Amiről a média fősodra nem beszélt – Jeremy Corbynról és a brit választásról;

avagy a baloldal és az értéksemleges média fősodrának harca.

Lezajlott a brit választás, végigolvastuk azóta a média fősodrának „értékeléseit”, „elemzéseit”, amelyekkel a maga felületességében, felszínességében, színvonaltalanságában, és ami a legrosszabb, rosszhiszeműségében ott folytatta, ahol abbahagyta. Az elmúlt években megszokhattuk, hogy a média fősodra kétféleképpen reagál a baloldali tendenciákra, vagy elhallgatja őket, ha pedig ez nem sikeres, mert a lakosság érdeklődése a szociális igényű, a tömegek érdekeit és javát szolgáló ötletek, kezdeményezések, programok iránt kinövi az média buborékjának falait, kifejezetten ellenségesen viszonyul az előretörő baloldali jelenségekhez. Nem Corbyn és a brit Munkáspárt az egyetlen, amely szembesült ezzel a jelenséggel. Másoknak viszont sikerült áttörniük az anti-baloldali médiafősodor támadásait.

Ha csak az idei választásokat, akár csak az elmúlt hónapokat nézzük, a média stratégiája egyértelműen kirajzolódik, és ez nem csak a jobboldali médiára, hanem az önmagát gyakran függetlennek állító, egyébként anti-baloldali médiára is messzemenőkig érvényes. Spanyolországban a szocialista párt 2019-ben mindhárom választást igen komoly fölénnyel megnyerte, leginkább az Európai Parlamenti választásokat. A média ennek ellenére választásról választásra azt próbálta kikerekíteni az eredményekből, hogy nincs egyértelmű győztes, szó sincs baloldali győzelemről, mert a szocialisták nem szereztek abszolút többséget. Furcsa módon ugyanezt Sebastian Kurz-nak már nem rótták fel, aki Ausztriában a „Néppárttal” bár szintén megnyerte a választást, de ugyancsak nem szerzett abszolút többséget. Miközben a spanyol szocialisták azóta is kormányoznak, Kurz-nak Ausztriában több mint három hónapba tellett a kormányalakítás, a média ennek ellenére a választást nyerő és kormányzó spanyol szocialisták eredményét és győzelmét próbálta meg kicsinyíteni és kudarcnak beállítani.

A török helyhatósági választást követően a „hírportálok” bár írtak az ellenzék átütő erejű sikeréről, azt következetesen elhallgatták, hogy ez nem egyszerűen az ellenzék győzelme, hiszen van Erdoğannak kifejezetten szélsőjobboldali ellenzéke is. Az ellenzéki győzelmeket viszont nem ők, hanem a szocialista CHP érte el, a legújabb közvélemény-kutatások szerint pedig Ekrem İmamoğlu, Isztambul újdonsült baloldali főpolgármestere 53-47%-os arányban legyőzné Erdoğant az országgyűlési választáson. A török baloldal tehát folyamatosan erősödik, a helyhatósági választáson pedig sorra aratták a győzelmeket a városokban, a média mindezt elhallgatta. 2018-ban Bolsonaro győzelméről hetekig áradoztak, López Obrador győzelmével ellentétben, a mexikói szocialisták győzelmét már korántsem verte nagy dobra a média fősodra, ahogy idén az argentin baloldal fölényes győzelmét sem. A legtöbb magyarországi „hírportál” ezeket a baloldali választási győzelmeket meg sem említette, miközben Bolsonaro győzelme hosszú hetekig uralta a média beszámolóit. Hasonló elhallgattatásra találnak a további baloldali pártok győzelmei (Finnországban, Dániában, Portugáliában stb), ilyen körülmények között valóban nem csoda, ha az eseményeket kevésbé követő tömegek számára valóban úgy tűnhet, mintha a világban egyfajta jobbratolódás zajlana, miközben a baloldal soha nem látott erősödést mutat az USA-ban, a progresszív jelöltek népszerűsége és a baloldali szemlélet évek óta egyre komolyabb erővel tör előre az Egyesült Államokban, ami már nem csak a Demokrata Párt, hanem az egész közélet balratolódását eredményezi. Bernie Sanders minden eddigi történelmi rekordot megdöntött, kampányát már 5 millió magánszemély támogatja anyagilag, nagyvállalatoktól pedig nem fogad el adományokat, kampányát a tömegek mikro-adományaira építi, a nagyvállalati lobbit pedig a törvény erejével iktatná ki a közéletből. A Demokrata Párt balratolódásának meglett az eredménye, a 2018-as kormányzó-választásokon 7 államban is leváltották a jobboldali kormányzókat, miközben a Republikánusok egyetlen államban sem tudtak fordítani az erőteljesen balra tolódó Demokrata Párttal szemben. Bernie Sanders egyik legnépszerűbb javaslatának megfelelően 2020-ban 24 állam jelentősen növeli a minimálbért: míg sok államban eleddig óránkénti 7,25 dollár volt mindössze a minimálbér, ezt most óránkénti minimum 15 dollárra emelik. A média fősodra az USA-ban már nem tudja figyelmen kívül hagyni a politikai élet soha korábban nem látott balratolódását, az óriássztrájkokat és a demokratikus szocialista jelöltek programját és győzelmeit a kongresszusi választásokon. A magyarországi média fősodra természetesen nem vesz tudomást ezekről a tendenciákról.

Ahogy nem vesz tudomást sem a baloldali választási győzelmekről, sem az előremutató programokról. A választást megnyerő finn szociáldemokraták miniszterelnöke, Sanna Marin kezdeményezte a 4 napos munkahét, és ezzel egyidejűleg a 6 órás munkanap bevezetését. A magyarországi médiában minderről egy szót sem írtak. Nem csak a baloldali választási sikereket hallgatja el a média fősodra, de a haladó/progresszív, baloldali pártok programjait is. A robotizáció és annak veszélyei a dolgozókra nézve egy igen gyakori téma, a finn szociáldemokraták pedig egy olyan politikai programmal álltak elő, amely választ ad a problémára, és amely világszerte például szolgál a haladó, progresszív, baloldali erők számára. A robotizáció előrehaladásával egyre kevesebb 8 órás munkaidőben dolgozó emberre van szükség, a felszabaduló munkaerő és a munkahelyek megtartása közötti ellentmondásra megoldást találó baloldali válaszokról a magyarországi médiafősodor ennek ellenére egyetlen cikket sem ír.

Ha jön a robotizáció – márpedig jön –, akkor nem kirúgni kell a dolgozókat, hanem csökkenteni kell a munkaidejüket. Ha csökken az emberi kéz által elvégzendő munka – mert a robotizáció annak egy részét már helyettesíti –, nem kirúgni kell az embereket, arra hivatkozva, hogy így kevesebb 8 órás munkaidőben dolgozó emberre van szükség. Ebben az esetben csökkenteni kell a munkaidőt, így nem kell kirúgni az embereket a felszabaduló munkamennyiség ellenére sem. Amennyiben kevesebb 8 órás munkaidőben dolgozó munkavállalóra lenne szükség, a munkaidő csökkentésével tartani lehet a létszámot, így nem kell megválni a dolgozóktól.

A fejlett országokban a robotizáció már igen előrehaladott állapotban van, a finn baloldal javaslata irányadó lehet a dolgozók számára jelentett veszély megoldására. Így a robotizáció sem tűnik már egy akkora fenyegetésnek, sőt. Egyrészt megkönnyíti a dolgozók munkáját, másrészt, a folyamatok automatizálása lehetővé teszi az egyre alacsonyabb munkaidőt, így a dolgozók könnyebben fenn tudják majd tartani a munka és a magánélet közötti egyensúlyt. Egyszerűnek és kézenfekvőnek tűnik, ami persze csak haladó/progresszív, baloldali politikával érhető el. A média ennek ellenére egy sort nem írt erről Magyarországon, a baloldali tendenciák elhallgatására vonatkozó hozzáállásuk pedig természetesen nem csak a robotizáció kérdéskörére érvényes.

Ami már csak azért is furcsa, mert a média fősodra nem győzi hangsúlyozni a klímakatasztrófa és a környezetrombolás elleni küzdelmet – de csak azért, mert ez a téma önmagában divatos –, mégis, pont azokat a progresszív-haladó baloldali tendenciákat igyekszik görcsösen elhallgatni vagy támadni, amelyek a környezetpusztítással szemben a legnagyobb erőkkel lépnek fel, méghozzá a gyakorlatban. A spanyol szocialisták világszerte az egyik, ha nem a legelkötelezettebb támogatói a megújuló energiaforrások alkalmazásának, az energia-szektor teljes karbon-mentesítését tűzik ki célul, és nem győzik hangsúlyozni a neoliberális gazdaságpolitika tarthatatlanságát. A neoliberalizmus ahelyett, hogy minél erősebb társadalmi ellenőrzés alá vonná a gazdasági szereplőket, annak érdekében, hogy társadalmilag minél felelősebb módon működjenek, és a társadalmi érdekek minél inkább érvényesüljenek a gazdasági folyamatok során, továbbra is ragaszkodik a nagyvállalatok és a pénzügyi elit szinte kontroll nélküli szabadságához, zabolázatlanságához, amely során azok rövid távú, szűk látókörű, pillanatnyi, azonnali, öncélú haszonszerzésük érdekében gátlástalanul, szabadon, ellenőrizetlenül rongyolhatnak bele a társadalmi érdekekbe, ez pedig a környezetpusztítást is érinti. A legújabb, madridi klímacsúcson az eseménynek otthont adó spanyol szocialisták kiemelték a nagyvállalatok minél erőteljesebb szabályozásának fontosságát a gazdasági liberalizmussal szemben, mivel utóbbi szabad kezet ad a vállalatoknak ahhoz, hogy akadálytalanul gázolhassanak át minden társadalmi érdeken, így a környezeten is, a saját haszonhajkurászásuk érdekében, figyelmen kívül hagyva a társadalmi érdekeket. Spanyolországban a szocialisták 2019. áprilisában indították útnak az azóta igencsak nagy népszerűségnek örvendő napelem-programot, amely során lakóközösségek szövetkezeti alapon vásárolhatnak napelemeket, így egy egyszeri beruházást követően egész lakóközösségek villamosenergia-szükségletüket saját maguk számára, ingyen oldhatják meg, kizárólag megújuló energiaforráson keresztül.

Az egyre erősödő amerikai demokratikus szocialisták előretöréséről szintén egy sort nem ír a magyarországi médiafősodor, miközben Bernie Sanders a legnépszerűbb ellenzéki jelölt, a 2018-as kongresszusi választáson pedig a demokratikus szocialista jelöltek – például Alexandria Ocaso-Cortez – gátszakadásszerű győzelmeket szereztek, ezek a képviselők pedig mára a Demokrata Párt népszerű arcai. Ennek ellenére a progresszív előretörésről, és leginkább annak programjáról szintén hallgat a magyarországi médiafősodor, miközben a Green New Deal, azaz a Zöld Új Irányvonal minden idők legnagyobb szabású környezetvédelmi programcsomagja. Legfontosabb célkitűzése, hogy az USA energiaszükségletének 100%-át karbonmentesítsék, megszüntetve az energia-szektorban a károsanyag-kibocsátást. Célkitűzés emellett az energiahatékonyság maximalizálása, az energia-hatékony megoldások alkalmazása, elosztása, az okos villamoshálózatok kialakítása és az ahhoz való megfizethető hozzáférés. A közlekedési szektorban is felszámolnák a károsanyag-kibocsátást, a tömegközlekedést is beleértve, mindezt a termelő ágazatokban szintén el akarják érni, és a mezőgazdaságban is támogatják a környezetkímélő technológiák alkalmazását.

A baloldali programok számára Magyarországon még sincs hely a média fősodrának hasábjain, pedig lenne miről írni, Phoenix-ben az amerikai társadalom egyik legnagyobb problémáját, a diákhitelek problémáját oldották meg azzal, hogy egyszerűen elengedték őket, összesen mintegy 141 millió dollárnyi diákhitelt, hiszen a méregdrága tandíjak miatt nagyon sokaknak nem volt más lehetőség, mint a diákhitel felvétele, amely a fiatalok tömeges eladósodását eredményezte. Amellett, hogy Bernie Sanders egyik legnépszerűbb programpontja a díjmentes felsőoktatás bevezetése, a diákhitelek elengedése már a sokadik alkalom, hogy programjának egy pontját helyi szinten megvalósították (ahogy az óránkénti 15 dolláros minimálbér bevezetését is). Az erősödő amerikai baloldali tendenciákról Magyarországon mégsem akar tudomást venni a média értéksemleges fősodra, és bár az USA-ban ma már a jelenséget teljesen elhallgatni nem lehet, a média fősodra világszerte igyekszik azt figyelmen kívül hagyni. Jeremy Corbyn választási vereségét tehát nem lehet függetleníteni a média fősodrának alapvető baloldal-ellenességétől. Corbyn ötletei, javaslatai szintén mellőzöttek voltak a média részéről, annak ellenére, hogy kezdeményezései felvillanyozták a baloldal növekvő szavazótáborát.

Jeremy Corbyn 2015. szeptember 12-én vette át a brit Munkáspárt vezetését, kezdeményezései pedig rövidesen egyre szélesebb körben váltottak ki egyre nagyobb érdeklődést (természetesen nem az értéksemleges médián keresztül). Jeremy Corbyn facebookos oldalának népszerűsége rövidesen megelőzte a Konzervatív Párt oldalát, majd a saját pártjáét is, markáns, baloldali elképzelései, ötletei pedig egyre több emberben keltettek egyre növekvő reményt.

A brit Munkáspárt addigi és potenciális szavazótábora is szerette volna már maga mögött tudni a Tony Blair által fémjelzett neoliberális korszakot a párton belül, amely bár ciklusokon keresztül, 13 évig kormányzott (1997-2010), a baloldali érzelműek számára ma már egyértelmű tartalmi kudarc és az elmulasztott lehetőségek korszakának számít, amely többek között a konzervatívok által korábban privatizált közszolgáltatásoknak is csak egy részét államosította vissza, a privatizáció elsősorban a vasúti közlekedésben okoz régóta problémákat.

Corbyn ráérzett arra, hogy a politika eltávolodott az emberek hétköznapi problémáitól, ő pedig rögtön a lakosság mindennapjait érintő gondokról kezdett beszélni, többek között a közösségi közlekedés problémáiról, alátámasztva a közszolgáltatások vissza-államosításának célkitűzését is. Az államnak egy magánvállalattal szemben megvan a lehetősége arra, hogy bevételeit az adórendszeren keresztül érje el – a gazdagoktól többet, a szegényektől kevesebb adót beszedve –, így nem kell a közszolgáltatások árán nyerészkednie, így mindenki számára elérhető és olcsó közszolgáltatásokat tud nyújtani. Ezzel szemben egy magánvállalatnak nem áll rendelkezésére egy komplett adórendszer, amelyen keresztül bevételeire szert tehet, egy magánvállalat az állammal ellentétben kénytelen az általa nyújtott szolgáltatásokon nyerészkedni. Így a közszolgáltatások privatizálásakor az árak jellemzően nőnek, ha pedig a magánvállalat már nem tudja tovább növelni az árakat, mert az emberek elkezdenek alternatív lehetőségek után nézni, a bevételnövelés másik eszközéhez nyúlnak: elkezdik csökkenteni a költségeket. Ez a közösségi közlekedés esetében a járatok ritkítását jelentette a gyakorlatban, mindez romló közszolgáltatásokkal, zsúfolt, telített vasúti szerelvényekkel jár, mivel az adott utaslétszám kevesebb járatra sűrűsödik. Az állami közszolgáltatások felváltása egy magánvállalat monopóliumára pedig maga a katasztrófa, hiszen egy magánvállalat monopóliuma esetén az államhoz hasonlóan ugyanúgy nincs rákényszerülve a versenyre, sem az árversenyre, sem a minél magasabb szintű szolgáltatásokra, tehát magában hordozza az állami monopóliumok problémáját, az előnyeit viszont nem. Az állami monopólium egy magánvállalat monopóliumára történő felváltása tehát teljesen értelmetlen, ami a gyakorlatban növekvő árakhoz és ritkuló járatokhoz vezetett, napi szinten borzolva az utasok idegeit, és akkor még nem említettük az 1999-ben történt paddingtoni és a 2000-ben bekövetkezett hatfieldi vasúti katasztrófákat, előbbiben 31 ember vesztette életét 417 sebesült mellett, utóbbi során 4 ember halt meg és több mint 70 ember sérült meg. Mindkét vasúti szerencsétlenség azért következett be, mert a közszolgáltatás profitorientálttá válása során a Railtrack-csoport, amelynek feladata a karbantartások elvégzése lett volna, a nyereség növelése érdekében, a költségek csökkentésének kedvéért nem végezte el a vasúti sínek karbantartását. Eközben a világ leghatékonyabban működő vasúti társaságai, a német, az osztrák, a svájci államvasutak mind állami tulajdonban lévő közszolgáltatások, miközben a brit vasutak privatizálása teljes katasztrófába torkollott, általános, emberi-társadalmi értelemben és közgazdasági értelemben egyaránt. Mindez igazolja azt a közgazdasági alapelvet, mely szerint a közszolgáltatásokat leghatékonyabban az állam tudja megszervezni, privatizálásuk pedig értelmetlen – főleg egy magáncég monopolhelyzetbe hozásával –, a közszolgáltatások nem működhetnek profit-alapon.

