Home Egyéb Alig költenek az oktatásra – Az állami intézmények vegetálnak, az egyháziak kaszálnak

Alig költenek az oktatásra – Az állami intézmények vegetálnak, az egyháziak kaszálnak

1450
0
SHARE

– Őrült trükközés – Pontosan senki nem tudja megmondani, mennyit költ az állam oktatásra – A kormány trükközik a számokkal, a statisztikai módszertant úgy alakítják, hogy ne legyenek összehasonlíthatóak a nemzetközi adatokkal – Az alulfinanszírozottságot tovább súlyosbítja, hogy sok helyen értelmetlenül folyik el a pénz a rendszerben

Balesetveszélyesek a gyerekek székei, „célszerű lenne” lecserélni őket, már ha a szülők hajlandóak 4-5 ezer forintért megvenni a saját gyereküknek az ülőalkalmatosságot. Erre kérték a szülőket egy miskolci óvodában, az esetet Jakab Péter, a Jobbik miskolci frakcióvezetője tette közzé, magyarázatot követelve. Pedig az eset egyáltalán nem egyedi és nem csak az önkormányzati óvodákban fordul elő, ha lehet, az állam által finanszírozott iskolákban még kritikusabb a helyzet – a szülők hozzájárulásai nélkül a legtöbb helyen aligha boldogulnának.

„Az alulfinanszírozottság miatt gyakorlatilag rohad az államosított oktatási rendszer, ötödik éve a minimálisan szükséges összeg töredékét költik a működési finanszírozásra, vagyis eszközökre, felújításokra, javításokra. A legtöbb dolog, amit az iskolákban használnak a számítógépektől a világítótestekig amortizálódott, a közoktatás eszközállományának döntő része teljesen értéktelen, le lehetne selejtezni” – erősíti meg Radó Péter oktatáskutató.

A szakértők, szülők, pedagógusok és gyerekek mindennapi tapasztalatainak nagyban ellentmond, hogy Palkovics László oktatási államtitkár szerint Magyarország az OECD és az EU átlagánál is sokkal többet költ az oktatási rendszer fejlesztésére. Szeptemberben egy sajtótájékoztatón azt nyilatkozta: ha a GPD-arányos ráfordítást nézik, akkor a 2014- es adatok szerint az oktatási kiadások mintegy 4 százalékot tettek ki, ami ugyan az egyik legalacsonyabb volt az OECDországok között, és 2015 óta folyamatosan nőnek a források.

Szerinte, míg 2013-ban 1386 milliárd forint volt az oktatási rendszerre fordított összeg, addig jövőre a becsült adatok szerint a 2100 milliárdot is meghaladja majd, ami több mint 6 százalékot jelentene. Vajon hogyan lehetséges, hogy a kormány egészen mást mond, mint amit a szakértők látnak?

Cipőt a villanykörtével

A GDP-arányos oktatási kiadásokat többféleképpen lehet mérni, vannak olyan összehasonlítható adatok, amelyek csak a költségvetési kiadásokat tartalmazzák, és vannak olyanok is, amelyek magukban foglalják a különböző fejlesztési forrásokat, például az európai uniós pénzeket és a helyi, önkormányzati és magánkiadásokat is. Márpedig az EU-s pénzek hatalmas összeget tesznek ki Magyarországon az oktatásban is. „Palkovicsék úgy tudják fenntartani ezt a pozitív kommunikációt, hogy cipőt hasonlítanak össze villanykörtével.

Ők mindent beleszámolnak a GDP-arányos költésekbe, és így hasonlítják össze az összeget a nemzetközi adatokkal, amelyekben csak az állami költségvetési kiadások vannak benne. Őrült trükközés van ebben” – magyarázza Radó Péter, aki szerint jelenleg a GDP körülbelül 5 százalékát költi az állam oktatásra. Nahalka István, a Civil Közoktatási Platform szakértője szerint még ennél is kevesebbet, pedig az eredményes, fejlett oktatási rendszert működtető országok esetében ez 6-7 százalék. A magyar költésekről pontos adatot viszont senki nem tud mondani, ennek pedig több oka is van.

