Az aratás éve

DSCN5222

„Fáj a hátam, mer megverte a csendőr,

Hogy az Isten tagadja ki a mennyből!

Tagadja ki; eget, földet ne lásson!

Ártatlanul megkínzott a nyáron.”

Orbán Viktor szerint az idei az aratás éve. Erről jutott eszembe, hogyan is volt ez nagypapám idejében, aki a századfordulón gyerekként járt aratni. Akkoriban minden évben arattak, azonban a fülkeforradalom óta még a növények is másként teremnek, így manapság csak három év után érik a meggy és borul kalászba a búzatábla.

A Monarchia Magyarországán az aratás a megélhetést jelentette a vidéki földnélküli parasztoknak, a földmunkásoknak és a kisbirtokos szegényparasztoknak: aratómunkával keresték meg egész évre a betevő falatot, abból ruházkodtak, az volt mindenük. A nehéz tizenhat-órás munka nem csak magát az aratást jelentette, hanem aratásért kapták a napszámot – vagy a részt, de az aratómunka fejében kötelesek voltak ingyen dolgozni év közben. Kukoricát és krumplit kapáltak, kaszáltak, vagy olyan munkát végeztek, amit az úri osztály éppen megkövetelt. Ezt hívták akkoriban uzsorának, ingyenmunkának vagy korábban robotnak. Aki nem vállalt robotot az nem mehetett aratni. A bérben még télen vagy kora tavasszal előre megállapodtak, mert ha elfogyott a tüzelő vagy az élelem, akkor a földesúr hitelben adott, de cserében olcsó bért követelt. A bér annyi volt, amennyit a földesúr mondott, mert alkunak helye nem volt, és a megállapított összegtől csak az uraság térhetett el. Ha az aratónak ez nem tetszett, jött a csendőrség és erővel rendet tett. Ütötték verték a munkást akkor is, ha nem elég gyorsan dolgozott, akkor is, ha szólni mert, és akkor is, ha szervezkedett.

Volt egy olyan év a nagy Darányi Ignác (a mai vidékfejlesztési program névadója) idejében, amely inkább az aratósztrájkokról volt híres, mint magáról az aratásról. A magyar mezőgazdaság akkoriban is válsággal küzdött: az aszály, az olcsó amerikai gabona és alacsony termelékenységű nagybirtok jellemezte a magyar agráriumot.

A kubikosok az 1890-es években elvitték a magyar vidékre a munkásmozgalmat, mely a nincstelenek körében egyre népszerűbb lett. Először a földmunkások, vidéki munkások, ácsok, kőművesek, cipészek csatlakoztak, majd az arató munkások is. A kilencszázas évek közepére megerősödött az agrárszocialista mozgalom, amely része lett a Magyarországi Szociáldemokrata Pártnak. 1897. februárjában Cegléden tartották az első földmunkáskongresszust, ahova az Alföld minden részéről érkeztek küldöttek. Megfogalmazták követeléseiket: földosztást, az uzsora beszüntetését és tisztességes béreket akartak. Tavasszal tovább folyt az Alföld munkásainak szervezkedése, agrárszocialisták, szociáldemokraták járták a poros utakat és minden kis településre eljutottak. Az alföldi munkások Népszavát olvastak valamint erdőkben, falvak szélén szerveződtek és tavaszra már érezhető volt, hogy forró nyár várható. Az alföldi nincstelenek nem fogadták el a korábbi munkafeltételeket, nem akartak ingyen dolgozni; magasabb bért és tisztességes munkakörülményeket követeltek. Az úri osztály rettegett, hogy nem lesz, aki learassa a termést, hogy a magasabb bér elviszi a busás hasznot. Egyre több csendőr jelent meg az utcákon és mindennapossá váltak a csendőrtámadások.

Eljött az aratás ideje. A kormány ismét különleges állapotot hirdetett az Alföldre, és még több csendőrt valamint katonát irányított oda. Azonban arató munkások minden megfélemlítés ellenére sztrájkba fogtak, ezúttal szervezetten, egyszerre az Alföldön, Szabolcsban és a Dunántúlon. Az Alföldre sztrájktörőket vezényeltek, akiket megpróbált a kormányzat bevetni a sztrájkolók ellen. Mindhiába, mert azok nem értettek az aratáshoz és csak este hatig voltak hajlandók dolgozni, mondván ők nem „szocialisták”. Később elítélteket vezényeltek a sztrájkokkal sújtotta birtokokra dolgozni, de a rabok sem voltak képesek az aratók munkáját elvégezni. Sok helyen csendőrök tüzet nyitottak a sztrájkolókra, a brutális erőszak mindennapossá vált az Alföldön. A sztrájk a cséplés időszakára is kiterjedt, majd ősszel a szabolcsi földfoglaló mozgalomban csúcsosodott ki. Több helyszínen komoly sikereket értek el a sztrájkolók, ebben az évben nem volt ingyen munka, magasabb volt a bér, rendes ellátást kaptak az aratás idejére. Az 1897-es év az aratósztrájkok éveként híresült el, mint az agrárszocialista mozgalom legszervezettebb és legkiterjedtebb akciósorozata.

Darányi Ignác a következő évben megalkotta a mezőgazdasági munkások munkafeltételeit szabályozó törvényt, melyet rabszolgatörvénynek hívtak az Alföldön. A törvény börtönnel és 600 korona bírsággal sújtotta a sztrájkba lépő aratómunkásokat. (A 600 korona több volt, mint egy aratómunkás egész évi bére.) Továbbá kötelezte őket az írásbeli bérmegállapodásra, melyet kötelesek voltak előre megkötni kora tavasszal a munkák megkezdése előtt. A tavasszal megkötött szerződéstől való eltérést is komoly pénzbüntetéssel sújtotta az új törvény. A következő évben több ezer alföldi munkást zártak börtönbe ezen törvény alapján. Darányi törvénye lehetetlenné tette az agrárszocialisták küzdelmét, a sztrájkot. Nem maradt más a nincsteleneknek, mint a menekülés. Darányi Ignác idézte elő az első magyar kivándorlási hullámot, melynek célállomása Amerika volt.

Az aratás éve van, de a termés ma is az úri osztályé. Azoknak, akik a magot elvetik, akik izzadságosan dolgoznak a mindennapokban, akik nehéz munkával learatják a kalászt, ma sem jut más, mint a menekülés.  

Ui.: Ha a Darányi Ignácról elnevezett vidékfejlesztési program hirdetőtáblájával találkozunk, mindig jusson eszünkbe a rabszolgatörvény. Emlékezzünk a csendőrsortüzek áldozataira és arra az ötmillió emberre, aki miatta nyomorgott az országban.

Barát Endre