Corbynt megelőzően viszont senki nem mert érdemben a neoliberális dogmákkal szembeszállni, amely a brit Munkáspárt támogatásának csökkenéséhez, majd 2010-ben választási vereségéhez vezetett. Corbyn színre lépésével azonban a párt gyorsan visszatalált a baloldali alapokhoz, amely a Munkáspárt népszerűségének gyors növekedésével járt.

A közszolgáltatások állami tulajdonban tartása, a vasút visszaállamosítása máris egy népszerű pont volt Corbyn pártvezetői pályájának elején, egy sokak hétköznapijait megkeserítő problémára adott nagyon határozott és megalapozott választ. Corbyn pedig összekötötte a kellemeset a hasznossal: nem csak a konkrét programja tett szert népszerűségre, hanem a neoliberális irányvonallal szemben tartalmilag megalapozta a markáns baloldali narratívához, a párt baloldali alapjaihoz való visszatérést.

Corbyn demokratikus szocialista elveit és népszerűségének igazi áttörését a Munkahelyi Demokrácia (Workplace Democracy) programja jelentette, amely Bernie Sanders és az amerikai demokratikus szocialisták programjának is sarkalatos pontja. A program előírja, hogy a munkáltatóknak meg kell osztaniuk a nyereséget a dolgozókkal, amelyet maguk a dolgozók termeltek ki. A munkabér nem lehet a dolgozók egyetlen jövedelmi forrása, hiszen a munkabéren keresztül a munkáltató csak a dolgozó munkaerejét, a dolgozó elkötelezettségét vásárolta meg, hogy az adott cégnél dolgozzon, és ne egy másiknál. A munkabéren keresztül a munkáltató csak a dolgozó szabadidejét vásárolta meg, hogy azt a munkavállaló ne otthon vagy egy másik munkáltatónál, hanem az adott cégnél töltse. A munkabéren keresztül tehát a munkáltató mindössze a dolgozó szabadidejét és elkötelezettségét vásárolta meg, nem a konkrét hatékonyságát, termelékenységét. Ha ezen felül a dolgozó nyereséget is termel, a munkáltatónak abból is részesítenie kell a dolgozókat (a kötelező bónuszosztást a nagyobb vállalatoknál dolgozónként évi minimum 500 fontban határozták meg Corbynék). Azáltal, hogy a dolgozók a hagyományos részvényesekhez hasonlóan szintén részesülnének a nyereségből, szó szerint részvényesei, tulajdonosaivá válnának a saját munkahelyeiknek. Teljes joggal, hiszen ahogy a hagyományos részvényeseknek, úgy a munkavállalóknak is benne van a tőkéjük a nyereségben, a saját munkaerejük hatékonysága révén, amely magát a nyereséget kitermelte. Ahogy a hagyományos részvényesek részesedést, osztalékot kapnak a nyereségből azért az áldozatért, amelyet az adott vállalatba beleraktak a saját pénztőkéjük formájában, úgy a dolgozók tőkéje, áldozatvállalása is benne van a nyereségben, így a nyereségből nekik is részesedniük kell. Munkabért pedig a dolgozók azért kapnak a hagyományos részvényesekkel ellentétben, mert velük szemben feláldozzák szabadidejüket, azt munkaidőre váltva, a feláldozott szabadidő és az adott cég melletti elköteleződés árát pedig a munkáltatóknak tételesen meg kell fizetniük. Bónuszt pedig már most is sok cég oszt a dolgozóinak az üzleti év végét követően – ez már korántsem egy utópia, már ragyogóan működik a gyakorlatban –, melynek nagysága, ahogy a hagyományos részvényesek osztaléka is, a nyereség nagyságától függ. A bónuszosztás viszont még korántsem általános, Corbynék pedig mindezt kötelezővé tennék. Mindez azért is lenne fontos, mert a bónuszokon keresztül a dolgozók teljesítménye is díjazhatóvá, kifejezhetővé válna, lehetőség nyílna a dolgozók jövedelmének teljesítmény-alapú differenciálására, amelyre a munkabér nem alkalmas, hiszen magát a munkabért a munkaviszony elején határozzák meg, így az nem tud reagálni a dolgozó teljesítményére, nincs összefüggésben azzal. Míg a munkabért a munkaviszony elején határozzák meg, amely nincs összefüggésben dolgozó jövőbeli teljesítményével, a bónuszokon keresztül differenciálni lehet a jövedelmeket, a dolgozók teljesítménye alapján. Aki hatékonyabban dolgozott, az magasabb bónuszt kap, így lehetőség nyílik arra, hogy a dolgozók jövedelme reagáljon a teljesítményükre. A kizsákmányolás egy gyakori formája, ha valaki a magas teljesítménye ellenére sem kapja meg az ennek megfelelő többletet a nyereségből, a bónuszok pedig nem csak részesítik a dolgozókat abból a nyereségből, amelyet ők maguk termeltek ki, hanem lehetőség nyílik a magasabb teljesítmény díjazására is.

A dolgozók így részvényeseivé válnának saját munkahelyeiknek, osztalékot kapva a nyereségből a tőkéjük után, a cégbe fektetett áldozataikért, pontosan úgy, mint a hagyományos részvényesek. Ez viszont még nem jelenti azt, hogy a részesedésükhöz automatikusan tulajdonosi jogok is párosulnának, mint a hagyományos részvényesek esetében. Miközben a hagyományos részvényesek a kapott osztalékuk mellé tulajdonosi jogokat is kapnak a cégbe helyezett áldozataikért, a dolgozók bónuszaihoz önmagában még nem tartoznak tulajdonosi jogok. A kettő között természetesen nem szabadna különbséget tenni, a dolgozóknak a hagyományos részvényesekhez hasonlóan megvan a maguk tőkéjük a cégek működésében, a nyereségből pedig a hagyományos részvényesekhez hasonlóan szintén részesedést kapnának, így indokolatlan a két társadalmi csoport között különbséget tenni a tulajdonjogok tekintetében. A Munkahelyi Demokrácia programja kötelezővé tenné a dolgozók bevonását a vállalatok menedzsmentjébe, teljesen demokratikus körülmények között megvalósítva a közös, kollektív tulajdonlás elvét, amely maga a demokratikus szocializmus egyik legfontosabb célkitűzése. A dolgozók tehát helyet kapnának a vállalati döntéshozatalban, ezáltal a dolgozók érdekeit és jogait közvetlenül és hatékonyan lehetne képviselni és érvényesíteni. A dolgozók megkerülhetetlenné válnának a vállalati döntéshozatalban, az erőforrások (sőt, a termelőeszközök) közös, kollektív ellenőrzése, a közös, kollektív döntéshozatal mind hozzájárulna a demokratikus szocializmus alapvető célkitűzéséhez, a kizsákmányolás felszámolásához, ahogy egy közvetlenebb, részvételi, közösségi, szociális demokrácia magasabb szintű megvalósulásához is.

A Munkahelyi Demokrácia programmal maga a demokrácia intézménye és gyakorlata is elérhetőbbé válna a lakosság számára, méghozzá a mindennapok szintjén. A demokrácia nem merülhet ki abban, hogy az emberek néhány évente szavazhatnak és x-eket húzogathatnak, miközben két szavazás között semmilyen tekintetben nem dönthetnek az őket közvetlenül érintő kérdésekről. Nem beszélhetünk valódi demokráciáról, ha a lakosság számára maga a demokrácia intézménye, a demokrácia gyakorlása nem elérhető a hétköznapok szintjén, és két választás között ki van zárva minden őt érintő kérdésből. Az emberek életük jelentős részét a munkahelyükön töltik, tehát ha a munkahelyeken nem adottak a demokratikus feltételek, nem beszélhetünk valódi demokráciáról, ha maga a demokrácia az emberek életének jelentős részében egyszerűen elérhetetlen. A Munkahelyi Demokráciával a reménytelenül közvetett és a lakosság számára csak megadott időközönként elérhető liberális „demokrácia” helyett egy jóval közvetlenebb, napi szinten elérhető, részvételi, közösségi, szociális demokrácia valósulna meg, amelyben a dolgozók már ténylegesen beleszólást nyerhetnének az őket közvetlenül érintő kérdésekbe, beleszólási jogot kapva mindabban és mindazokba a folyamatokba, amelyekhez hozzájárultak, és amelyekért áldozatokat hoztak.

Corbyn népszerűsége ugrásszerűen emelkedett, felvillanyozva a brit Munkáspárt korábbi, neoliberális politikájából kiábrándult szavazóit, akik hosszú évtizedek után végre markáns baloldali szemléletet láthattak a politika legmagasabb szintjein. Nem csak a neoliberális korszakból kiábrándult szavazókat, hanem a fiatalok tömegeit is megnyerte Corbyn, hiszen a politika hétköznapi valóságtól való elszakadása őket érintette legérzékenyebben, elsősorban a lakhatási válság miatt, Corbyn pedig a közösség-elvű, szociális megközelítésével pont a lakosság mindennapi gondjaira adott válaszokat.

A szociális igényű programok pedig valósággal záporozni kezdtek a brit Munkáspárt szellemi műhelyeiből, amelyek mind a lakosság mindennapi gondjaira igyekeztek reagálni, úgy, hogy azok rendszerszinten egy sokkal közvetlenebb, részvételi, közösségi, szociális demokráciát erősítsenek. Corbyn egyik ötlete a tömegsport megélénkítésére és a finanszírozásának megkönnyítésére irányult,  amely kötelezné a hatalmas nyereséget elérő profi sportklubokat arra, hogy nyereségük legalább 5%-át a helyi közösség sportéletére, a tömegsportra fordítsák. Az ötlet nem csak népegészségügyi szempontból indokolt, az elképesztő bevétellel rendelkező profi sportklubok pénzügyi eredményeik jelentős részét a helyi közösségnek köszönhetik, amely ellátogat a mérkőzésekre, megvásárolva a méregdrága jegyeket, támogatva az adott sportcsapat működését. Jogos elvárás, hogy a profi sportklubok – ha már jelentős részük a helyi közösség, az adott város vagy városrész nevét viseli – vállaljanak felelősséget azért a közösségért, amelynek nyereségük jelentős részét köszönhetik. Emellett a profi sportolók a társadalom rendkívül szűk rétegét teszik ki mindössze, maga a sport viszont az egész társadalom számára egy roppant fontos tevékenység, így a profi sportkluboktól elvárható, hogy támogassák a helyi közösség sportéletét, amelynek mesés nyereségüket köszönhetik. Az ötlet rendkívül népszerűvé vált a sportrajongók körében, Jeremy Corbyn nevét pedig már nem csak a szakszervezeti gyűléseken, hanem a sportpályák lelátóin, szórakozóhelyeken is skandálni kezdték. A brit Munkáspárt vezetőjét egyre szélesebb körű rajongás vette körül, Corbyn népszerűsége a fiatalok között is egyre csak ívelt fölfelé, a konzervatívok pedig nem tudtak mit kezdeni az előretörő baloldali tendenciákkal. A média fősodra igyekezte elhallgatni a Corbynt övező, egyre nagyobb lelkesedést, ezt Corbyn saját közösségi médiája azonban ellensúlyozni tudta.

Eközben, 2016. június 23-án lezajlott a brexit-szavazás, amelyről akkor még senki nem gondolta, hogy a Munkáspárt győzelmének kerékkötője lesz, Corbyn és pártja egyértelműen az Egyesült Királyság EU-s tagságának megtartása mellett kampányolt. A jobboldal megosztottsága miatt megnyílt az út a Munkáspárt győzelme felé a következő választáson, a konzervatívok éppen ezért igyekeztek a másik jobboldali pártot, a brexitet egyáltalán napirendre tűző UKIP-ot eljelentékteleníteni, azáltal, hogy az általuk képviselt egyetlen témát egyszerűen leveszik a napirendről, kifogva a jobboldalt megosztottá tevő UKIP vitorlájából a szelet. David Cameron konzervatív kormányfő kitűzte tehát a brexit-népszavazást, remélve, hogy a győznek a maradáspártiak, így a jobboldali ellenfelük, a UKIP egyetlen témáját elvesztve leradírozódik a politikai térképről. Ám a konzervatívok elszámították magukat, minimálisan is, de győztek a brexit-pártiak. Akkor úgy tűnt, David Cameron történelmi öngólt lőtt – és le is mondott –, az évek elteltével utólag kiderült, a brexit-téma a Konzervatív Párt megmentőjévé válik a Munkáspárttal szemben.

Corbynt a brexit-népszavazás eredménye miatt akkor senki nem is hibáztatta, a Munkáspárt egyértelműen az EU-tagság mellett kampányolt, bár az világosan látszott a közösségi médián olvasható visszajelzésekből, hogy a baloldali közösség nagyon is megosztott a brexitet illetően. Maga a tény is abszurdként hatott, hogy egy, alapvetően jobboldali hisztériából született napirendi pont okozzon a baloldalon nézetkülönbségeket, a konzervatívok ezt a jelenséget megszimatolva ráéreztek arra, hogy maga a téma nem az ő szavazóbázisukban, hanem a baloldalon okoz igazi ellentéteket. A hozzászólásokból, visszajelzésekből kiviláglott, hogy rengeteg baloldali érzelmű szavazó az EU-t egy kapitalista klubnak tartja, amely ellopja a brit munkások pénzét, hogy azt kelet-európai maffiakormányoknak adja, és alapvetően elutasítóak az EU neoliberális-jobboldali vezetésével, így az Európai Néppárttal szemben is. Ezzel szemben rengetegen a brexit elleni fellépést és második népszavazást követeltek Corbyntól, aki viszont érthetően nem a brexit-témával, nem a jobboldali pártok kreálmányával, hanem a saját ötleteivel és a saját kezdeményezéseivel akart foglalkozni, a brexit-ügyet pedig ellenzékből egyébként sem tudta meghatározni. Corbyn ekkor még hatékonyan tudta tematizálni a közvéleményt a szociális témáival és javaslataival.

Jött a 2017-es választás, amelyen Corbyn és a brit Munkáspárt átütő erejű sikert ért el. A párt a szavazatok 40%-át szerezte meg, 262 mandátumot szerezve, 30-cal többet, mint a 2015-ös választáson. Összehasonlításképp: a 2010-es választáshoz képest 50%-kal több szavazatot szereztek (!!!!!), míg 2010-ben 8,609,527 szavazatot szerzett a Munkáspárt, 2017-ben 12,878,460-at. Ez mintegy 50%-os növekedést jelent, a párt pedig összességében 29%-os támogatottságról 40%-ra erősödött a 2010-es eredményekhez képest. Eközben a liberálisok támogatottsága összeomlott, míg 2010-ben a Liberális Demokraták a szavazatok 23%-át, azaz 6,836,824 szavazatot kaptak, 2017-ben mindössze 2,371,910 voksot szereztek, mandátumaik száma pedig a 2010-ben szerzett 57-ről 2017-ben 12-re csökkent. A neoliberális narratíva tehát összeomlott, mert elitizmusából adódóan nem tud válaszokat adni a lakosság mindennapi problémáira. Corbyn markáns baloldali politikája, amely a társadalmi problémákra adott szociális igényű válaszokat, hallatlanul megerősödött.

