (gazdaságilag) és a lehető legmélyebben reakciós. Nem véletlen, hogy a pendantja, a vörös-barna baloldal a kulturális liberalizmust támadja a tőkés rendszer logikája helyett. (Még Magyarországra is ez a rendpárti baloldal érkezett meg a megújulás jegyében, ráadásul még volt gyurcsányisták is csinálják ami különös bukét ad a dolognak. Írtunk már mi is erről itt, a jelenségre szép példa itt, még szebb itt. Nálunk a balodal megújítói neokonzervatív honlapokon iszlámoznak jóízűen…Hazánkról tényleg elmondható, hogy igen különös hely.)

Még egy szó a szélsőjobboldalról

Sokáig a nagyvárosok külvárosai voltak a szélsőjobboldal fellegvárai – ez mára alapvetően változott meg, amely igen lényeges jelenség. Egyrész látszólag a dolog teljes paradox voltát mutatja: lényegében azokon a helyeken esik vissza a bevándorlóellenes szélsőjobb, ahol a bevándorlók élnek, tehát ahol feltételezhető, hogy „gondokat okoz” a velük való együttélés. Ehelyett a szélsőjobboldal igazi terepe a nagyvárosok távolról sem lakótelepi, hanem jóval inkább kisvárosi jellegű elővárosai vagy egyenesen a falusi települések lesznek (ha belegondolunk ilyen tényleg a XIX. század vége óta nem volt, azaz hogy a vidék legyen a reakció fellegvára). Végül is a helyzet nagyjából elképesztő: ez a szélsőjobb ott erős, ahol lényegében a rá szavazó emberek nem is találkoznak bevándorlókkal!

Ez a jelenség azonban egy igen fontos körülményre hívja fel a figyelmünket: a mai szélsőjobboldal „szociális fordulatának” jelentőségére. A kilencvenes évek neoliberális, piacpárti európai szélsőjobboldal átadta a helyét a jóléti állam utolsó véderejeként (hiszen ebben a baloldalra aligha számíthatnak az emberek…) fellépő szociális szélsőjobboldalnak. Talán joggal írtuk, hogy – legalábbis elvben – a jóléti állam utolsó védelmezőinek tűnnek fel, hiszen az európai szélsőbaloldal (ma már a szélsőbaloldal ennyi és nem több: a jóléti állam védelmezőinek pártjai és szakszervezetei) az utóbbi pár évben vereséget vereségre halmozott. Egyetlen olyan országról, olyan készülő reformról, megszorításról, rendpárti törvényjavaslatról, bármiről nem tudunk, amelyet a szélsőbaloldal akár milliós erejére támaszkodva is meg tudott volna akadályozni!

Ez kiegészül egy másik igen fontos jelenséggel: ez a szélsőjobboldal szinte a bevándorlóellenességét is háttérbe szorítva vált Európa-ellenessé. Hogy ez sikeres, azon nincs mit csodálkoznunk, a szélsőjobboldalnak és a benne bízó embereknek ebben tökéletesen igazuk van: a mai Európai Unió a lehető legnagyobb veszélyt jelenti az életszínvonalukra, a jóléti vívmányokra és persze a szociális jogaikra. Ma már mindenki számára egyértelmű, aki nem teljesen vak, hogy a Szociális Európa csak egy rossz tréfa, az egyetlen demokratikus intézmény, az Európai Parlament egy hatalom és jelentőség nélküli kifizetőhely és kádertemető, a különböző európai pénzügyi paktumok pedig neoliberális diktatúrát kényszerítenek rá mindenkire.

Most mondjuk el ezredszerre, hát elmondjuk: a szélsőjobboldal nagy ereje, hogy rendszerellenesnek mutatja magát (ezt annál is inkább megteheti, mert a baloldalon nincs épkézláb erő, amely valóban rendszerellenes lenne, a „szélsőbaloldal” sem az). De persze sohasem nyúlna a rendszer alapjaihoz. Alighanem még az euró-zónából való kilépés (nem beszélve magáról az EU-ról) is csak kamu.