„A költségvetési rendszer egyszerűen nem termeli ki azt az információt, hogy mennyit költ az állam oktatásra. A statisztikai hivatal utólag ugyan közöl ilyen számokat, de a legfrissebb adat 2015-ös, és azzal is lehet vitatkozni. Nagyon bonyolult számításokkal lehet csak valamilyen eredményre jutni, de a helyzet bonyolultságát jól jelzi, hogy a Klebelsberg Iskolafenntartó Központnak három éven keresztül gyakorlatilag könyvelése sem volt, ebben a káoszban pedig mindenki azt mond, amit akar, és ezt meg is teszik” – árnyalja tovább a helyzetet Romhányi Balázs, a Költségvetési Felelősségi Intézet Budapest ügyvezetője.

„Az európai uniós jelentések között valóban lehet találni olyat, amely alátámasztja Palkovics László szavait, és azt állítja, hogy Magyarország 2014-ben többet költött oktatásra GDP-arányosan, mint amennyi az uniós átlag, a KSH ezzel szemben 4,3 százalékot számolt. Utánanéztem alaposabban ennek a Monitor 2016 nevű kiadványban megjelent statisztikának, amelyben az a furcsaság, hogy az anyagban megjelölt forrásokban egyszerűen nem azok az adatok vannak, amikre hivatkoznak” – mondja Nahalka István, aki szerint ráadásul a magyar adatok nem összehasonlíthatóak a többi országéval, mert úgy változtatták meg nálunk a módszertant, hogy az ne is lehessen összevethető az EU-s adatokkal. Márpedig a GDP-arányos költés mint mérőszám, azért fontos, mert nem azt mutatja meg, hogy pontosan mennyit költ egy kormány oktatásra, hanem hogy a saját lehetőségeihez képest mennyire kezeli prioritásként ezt a területet.

Mindent az egyháziaknak

Bármit is mondjanak az oktatási kormányzat képviselői, kétségtelen tény, hogy 2012 és 2014 között hatalmas mennyiségű pénzt vontak ki a közoktatásból, és utána ezt hiába kezdték el pótolni bizonyos szegmensekben, Radó Péter szerint még így sem jutottunk vissza például a 2005–2006-os szintre. „A 4-5 évvel ezelőtti időszak az oktatás minden területét hátrányosan érintette, elhalasztották például a pedagógusok béremelését, akik akkor csak egy jelképes összeget kaptak. Rengeteg pénzt vontak ki a működési kiadásokból, mert amikor államosítottak, az önkormányzatok által az iskolákra költött pénz töredékét tervezték bele a költségvetésbe. Ennek következtében az állami iskolák működési finanszírozása egyik évről a másikra a korábbi szint negyedére csökkent.

Ezenkívül felszámoltak irdatlan mennyiségű olyan intézményt, amely az oktatásnak nyújtott szolgáltatásokat, tehát nem költöttek továbbképzésre, szakmai támogatásokra, kutatásokra” – sorolja Radó Péter, és hozzáteszi: amikor újra elkezdtek költeni az oktatásra, az viszont már nem érintett minden területet.

A pénz döntő része ugyanis a béremelések fedezetére ment el, hiszen a közoktatás egy „munkaerő-intenzív ágazat”, vagyis a kiadások 80-85 százaléka bérköltség, illetve az azokra rakódó járulék. Ráadásul a szakértő szerint elhibázott módon vitték véghez pedagógusok béremelését. Már több mint 10 éve tudható, hogy mostanra drámai pedagógushiány lesz, mégis, ahelyett hogy a kezdők bérét emelték volna meg, egy olyan előmeneteli rendszert építettek ki, amely elsősorban a pályájuk végén lévő pedagógusokat jutalmazza.

Ez viszont nem csábít új embereket a pályára.