A 2015-ös választáson Munkáspárt 9,347,273 szavazatot és 232 mandátumot szerzett, Corbyn vezetésével viszont a párt 2017-ben ennél 37%-kal több, 12,878,460 szavazatot és 30-cal több mandátumot szerzett. A markáns baloldali irányvonal tehát igazolódott, Corbyn a korábbi választásokhoz képest ugrásszerűen növelte a Munkáspárt támogatottságát. A média hallgatott, mind a Corbyn-vezette irányvonal előretöréséről, mind a liberálisok roppant gyenge választási eredményéről, a konzervatívok pedig az észak-ír szövetségesükkel (DUP) tudtak csak nagy nehezen kormányt alakítani, amelyhez szükségük volt a UKIP eltűnésére a politikai porondról. A brexit-pártiak győzelmével a UKIP, amelynek egyetlen témája a brexit volt, egyetlen témájának elvesztésével eljelentéktelenedett, a konzervatívok számára így elgördült az akadály a jobboldal megosztottsága előtt.

Eközben a baloldalon a megosztottság egyre nőtt, egyre többen követelték Corbyntól a brexit megtámadását és elutasítását. Corbyn számára ebben a kérdésben nem létezett jó megoldás, hiszen valamelyik fél, a párt szimpatizánsainak brexit-párti vagy brexit-ellenes részének követelését el kellett volna utasítania. A média, amely hallgatott Corbyn szociális igényű kezdeményezéseiről és a Munkáspárt előretöréséről, a baloldali tendenciák elfojtásának egy másik eszközéhez nyúlt, megérezve, hogy a brexit-téma a Munkáspárt háza táján okoz ellentéteket. Egyre többen követelték Corbyntól a brexit-ügy megoldását, abszurd módon, hiszen nem a Munkáspárt kormányzott, így a kialakult helyzetért és annak megoldásáért csak és kizárólag a konzervatívok feleltek (volna). Ennek ellenére egyre többen kérték számon Corbynon a megoldást, akinek, lévén, hogy nem kormányzott, nem volt abban a helyzetben, hogy a kiutat mutasson a helyzetből. Annak ellenére, hogy nem Corbyn volt a miniszterelnök, és nem a brit Munkáspárt kormányzott, Corbynt abszurd módon egyre szélesebb körben hibáztatták a brexit-ügy alakulásáért és megoldatlanságért, a média pedig, amely mindaddig elhallgatta Corbyn markáns baloldali politikának programjait és népszerűségét, hirtelen egyre gyakrabban foglalkozott Corbynnal, természetesen kizárólag negatív kontextusban. A média igyekezett hergelni a lakosságot Corbynnal szemben, egyre inkább a brexit témájára szűkítve és korlátozva a politikai közbeszédet, figyelmen kívül hagyva a Munkáspárt 2017-ben kiadott kiáltványát és az abban megfogalmazott programpontokat. Eközben egyre ellenségesebben zúdították Corbyn nyakába a brexit megoldatlanságát, annak ellenére, hogy ügy természetesen nem tőle függött, hanem egyedül a konzervatívokon, akik látva a tényt, hogy a brexit-téma a Munkáspárt körül fokozza az ellentéteket, igyekezett a témát napirenden tartani, nem pedig lezárni.

Corbyn ennek ellenére a szociális kezdeményezéseivel továbbra is növelte népszerűségét, a 2017-es választást követően a támogatottsága elérte a 45%-ot, megelőzve a konzervatívokat. A 2017-es Glastonbury zenei fesztiválon a Munkáspárt vezetőjét mint rocksztárt ünnepelték, beszéde elsöprő sikert aratott, fokozva a Corbyn körüli, szinte kultikus erejű rajongást. Fellépése csúcspontján Corbyn elszavalta Percy Bysshe Shelley népszerű forradalmi költeményét, az 1819-ben íródott The Masque of Anarchy című verset, amely a brit munkásmozgalom, a brit baloldal kultúra egyik alapműjének számít.

A média fősodra egyre kétségbeesetten próbált szembeszállni az erősödő baloldali tendenciákkal, egyértelművé vált, hogy Corbyn személyének elhallgatásával nem érnek célt, hiszen saját közösségi médiáján ellensúlyozni tudta a róla tudomást nem vevő médiafősodor ténykedését, amelynek így stratégiát kellett váltania. A hallgatást felváltotta a nyílt támadás a média fősodrának részéről, átvéve a jobboldali médiaberkek retorikáját. Amellett, hogy a brexit-helyzet megoldását abszurd módon Corbyntól követelték – és ez sajnos egyre ragadósabbnak bizonyult –, a jobboldali média Corbyn-ellenes támadásainak tartalmát teljes egészében átvette az önmagát függetlenként hirdető médiafősodor is.

Eközben teltek az évek, a konzervatívok brexit-tervezeteit pedig a törvényhozásban sorra leszavazta a Munkáspárt, lényegében megakadályozva magát a brexitet. Erről a média természetesen nem vett tudomást. Persze a Munkáspártnak nem volt többsége az alsóházban, a konzervatívok egységes szavazása esetén a brexit már rég megvalósult volna. A konzervatívok azonban igyekeztek a napirenden tartani a témát annak lezárása helyett, ennek érdekében mindig elegendő konzervatív képviselő szavazta le a saját pártjának brexit-megállapodástervezetét, megszavazva viszont az EU-ból való kilépés halasztását, amely hatékony stratégiának bizonyult. A konzervatívok részéről mesterségesen napirenden tartott, lezáratlan, véget nem érő brexit-kálvária teljesen eluralta a brit közéletet, Corbyn pedig népszerűsége ellenére egyre kevésbé tudta azt tematizálni. A média ekkor már vérmesen Corbyn-ellenes hangnemet alkalmazott, amelyet a magyarországi „hírportálok” is  átvettek, a brit jobboldal narratívájával együtt.

A 2019-es EP-választáson a protest-pártok villogtak, a szavazók az EP-választást felhasználták arra, hogy egyértelmű utalást tegyenek a legfőbb politikai szereplőknek. A Liberális Demokraták, akik  Corbynékkal ellentétben semmilyen választ nem tudtak adni a lakosság mindennapi problémáira, a nagybetűs brexit-ellenes pártként aposztrofálták önmagukat, a brexit-ellenes választók pedig őket és  a zöldeket felhasználva üzentek Corbynnak, így a két súlytalan protest-párt, a Liberális Demokraták és a Zöldek megkapták a munkáspárti szavazók jelentős részének egyszeri szavazatait. A Liberális Demokraták 19,6%-ot, a Zöldek 11,8%-ot kaptak, nagyságrendekkel túlszárnyalva valós támogatottságukat. A jobboldalon Nigel Farage új pártja, a Brexit Párt volt az ügyeletes protest-párt, a szavazatok 30,5%-át megszerezve, míg a Konzervatív Párt mindössze 8,8%-ot kapott. Az üzenet mind a baloldali, mind a jobboldali szavazótábor részéről egyértelmű volt, a 13,6%-ot szerző Munkáspárttól rengetegen brexit-ellenes kiállást követeltek, a konzervatívoktól pedig a brexit végrehajtását.

A konzervatívok jól ismerik a saját szavazóikat, a jobboldali szavazók szinte személyiség nélküli embermasszaként, egy emberként egy adott pártra szavaznak, hogy elkerüljék a jobboldali szavazatok szétforgácsolódását, megosztottságát. Nigel Farage új pártjának, a Brexit Párt eljelentéktelenítéséhez így újra be kellett izzítaniuk a brexit-párti retorikát. A konzervatívok addig meglehetősen kényelmesen kezelték a brexit-témát, látva, hogy annak megoldását a közvélemény Munkáspárttól kéri számon, az EP-választás eredményének hatására viszont leváltották az unalmas Theresa May-t, Boris Johnsont helyezve a miniszterelnöki székbe, aki nem győzte hangsúlyozni a brexit végrehajtásának fontosságát. Johnson annak is nyomatékosan hangot adott, hogy ha a brexit-tervezetek továbbra sem mennek át az alsóház szavazásain, akkor az Egyesült Királyságot megállapodás nélkül fogja kivezetni az Európai Unióból. Johnson első miniszterelnöki nyilatkozatában azt mondta, az ország októberben mindenképpen kilép az EU-ból. Ebből természetesen semmi nem lett, a brexitet a konzervatívok továbbra is halogatták, napirenden tartva a közéletet nyomasztóan tematizáló kérdést.