Mi sem mutatja jobban ezeknek a területeknek a teljes reményvesztettségét, kilátástalanságát, hogy manapság a legmegdöbbentőbb „családi drámák”, erőszakos bűnesetek, elképesztő tragikus történetek nem a külvárosokban történnek (ott a klasszikus gettó-bűnözés a jellemző, főleg Marseille-ben és a párizsi külvárosok egy részében már kalasnyikovos leszámolásokkal, ami azért még tíz éve sem volt jellemző Franciaországban), hanem a vidéki Franciaország falvaiban és kisvárosaiban. Mint láthatjuk ezeknek a rétegeknek a fizikai távolsága a globalizált világtól egyrészt társadalomföldrajzi tény, másrészt metafora: a társadalmi kizártságuk szimbóluma is egyben.

A tömeges munkanélküliség azzal a következménnyel is jár, hogy már a munka világa, a munkahelyi tapasztalat sem áll rendelkezésre a külvilággal való kapcsolattartáshoz. Hiszen természetesen a munkanélküliség az egyik döntő kérdés. Szociológusok hada (a jelenkori uralkodó ideológia egyik fontos összetevője a szociológusok gyűlölete és megvetése: akik szerint „minden a társadalom hibája”, ahogy gúnyosan mondják – ez a dolog nem jelentőség nélküli: ezek az emberek tényleg azt hiszik, hogy társadalmi kérdések természeti jellegűek, ez különbözteti meg egyébként a jobboldalt a baloldaltól, érvel emellett Tamás Gáspár Miklós számos írásában), szóval szociológusok tömkelege írja, hogy a munkatársadalomban a tömeges munkanélküliség jelenségnek rémisztő antropológiai és szociális következményei vannak. Márpedig ma egyszerűen nem jut mindenkinek munka: egy olyan munkatársadalomban élünk, amely a rendszer logikájából következően marginalizál milliókat. Franciaországban a 22 millió munkavállalóból éppen vagy 5 milliót.

Ha valaki a szélsőjobb előretörését kulturális kérdésnek fogja fel, az ellene való harcot pedig úgy, hogy a szélsőjobb legnagyobb őrültségei után kell szaladni, mert az volna a nép hangja, az nyilvánvalóan ön- és közveszélyes elmebeteg.

Sajnos politikusaink és politikai szakértőink elsöprő többségének elment az esze. És a minimális morális érzéke is.

Máshol hosszan foglalkoztunk már ezzel: a jelenlegi legnagyobb európeerek Európa legveszélyesebb ellenségei. És felfuvalkodottságukban persze a szélsőjobb szálláscsinálói is, még akkor is ha ők sóhajtoznak a leghangosabban az előretörésén.

Hogy plasztikusak legyünk: Franciaországban igen nagy a baj, ami még csak nem is abban jelentkezik, hogy a Front National 20, 25 vagy 30 százalékot szerez a választásokon.

Bűzlik a levegő – a nyomorult mindennapokban.

A szélsőjobboldal elleni harc abban is kell, hogy álljon, hogy éppen azoknak üzenünk hadat, akik a szélsőjobboldali veszély álcája mögé bújva próbálják leplezni az elitek, politikusok, médiamunkások és értelmiségiek tragikus jobbratolódását. Azaz, mint mindig: a szélsőjobboldal elleni harc azon rendszer elleni harc kell, hogy legyen, mely kitermeli azokat a fasisztákat, akik egyre kevésbé különböznek a rendszer „mérsékelt” barátaitól.

Kormányaink azzal kérkednek, hogy birtokában vannak egy tudománynak (a „gazdaságnak”) és semmi mást nem tesznek csak alkalmazzák az objektív és változtathatatlan törvényeit, amelyek persze mindig különös módon egybeesnek az uralkodó osztályok érdekeivel. Ma már mindenki szemügyre veheti azt a káoszt és világméretű barbárságot, melyet ennek a bölcsességnek a birtokosai hoztak mindannyiunk fejére. A nép irántuk érzett megvetése pontos tükörképe annak a megvetésnek, melyet ők éreznek a nép iránt. A szélsőjobboldal nem ezen a rendszeren kívül álló erő, hanem ennek a rendszernek a logikus eredménye és logikájának, a benne rejlő tendenciáknak a folytatása, nem is annyira más eszközökkel.

Bővebben: Rednews.hu

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük