Az antiszemitizmus vita margójára

davidcsillag

A tömegek számára szokás szerint érdektelen vita zajlott az interneten, talán először mozgósítva ezen a területen a magyar értelmiséget. Miről szólt a vita? Gerő András történész leantiszemitázta Romsics Ignác történészt.

 

Nekünk, fiatalabb marxistáknak is kell legyen az ügyben önálló álláspontunk. Van is. Ez a vita ostoba és értelmetlen, mert ezredik alkalommal látunk egy tökéletesen ostoba kardcsörtét liberális és konzervatív értelmiségiek között. Az egyik csoport mániákusan nyugatos, a másik pedig mániákusan állítja elénk példaképnek a feudális magyar múlt fertőjét. Ez a vita nem antiszemitizmus vita. Nem is lehet az, mert a zsidóellenesség Magyarországon egyszerűen a polgári életformával való szembehelyezkedést jelentette szinte mindig. Nem a valláshoz, szokásokhoz ragaszkodó emberek kerültek az antiszemiták célkeresztjébe, hanem a vagyonosodó, kitanult és vállalkozó emberek, akik nemet mondtak a feudális múltú dzsentri életvitelre. Azok miatt erősödött tehát az antiszemitizmus, akik lerakták a polgári Magyarország alapjait. Akinek van gyomra hozzá, az olvassa el a Jud Süss méltó magyar párjának tekinthető „Tarnopolból indult” című Dövényi Nagy Lajos „művet” és megérti a befelé forduló nemzeti értelmiség gondolatvilágát.
A második világháború után, de főleg a Kádár-rendszerben a korábbi vita megoldódni látszott. A polgári elit vagyonával együtt pozícióinak jelentős részét is elvesztette, azonban a hatvanas évek derekától egy különös versenyfutás indult a kulturális területen. A polgári és a nemzeti alternatívák rohamosan erősödni kezdtek, a hatalom csak a marxisták ellen lépett akcióba 1973-ban, amikor Lukács György tanítványait bíróság elé is rángatták. A nyolcvanas évekre lényegében már stabil pozíciókkal rendelkeztek mind a polgári, mind a nemzeti értelmiségi csoportok. Az államhatalom már csak azért sem lépett fel velük szemben, mert jelentős volt az oda való beépülés mindkét irányból és ez a sajtó, televízió és rádió esetében is elmondható volt.
A rendszerváltás után a polgári és nemzeti törésvonal szakadékká szélesedett. Előbbiek két évtized alatt szinte minden pozíciójukat elvesztették, lényegében anyagi háttér nélkül maradtak, utóbbiak pedig egy nagyon is jól működő hálózatot hoztak létre, amely az egész társadalmat kontroll alatt tartja. A „nemzetiek” két évtizeden át kiemelt figyelmet fordítottak a fiatalabb generációk szellemi nevelésére. Ennek a munkának az „eredménye”, hogy ma a fiatalok jelentős hányada kifejezetten homofób, rasszista, antiszemita, antikommunista és nemzeti értelemben fundamentalista, sőt a német nácizmussal szimpatizáló. Romsics Ignác és Rubicon folyóirat gyalázatos tevékenysége is nagy szerepet játszott abban, hogy az egyre radikalizálódó fiatal generáció történelmi tévútra tévedt. Arra a történelmi tévútra, amely a második világháború poklába vezette ezt az országot. Hazugság lenne azonban azt állítani, hogy ez csak az ő felelősségük, sajnos ez történelmi szükségszerűség is. A magyar jobboldal soha nem volt és nem is lehet európai értelemben konzervatív. A történelmi traumák 1849-el induló sorozata, amelyek a nemzeti középosztály folyamatos veszélyeztetettségét hozták, szükségszerűen egy paranoiás nemzeti énképet alakítottak ki. A magyar jobboldal nem más, mint az üldözési mánia kollektívvé válása. A külső és belső ellenségektől való folyamatos rettegés igazából szánalmas. Szánni valók azok az emberek, akik úgy kell leéljék az életüket, hogy betegesen félnek saját gondolatviláguk, közösségeik eltűnésétől. Még azt sem mondhatjuk, hogy teljesen káros ez a jelenség, hiszen jó esetben valódi értékmentést látunk, azonban a legtöbbször visszataszítóan szentimentális magyarkodásnak, népieskedésnek lehetünk szemtanúi két gyűlöletroham közötti szünetben.
Ennek a vitának a másik szereplője az a liberális polgári oldal, amely két évtized alatt kiszorult korábbi meghatározó helyzetéből és egyre merevebb, egyre földalattibb alternatívát mutat. Érezhetünk szánalmat vergődésüket látva? A válasz egyértelműen az, hogy Nem. Fundamentalizmusuk egy cseppet sem szimpatikusabb, mint a magyarkodó fundamentalizmus. Számukra a kapitalizmus továbbra is szent tehén, amelyet még szabályozni sem szabad. Számukra a demokratikus etalon az az Egyesült Államok, amely történelme során legalább annyi szörnyűséget követett el, mint bármely totalitárius rezsim. Liberális polgári barátaink válogatott szidalmakat szórnak nem ok nélkül nemzeti ellenfeleik nyakába és ez visszafelé is igaz. Nekünk marxistáknak ebben a helyzetben az emelkedett kívülálló szerepét kell magunkévá tennünk. Itt az egykori gyártulajdonosok és az egykori földesurak közti vita zajlik száz év után is. Azok örökösei vitáznak most, akik egykor embertelen módon zsákmányolták ki a munkásokat és parasztokat és szeretnék ha az egykori társadalmi viszonyok újrateremtődnének.
Igyekezetük nem volt hiábavaló. Az elmúlt évtizedekben a magyar munkavállalók hasonló helyzetbe kerültek, mint a gyárakban robotoló, a földeken cselédeskedő nagyapáik és nagyanyáik. Nem értik azokat az álvitákat, amelyeket az értelmiségi csoportok folytatnak. Valós problémáikkal szembesülnek minden nap, és azzal a ténnyel, hogy ezen problémákkal senki sem foglalkozik. A mi feladatunk nem az értelmiségi sárdobálásba való bekapcsolódás, hanem a munkavállalói többség politikai érdekképviselete és érdekvédelme.
Kalmár Szilárd