A 2019. december 12-ére kiírt választás kampányát teljes mértékig a brexit témája uralta, valamint a média fősodrának Corbyn-ellenes retorikája. Miközben a média fősodra (joggal) hüledezett a brazíliai esőerdők pusztításán, és általános témája a környezetrombolás, mélyen hallgat viszont a problémákra válaszokat adó baloldali pártok konkrét programcsomagjairól. A brit Munkáspárt  testvérpártjaihoz hasonlóan programjába emelte a Green New Deal célkitűzéseit, a párt 2019-es kiáltványának egyik fő csapásiránya a környezetvédelmi programcsomag, amely létrehozná a Fenntartható Beruházások Platformját (Sustainable Investment Board), bevonva a Bank of England-et is, egy olyan pénzügyi alap létrehozásával, amely támogatná a környezetvédelmi forradalmat, a nagyobb lélegzetvételű beruházásokat, elsősorban az energiaszektor karbonmentesítését. Ez többek között 9000 új szélerőműturbinát és 22 ezer futballpályányi napelem-panelt jelentene. Emellett 250 milliárd fontot különítenének el a költségvetésből a Zöld Átalakulási Alap (Green Transformation Fund) létrehozására, amely a megújuló energiaforrások alkalmazása mellett kifejezetten a közösségi közlekedés karbon-mentesítését és a természet védelmét, az állatvédelmet és a biodiverzitást támogatná. A Green Transformation Fund gyakorlatilag egy beruházási bankként működne, amely regionális szervezetekre osztva támogatná a helyi zöld beruházások finanszírozását, előmozdítva a gazdaság karbonmentesítését, zöld átalakítását. A program segítené a vállalkozásokat a zöld infrastruktúra kiszélesítésében, felkarolva a tőkehiánnyal küzdő kis cégek, start-upok ötleteit, támogatva és megvalósítva a helyi közösségek, önkormányzatok kezdeményezéseit.

Corbynék emellett kiemelten hangsúlyozták a világszerte egyre népszerűbbé váló öko-szocialista retorikát, rámutatva a szociális célkitűzések és a környezetvédelem összefüggéseire, elválaszthatatlanságára. A baloldaliság vörös és zöld aspektusai ugyanarra a közös pontra vezethetőek vissza, a kizsákmányolás felszámolására. Más szakpolitikákra helyezve a hangsúlyt, de a baloldaliság vörös és zöld aspektusai ugyanarra a szemléletre, megközelítésre vezethetőek vissza, a környezetvédelem pedig a saját szakpolitikáján belül alkalmazza a szocialisták célkitűzését, a kizsákmányolás felszámolását. Míg a baloldaliság vörös aspektusa a munkavállalók, az emberek kizsákmányolásának felszámolását tűzi ki célul, a zöld csapásirány ugyanezt a szemléletet alkalmazza az embert körülvevő világra, a környezetvédelem terén. A károsanyag-kibocsátás feléért a leggazdagabb 10% luxusfogyasztása felelős, a környezetvédelmi áttörést tehát nem lehetséges a társadalmi igazságosság magasabb szintje, a társadalom összjövedelmének kiegyensúlyozottabb  elosztása nélkül. A leggazdagabb 1% egy főre jutó átlagos fogyasztása 175-ször nagyobb károsanyag-kibocsátást okoz, mint a legalsó 50%-hoz tartozó emberek átlagos fogyasztása, a luxusfogyasztás tehát aránytalanul nagy mértékben növeli a károsanyag-kibocsátást. Tehát a szupergazdagok jövedelmének és vagyonának radikális csökkentésére van szükség ahhoz, hogy a károsanyag-kibocsátást érdemben csökkenteni tudjuk, hogy a szupergazdagok kevésbé tudják folytatni környezetromboló életstílusukat, luxusfogyasztásukat. Jelentős pénztömegek átcsoportosítása a szupergazdagoktól a szegényebbekig környezetvédelmi szempontból is indokolt. A környezetvédelem, a klímavédelem magasabb szintje tehát nem lehetséges az összjövedelem és az összvagyon kiegyenlítettebb, kiegyensúlyozottabb elosztása nélkül, hogy a károsanyag-kibocsátásért aránytalanul nagy mértékben felelős luxusfogyasztást visszafogni, korlátozni tudjuk. A környezetvédelem magasabb szintje tehát nem lehetséges a társadalmi igazságosság magasabb szintje, az összjövedelem és az összvagyon kiegyenlítettebb, kiegyensúlyozottabb elosztása nélkül. Mindez pedig fordítva is igaz, az összjövedelem és az összvagyon kiegyenlítettebb és kiegyensúlyozottabb elosztása a környezetvédelem magasabb szintjét eredményezi.

A két csapásirány, a baloldaliság vörös és zöld irányvonala, a társadalmi szintű igazságosság és a környezetvédelem tehát nem csak kiegészítik egymást, de össze is függnek egymással, egymástól elválasztatatlanok. A baloldaliság vörös és zöld irányvonalai egy közös pontra, egy közös szemléletre, a kizsákmányolás felszámolására vezethetőek vissza, szakpolitikáikban ugyanazt a megközelítést alkalmazzák. A környezetvédelem magasabb szintje elérhetetlen a társadalmi igazságosság, az összjövedelem és az összvagyon igazságosabb, kiegyensúlyozottabb és kiegyenlítettebb elosztása nélkül, a szociális igazságosság magasabb szintje pedig a környezetvédelem magasabb szintjét is eredményezi egyben. A brit Munkáspárt emellett hangsúlyozza a novemberben kiadott programjában, hogy mindössze 100 vállalat felelős a környezetrombolás nagy részéért, a párt éppen ezért radikálisan szigorítaná a környezetvédelmi előírásokat és a vállalatok jegyzésének feltételeit londoni értéktőzsdén. Azok a vállalatok, amelyek nem járulnak hozzá a környezetvédelemhez és nem tartanák be a környezetvédelmi előírásokat, nem működhetnének bejegyzett részvénytársaságként az Egyesült Királyságban. Mindezek a környezetrombolás és a klímaváltozás miatt állítólag oly nagyon aggódó médiafősodort természetesen hidegen hagyták.

Corbynék élesen támadták a konzervatívok privatizációs törekvéseit – főleg az egészségügyi rendszer, az NHS privatizálását –, ám a média által sulykolt szinte egyetlen téma a brexit témaköre volt, igyekeztek minden más kérdéskört elhomályosítani, figyelmen kívül hagyni. A konzervatívok ígéretük ellenére nem zárták le a brexit-kérdést, ezt 2020-ra halasztották, így a kampányt gyakorlatilag ez az egyetlen téma határozta meg. Johnson az Európai Unióból való kilépés végrehajtását ismételgette, miközben ígéretével ellentétben nem léptette ki az Egyesült Királyságot az EU-ból, hanem napirenden tartotta a témát. A cselekedeteivel idáig ellentétes kilépéspárti retorikával igyekezett Nigel Farage pártját eljelentékteleníteni, mi több, a Brexit Párt nem indított jelöltet azokban a választókerületekben, ahol a konzervatívok 2017-ben győzni tudtak, visszalépve a konzervatív jelöltek javára. Ahogy az EP-választáson is, a jobboldali szavazók ez alkalommal is egy emberként egy adott pártra szavaztak le a jobboldali tábor szétforgácsolódásának elkerülése végett, ez a párt az EP-választáson a Brexit Párt volt, a december 12-i választáson pedig a Konzervatív Párt. Ehhez Johnsonnak el kellett hitetnie a táborával, hogy végrehajtja a brexitet, ami sikerült is neki, annak ellenére, hogy ezt korábbi ígéreteivel ellentétben nem tette meg. Kérdés, hogy ennek fényében a brexit jobboldali támogatói számára valóban fontos-e egyáltalán az EU-ból való kilépés, vagy csupán a Munkáspárttal szembeni fegyverként akarják azt a napirenden tartani, a közvélemény tematizálása érdekében.