Abban nincs vita, hogy a pedagógusok bérének megemelése szükséges és helyes lépés volt (a módja vitatható), viszont a másik terület, ami rengeteg pénzt szív el, az egyházi oktatási intézmények kiemelt finanszírozása, amely a racionálisan sokkal kevésbé magyarázható. „Az egyházi iskolák működési támogatása összességében négyszer-ötször akkora, mint az államiaké, bizonyos alapokból és tartalékokból évente jelentős, százmilliós nagyságrendű összegeket kapnak, egyszeri döntések alapján. Így ezek az intézmények plusztanárokat, szolgáltatásokat tudnak megfizetni” – mondja Radó Péter, megvilágítva, hogy a súlyosan alulfinanszírozott oktatásban még azt a keveset is rosszul költik el, amennyi jut.

A kevés még kevesebb, ha herdálják

Radó Péter a Magyar Narancsban megjelent elemzésében tíz olyan pontot sorolt fel, ahol elfolyik a pénz az oktatási rendszerben – ilyen például a korábban KLIK-nek nevezett állami iskolafenntartó működése, amit a feldarabolás sem tett gazdaságossá. „Az állami iskolafenntartó nem tud nem pazarló lenni, akkor sem, ha egy van belőle, és akkor sem, ha 58, mert pontosan ugyanazt csinálja, mint korábban. Ez egy adminisztratív, bürokratikus szervezet, és nem gazdálkodik, nem próbálja egyensúlyban tartani a kiadásait és a bevételeit, vagyis csak költi a pénzt. Egy ilyen szervezet nem lehet más, csak pazarló” – teszi hozzá Radó Péter. Az aránytalanságok a felsőoktatásban is megfigyelhetőek, vannak intézmények, például a Nemzeti Közszolgálati Egyetem, amelyek a többieknél lényegesen nagyobb támogatást kapnak.

A szakértők arra is felhívják a figyelmet, az oktatásba áramló uniós pénzeket sem sikerül úgy elkölteni, hogy az valóban, hosszú távon az iskolák javára váljon, mert nem arra költik, amire kellene. Ahelyett, hogy oktatásfejlesztésbe fektették volna az EU-s pénzt, az összeg jó része az újonnan létrehozott kormányzási mechanizmusokra ment el: ebből finanszírozták például a pedagógusminősítési rendszert vagy az egyentankönyveket. „Nincs semmiféle utánkövetés azzal kapcsolatban, hogy ezeket az összegeket mennyire hatékonyan költik el, ráadásul ez a terület is súlyosan fertőzött a korrupciótól” – mondja Radó Péter.

Megerősíti ezt Nahalka István is, aki szerint az EU-s támogatások felhasználásának esetében meg kell különböztetni a 2010 előtti és az utáni időszakot. Bár 2010 előtt is volt korrupció ezen a területen, és „elvesztek” összegek, mégis viszonylag sok pénz jutott helyi fejlesztésekre is.

Azóta viszont elsősorban központi programokra költik el a támogatásokat, ebből közvetlenül az iskolák egyáltalán nem profitálnak. „Nem jellemző, hogy iskolák valamilyen saját program megvalósítására pályáznának, mert nagyon kevés ilyen lehetőség van. Egy olyan rendszerben, ahol a tantervek és tankönyvek mereven szabályozzák, hogy mit lehet tanítani az iskolában – és ez a módszerek tárházát is leszűkítik –, szinte elképzelhetetlen a helyi fejlesztés, innováció” – mondja Nahalka István, aki úgy gondolja, ez lett volna az EU-s pénzek felhasználásának értelmes, hosszú távon is hasznos módja. Az „egytankönyv-rendszer” is csak szívja a pénzt, mivel rengeteget költöttek ezek fejlesztésére, miközben a magánkiadókat ellehetetlenítették, így a verseny is megszűnt.

„Nem kell mindenkinek ingyen tankönyvet biztosítani, teljesen értelmetlen, hogy a gazdagabb szülők gyerekeinek sem kell fizetni. Ez is egyfajta pazarlás” – teszi hozzá Nahalka István. A herdálás következtében hiába nő az oktatásra költött pénz, továbbra is alulfinanszírozott a rendszer.

Chile előtt eggyel

Az oktatási költések átláthatatlansága ellenére léteznek olyan kimutatások, amelyekben a szakértők is megbíznak, és a döntéshozók is nehezen vitatkozhatnak a valóságtartalmukkal.