Corbyn az EP-választás eredményeiből okulva elkötelezte magát egy második, döntő népszavazás kiírása mellett („Final say”), álláspontja egyértelmű volt: kiírni egy mindent eldöntő népszavazást – hiszen az eredeti népszavazás óta csaknem 4 év telt már el –, és aszerint cselekedni, amennyiben pedig újra a brexit-pártiak szereznek többséget, olyan kilépési megállapodást kell kötni az EU-val, amellyel az Egyesült Királyság a vámunió tagja marad, amely mindkét fél számára előnyös lenne, és bent tartaná a briteket az EU egyik legfőbb pozitívumában. A média fősodra ennek ellenére azt sulykolta, hogy Corbynnak nincs álláspontja a brexittel kapcsolatban, és ez sajnos nagyon sok embert befolyásolt (miközben Corbyn álláspontja nagyon is világos volt). A választáson így a Munkáspárt nem tudta megismételni a 2017-es, elementáris erejű növekedését és eredményét. A média választási „értékelése” ennek ellenére rendkívül torz volt, érdemes a magyarországi „hírportálok” megjegyzéseit szemügyre venni.

A 444.hu december 13-i cikkében „munkáspárti összeomlásról” írt, és arról, hogy „Tömegével fordultak el a baloldali szavazók a Jeremy Corbyn-féle Munkáspárttól”. Az Index november 22-i cikkében azt írja: „Jeremy Corbyn évek óta homályos álláspontot képvisel a brexit ügyében”, majd december 13-i cikkében azt állítja: „A baloldal a modern brit politikatörténet legnépszerűtlenebb vezetőjével vágott neki a választásnak”. A 24.hu szerint „Pusztító erejű vereséget szenvedett a brit Munkáspárt az előrehozott választáson”, az Azonnali.hu a Munkáspárt „katasztrofális választási eredményéről” írt.

Hogy egy 32%-os választási eredmény mitől katasztrofális, főleg manapság, a politikai paletta egyre töredezettebbé válásakor, az annak tudatában még inkább megmagyarázhatatlan, hogy a média eközben mélyen hallgatott a Liberális Demokraták valóban pusztító erejű leszerepléséről, a Munkáspárt által kapott 32,1%-kkal és 202 mandátummal szemben a liberálisok mindössze 11,6%-ot és 11 mandátumot szereztek.

A Munkáspárt nem szenvedett sem „katasztrofális”, sem „pusztító erejű” vereséget, összeomlani meg végképp nem omlott össze, hanem egyszerűen nem nyerte meg a választást. A baloldalellenes médiafősodor egyik legkomolyabb csúsztatása, amikor a 2019. december 12-i választási eredményt történelmi távlatokban hasonítja össze a korábbi, 20. századi választási eredményekkel, figyelmen kívül hagyva a politikai élet mára kialakult, töredezett, mozaikszerű jellegét. Ez alapvetően jellemző a média felületességére és választási „értékeléseire”, a brit választással kapcsolatban is elfelejtik, hogy a skót baloldal 2010 után gyakorlatilag levált a Munkáspártról, és az SNP-be tömörült, így a brit Munkáspárt elvesztette korábbi egyik fellegvárát, Skóciát. A politika Európában egyre mozaikszerűbb, míg a nyugat-európai politikai palettát országonként korábban jellemzően két nagy párt uralta, egy baloldali és egy jobboldali tömegpárt, mára számos párttal bővült a politikai élet, a skót baloldal számára pedig a 2015-ös választás óta a skóciai, helyi ügyekre specializálódó SNP lett a meghatározó politikai erő. Ez a Munkáspárt számára mínusz 48 mandátumot jelentett 2019-ben, éppen ezért nincs értelme a Munkáspárt jelenlegi eredményét a korábbi mandátumszámokkal ennek figyelmen kívül hagyásával összehasonlítani.

A Munkáspárt a skót baloldal elvesztése ellenére 10,265,912 szavazatot szerzett, lényegesebben többet, mint 2010-ben, amikor a párt 8,609,527 voksot kapott. Corbynék 2019-es szereplése túlszárnyalta a 2015-ös választási eredményt is, amikor a párt 9,347,273 szavazatot kapott. Corbyn a 2017-es választáson a skót baloldal elvesztése ellenére is 12,878,460 szavazatot szerzett, így a média fősodra erősen csúsztat, amikor a 2017-es választási eredménnyel veti össze a 2019-es választási eredményt, megfeledkezve arról, hogy azt a kiváló eredményt maga a Corbyn-vezette irányvonal érte el. Corbyn tehát a skót baloldal elvesztése ellenére is jelentősen növelni tudta a Munkáspárt szavazóinak számát.

A brit Munkáspárt elvesztette a 2019-es választást, a 2017-es eredményükhöz képest veszített a táborából, ám ne feledjük, a párt a 2019-es választáson is jóval több szavazót tudott megszólítani, mint a 2010-es és a 2015-ös választáson, annak ellenére, hogy a skót szavazóinak döntő többségét elveszítették. A 2017-es választási eredményekhez viszonyítva valóban csökkent a Munkáspárt támogatottsága, ám a média megfeledkezik arról, hogy azt a választási eredményt is Corbyn vezetésével érte el a párt, a média viszont akkor hallgatott a Munkáspárt előretöréséről. A Munkáspárt támogatottsága a 2017-es szinthez viszonyítva csökkent, a 2010-es és a 2015-ös szinthez viszonyítva viszont nőtt, annak ellenére, hogy a párt elvesztette a skót szavazóinak zömét, a korábban erősen munkáspárti többségű Skócia számára mára a helyi baloldali párt, az elsősorban helyi ügyekre koncentráló SNP vált meghatározóvá. Ez 48 mandátum elvesztését jelentette 2019-ben a Munkáspárt számára, a média fősodrának felszínes „elemzései” erről persze nem tesznek említést, és ezt a tényezőt figyelmen kívül hagyva hasonlítgatták össze Corbynék 2019-ben szerzett mandátumainak számát a korábbi választások eredményeivel.

A Liberális Demokraták viszont valóban katasztrofális választási vereséget szenvedtek, erről azonban hallgatott a média, miközben a párt vezetője, Jo Swinson Jeremy Corbynnal ellentétben a saját választókerületét is elvesztette. Corbyn toronymagasan, 60,2%-os többséggel megnyerte az islingtoni választókerületet, pontosan 43%-ot verve a második helyezett konzervatív jelöltre. A média fősodra mégis hallgatott a liberálisok katasztrofális vereségéről. Miközben a Liberális Demokraták a nagybetűs brexit-ellenes pártként aposztrofálták önmagukat, mégsem kellettek a brexit-ellenes szavazók jelentős részének, mert egyszerűen nem tudnak választ adni a lakosság mindennapi problémáira, nincsenek szociális igényű válaszaik és ötleteik a társadalmi problémákra. A liberálisok a szavazatok mindössze 11,6%-át kapták meg, emellett írd és mondd, mindössze 11 mandátumot szereztek a Munkáspárt 32,1%-ával és 202 mandátumával szemben. Ha van párt, amely katasztrofális, pusztító erejű vereséget szenvedett a választáson, az a Liberális Demokraták pártja volt. Annak ellenére, hogy a párt a nagybetűs brexit-ellenes pártként igyekezte önmagát pozicionálni, a brexit-ellenes szavazók elsöprő többségének nem elfogadható a neoliberális irányvonal, pedig a brexit-téma szinte teljes mértékig uralja és tematizálja a közéletet. A liberálisok ennek ellenére nem tudtak politikai tőkét kovácsolni abból, hogy brexit-ellenes pártként igyekeztek eladni magukat, annak ellenére, hogy a brexit-ügy a közéletet leginkább meghatározó, domináló téma. A liberálisok mégsem kellettek még azon szavazók elsöprő többségének sem, akiknek véleményét a média által szinte egyedüliként sulykolt témában képviselték. Miközben a liberálisok a közvéleményt leginkább tematizáló kérdéskörben a társadalom jelentős részének álláspontját képviselték, mégsem kellettek a brexit-ellenes szavazók elsöprő többségének. A Munkáspárt programjával, szociális témáival egyszerűen annak ellenére is háromszor annyi szavazó azonosul, hogy a média fősodra igyekszik az egész közéletet egyetlen témára, a brexit-témára kihegyezni. A liberálisok pedig hiába aposztrofálták önmagukat a nagybetűs brexit-ellenes pártként, a brexit-ellenes szavazók jókora többségének mégsem kellettek, pedig ez a téma határozza meg leginkább a brit politikai életet. A liberálisok még abból sem tudtak politikai tőkét kovácsolni, hogy a közvéleményt leginkább meghatározó témában a lakosság jókora hányadával megegyező álláspontot képviseltek.

A neoliberalizmus tehát jelenleg ennyit tud, 11 mandátumot a 650-ből. A Munkáspárt is körülbelül itt tartana, ha a párt nem újul meg 2015-től Corbyn markánsan baloldali irányvonalával. A Munkáspárt elvesztette a választást, ám jóval több szavazót tudott megszólítani, mint 2010-ben és 2015-ben, a neoliberális irányvonallal a párt ma körülbelül a Liberális Demokraták szintjén mozogna. A neoliberális irányvonal jelenleg ennyit tud, Corbyn pedig a vele szemben ellenséges médiafősodor ellenére is több mint 10 millió embert tudott megnyerni, annak ellenére, hogy a párt elvesztette skóciai szavazóbázisát, amelyről a média fősodra az összehasonlítások és „értékelések” közepette nagyvonalúan megfeledkezik.

Az tehát nem is lehet kérdés, hogy a Munkáspártnak továbbra is a corbyni, markánsan baloldali úton kell haladnia, hiszen a neoliberális irányvonal katasztrofálisan leszerepelt a választáson, még ha a média hallgat is erről. A párt szavazóbázisa rajong Corbynért, és ragaszkodik hozzá, ha a párt mégis másik vezetővel folytatja a jövőben, egyértelműen egy Corbyn által is elfogadott, az ő támogatását és jóváhagyását élvező, értékeit képviselő és továbbvivő vezetőt kell majd választani. A párt elvesztette a választást, Corbyn ennek ellenére növekedésnek indította a korábban nyűglődő Munkáspártot, jelentősen növelve a párt szavazóbázisát. A Munkáspárt nem nyerte meg a választást, a katasztrofális vereséget viszont, amelyet a média sulykolt, nem ők, hanem a liberálisok szenvedték el. A párt tehát nem térhet vissza a korábbi, blairi irányvonalhoz.

Corbyn nem győzött, a 2017-es választási eredményhez képest visszaesést produkálva, amelyet nem lehet függetleníteni a média baloldalellenes hadjáratától. A 32%-os választási eredmény, főleg a skót bázis elvesztésének tükrében, a mai, egyre inkább mozaikszerűbbé váló politikai palettán nagyon is komoly eredménynek számít. 32%-os választási eredmény Európa legtöbb országában választási győzelmet jelent, ez a támogatottság a legtöbb európai országban a győzelmet jelenti az egyre inkább töredezetté váló politikai mezőnyben. A konzervatívok megszerezték a mandátumok többségét, kérdéses, hogy elég erősnek érzik-e magukat ahhoz, hogy végrehajtsák a brexitet, vagy továbbra is halogatni fogják az EU-ból való kilépést, folyamatosan halasztgatva annak dátumát, hogy a témát továbbra is napirenden tartsák, hogy ne a Munkáspárt szociális témái tematizálják a közvéleményt, amely 2015 és 2017 között elementáris erejű baloldali előretörést eredményezett (amelyről a médiafősodor hallgatott). Kérdés, hogy konzervatívok továbbra is tartanak-e a választást elveszítő, de továbbra is roppant erős Munkáspárt újbóli, 2017-hez hasonló előretörésétől, ha végre a baloldali kezdeményezések és programok tematizálják újra a közvéleményt a brexit témakörének lezáródása és napirendi pontról való lekerülése esetén. Amennyiben továbbra is attól tartanak, hogy a közvéleményt könnyedén tematizálhatják a Munkáspárt szociális kezdeményezései, a brexitet továbbra is napirenden fogják tartani, hogy a politikai közbeszédet ne a Munkáspárt témái határozzák meg. Ebben az esetben a konzervatívok tovább fogják halogatni az EU-ból való kilépést. A többségük megvan az alsóházban, így rajtuk múlik, hogy tovább halogatják-e a brexitet, napirenden tartva azt, elvonva a figyelmet a Munkáspárt szociális projektjeiről. Ne feledjük, Boris Johnson 2019-ben sem tartotta be az ígéretét, hogy októberre mindenképpen kivezeti az Egyesült Királyságot az EU-ból, és ha nincs megállapodás, akkor megállapodás nélkül teszi lépteti ki az országot az Európai Unióból.

Akár marad Corbyn a Munkáspárt élén, akár új vezetőt választanak, a neoliberális irányvonal leszereplését látva egyértelműen a markánsan baloldali irányvonalon kell tovább haladni. Az utóbbi évek egyértelmű tanulsága, hogy az értéksemleges, sőt, a jobboldal retorikáját gyakran átvevő és a baloldallal szemben alkalmazó médiafősodor nyomásával szemben a baloldalnak megoldást kell találnia, hiszen a problémával nem csak a brit Munkáspárt szembesült az utóbbi években. Megfeszített jelenlétre van szükség a közösségi médiában, hogy a baloldali pártok és jelöltek alternatívával rendelkezzenek a velük szemben ellenséges médianyomással szemben, és a baloldalellenes médiafősodort megkerülve, közvetlenül juttassák el üzeneteiket, témáikat, javaslataikat, kezdeményezéseiket, ötleteiket a lakosságnak. Növelni kell a társadalmi beágyazottságot, fizikailag jelen kell lenni a társadalomban, ahogy Bernie Sanders kampánya is eredményesen épít a szövetséges szakszervezetek támogatására, a baloldal társadalmi jelenlétének erősítésével. Az USA-ban ez egyértelműen nyerő stratégiának bizonyult. Miközben a média 2016-ban még tudomást sem akart venni Bernie Sanders-ről és a baloldal már akkor is látható előretöréséről, mára az USA-ban már nem tudják elhallgatni a baloldal gátszakadásszerű térnyerését és népszerűségének ugrásszerű növekedését, melynek köszönhetően ma a baloldal erősebb az USA-ban, mint valaha. Ehhez nagyon komoly és állandó jelenlétre volt szükség a közösségi médiában is, megkerülve a baloldali kezdeményezéseket évekkel ezelőtt még teljesen elhallgató médiafősodort, közvetlenül juttatva el a lakossághoz a baloldali programpontokat. A baloldallal szemben ellenséges médiafősodor ellen egyértelműen ezek a tényezők jelenthetnek megoldást. Corbyn pedig, akár marad a Munkáspárt vezetője, akár távozik a párt éléről, éveken keresztül, világszerte felvillanyozta a társadalmi és gazdasági igazságosság, a közvetlenebb, részvételi, szociális demokrácia iránt jogosan vágyakozó tömegeket. Világszerte rengeteg baloldali pártot sarkallt megújulásra és a baloldali alapokhoz való visszatérésre, valamint a korábbi, neoliberális irányvonallal való szakításra, a Munkahelyi Demokrácia programjával pedig hatalmas impulzust adott a világ politika tendenciáit kétségkívül leginkább meghatározó amerikai politika baloldalának, annak soha eddig nem látott erősödésének. Corbyn akár marad a Munkáspárt élén, akár leköszön, fellépése nem múlik el nyomtalanul, hatása történelmi jelentőségű, amely a neoliberális irányvonal által kiüresített korábban kiüresített baloldal számára kiutat és új távlatokat mutatott.

Vass Tamás

  •  
  •  
  •  
  •