Az OECD néhány héttel ezelőtt hozta nyilvánosságra Education at a Glance 2017 című jelentését, amelyből kiderül, Magyarország a sor végén kullog az oktatás finanszírozásában: nálunk csupán Chile, Törökország és Mexikó költ kevesebbet egy tanulóra a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet 34 országa közül. Gyakorlatilag minden összehasonlításban az utolsó ötben vagyunk, a felsőoktatásban a legtragikusabb a helyzet, ahol az egy tanulóra jutó költségek vonatkozásában utolsó előttiek vagyunk. Ezeknek a mutatóknak az esetében a kormány nem hivatkozhat a demográfiai folyamatokra, nem mondhatja, hogy a csökkenő gyerekszám miatt költ keveset az oktatásra. Márpedig az oktatás mindenki által ismert és egyre súlyosbodó problémáit pénz nélkül nem lehet kezelni – elég csak arra gondolni, hogy lassan két hónappal a tanév kezdete után sok iskolában még mindig nincs elég pedagógus, a szülők anyagi, tárgyi vagy éppen munkaórákban kifejezhető hozzájárulása nélkül a minimális tárgyi feltételek sem állnának rendelkezésre.

61 300 forint – ennyi dologi kiadás jutott egy diákra az állami iskolákban 2017-ben. 

Az egyházi intézményekben ez az összeg 160 ezer forint volt a Költségvetési Felelősségi Intézet Budapest számításai szerint.

2018-ban a számítások szerint már 55 ezer forint fog szemben állni  200 ezerrel. Míg a személyi kiadásokra az egyházi és az állami intézmények gyakorlatilag ugyanannyi pénzt kapnak, a beruházási kiadások nem összehasonlíthatók, mert az állami iskolákra költött EU-források nem követhetők, az egyháziak viszont 2016-ban több tízmilliárdot „ad hoc alapon” kaptak.


Túl sok tanóra


Egy magyar általános iskolás gyereknek egy tanévben átlagosan 696 órája van az OECD statisztikái szerint, amivel meglepő módon a középmezőnyben sincs Magyarország, Dániában és Portugáliában például az ezret is meghaladja az óraszám. A magyar általános iskolások mégis túlterheltek, naponta akár 6-8 órájuk is van, gyakran többet dolgoznak, mint a felnőttek. „Az ellentmondást az okozza, hogy bár nálunk az összóraszám nem sok, de viszonylag sok a szünet, így az egy napra eső órák száma magas. Ezért is gondolkodnak sokszor abban, hogy meg kellene kurtítani a szüneteket” – mondja Nahalka István, aki szerint ugyanakkor az adatok azt mutatják: nem lenne értelme tovább növelni az egy tanévre eső órák számát. Ugyanis éppen azokban az országokban – például Finnországban – töltenek még kevesebb időt tanórákon a gyerekek, ahol a tanulók jobban teljesítenek a PISAfelméréseken.
Vagyis az oktatás eredményessége és a tanórákon eltöltött idő között nincs egyenes arányosság, kevesebb óra alatt is lehet sokkal hatékonyabban tanítani a megfelelő pedagógiai módszerekkel.

Csökken
a diplomások
száma

Alig haladja meg a 30 százalékot a diplomások aránya a 25–34 éves korosztályban az OECD adatai szerint, amivel ebben a mérőszámban is az utolsó helyek egyikén van Magyarország, csupán Mexikóban és Olaszországban vannak kevesebben a felsőoktatási végzettséggel rendelkezők, az átlag pedig 43 százalék. Az elkeserítő adat több jelenségre is rámutathat, a lemorzsolódás igen nagy a magyar felsőoktatásban – sokan még a tanulmányaik közben hagyják ott az egyetemeket, mások az elvárt nyelvvizsgák hiányában nem tudják megszerezni a diplomájukat. Az arány a következő időszakban várhatóan még tovább romlik majd, a kormány ugyanis az utóbbi években tovább nehezítette a felsőoktatásba jutás feltételeit, ennek következtében csökken a felvettek száma, ráadásul 2020-tól már felvételi követelmény lenne a nyelvvizsga.

https://vasarnapihirek.hu/fokusz/orult_trukkozes__fszk_oktatas_fokusz