Az első magyar köztársaságról és annak bukásáról

A hazai közvélemény döbbenten vette tudomásul 1918 őszén, hogy Magyarország vesztese lett annak a világháborúnak, amelyből ennek az országnak ki kellett volna maradnia. A kiegyezéstől rosszul taktikázó politikai elitünk kilátástalan helyzetbe vezette az országot. Vesztesek lettünk és győztesek mindazon országok, amelyek területi követelésekkel álltak szemben velünk. Tragikomikus módon még azokkal a csehekkel is szembe találtuk magunkat, akik egyébként hozzánk hasonlóan a Habsburg uralkodó oldalán harcolták végig a világégést.

Sokat elmond a mai torz történelemfelfogásáról a hatalom képviselőinek, hogy annak a Tisza Istvánnak állítanak újra szobrot, aki szimbóluma volt a trianoni katasztrófába vezető önsorsrontó politikának és a magyar nép elnyomásának.

  1. őszén Magyarország összeomlott. Tisza Istvánt megölték a temérdek szenvedésért őt hibáztató katonák, a reakciós politikai erők a háttérbe húzódtak, így előtérbe kerülhetett az a polgári progresszió, amely addig a politikai kisebbséget jelentette. Az ő vezetőjük volt Károlyi Mihály, a 1918. november 16-án kikiáltott első köztársaság elnöke.

Az új politikához azonban minimális mozgástér sem párosult. A győztesek vesztesként tekintettek Magyarországra és a teljes politikai fordulat sem hatotta meg őket, Tisza bűneiért Károlyinak kellett felelnie és annak a magyar népnek, amely a korábbi évtizedek elnyomása miatt bele sem szólhatott a politikába. 1918 előtt a teljes népességnek kevesebb, mint hét százaléka volt választásra jogosult.

Jelentős problémája volt az első köztársaságnak, hogy társadalmi támogatottsága nem tudott megfelelő szintű lenni. Mindenki többet várt, mint amit a köztársaság adni mert vagy tudott. A városi munkásságnak már kevés volt a titkos és általános választójog, egyre hangosabban követelték a tőkés termelési renden túlmutató közösségi tulajdont is. A vidéki parasztság, főleg a hazatérő nincstelen katonák pedig a földosztást szorgalmazták.

Ebben az időszakban egyetlen valódi tömegbázissal rendelkező politikai mozgalom a szociáldemokrata párt volt. Országos és stabil hálózattal rendelkeztek, így nem véletlenül lettek azonnal bevonva a polgári kormányba képviselőik. Ekkor lett miniszter az a Garami Ernő is, aki ezt a hatalmas szervezetet akkor már két évtizede irányította.

A köztársaság nyilvánvalóan azért bukott el, mert a valódi kihívásokkal képtelen volt az új politikai elit szembenézni. Nem tudtak mit kezdeni a tulajdonviszonyokat felforgatni kívánó munkás- és paraszttömegekkel szembenézni. Tartottak a nagytőkések és nagybirtokosok haragjától, így ezen a területen semmi sem történt.

Ráadásul képtelenek voltak hatékonyan reagálni a győztes országok agresszív területszerzési akcióira, akik minden nemzetközi jogi felhatalmazás nélkül szálltak meg országrészeket. Az ekkor elfoglalt területek csak Trianonban kerültek papíron is az azokat megszálló országokhoz. Szerencsétlen hozzáállás volt naivan azt várni, hogy majd tisztességes eljárásban lehet részünk egy nemzetiségileg ennyire megosztott országban.

A polgári kormányzatnak egyetlen lehetősége volt, az a radikalizmus, amellyel később a Tanácsköztársaság próbálkozott. Ebben a helyzetben olyan kiváló szervezőnek kellett volna előtérbe kerülnie, mint Garami Ernő. Földosztásra, a nagyipar államosítására és a honvédő háború felvállalására lett volna szükség. A helyzet kísértetiesen hasonlított Oroszország 1917-es helyzetére, ahol a társadalmi változás mellett elkötelezett tömegek mellett a polgárság jelentős része is beállt az új szovjet hatalom mögé, mert belátták, hogy a feudális viszonyok meghaladása és a teljes összeomlás, az ezzel együtt járó kiszolgáltatott helyzet csak így kerülhető el. Magyarországon azonban hosszú hónapok halogató politikája következett és a köztársaság lassan elvesztette teljes báziást. Sem a munkások, sem a parasztok nem érezték magukénak azt, ráadásul az ország többsége jogosan gondolta, hogy a környező országok területszerző előrenyomulását meg kell állítani. A társadalmi reformokat követelők fokozatosan beálltak az egyre szervezettebb kommunisták mögé és őket 1919 március 21 után követték azok is, akik igazságos békére vágytak. A Köztársaság, majd az azt követő Tanácsköztársaság is azért kellett elbukjon, mert képtelenek voltak vezetőik olyan politikát képviselni, amely a radikális társadalmi elvárásoknak meg tudott volna felelni. A későbbi kommunista hatalom addig volt stabil, míg tartott a a magyar Vörös Hadsereg offenzívája és úgy tűnt, hogy katonailag képesek vagyunk visszaverni a környező országok hadseregeit. Az északi offenzíva leállítása és a visszaszerzett területek feladása egyértelmű öngyilkos lépés volt.

Károlyi Mihály egy jó demokrata politikus volt, azonban adottságai nem voltak meg ahhoz, hogy megfelelő keménységgel lépjen fel az említett területeken. Mint később kiderült, Kun Béla se volt alkalmas erre. Azon szociáldemokraták, akik bizonyították korábban alkalmasságukat, például Garami Ernő vagy Stromfeld Aurél idő előtt háttérbe vonultak, így nem nőhettek ki olyan vezetővé, akik egy ilyen súlyos időszakon keresztül vihették volna az országot. Helyettük jött a minden szempontból alkalmatlan, a társadalmi reformokat tömeggyilkosságokkal eltaposó Horthy, aki megfelelve a győztesek elvárásának a legnagyobb lelki nyugalommal fogadta el a trianoni békediktátumot. A végeredményen az semmit sem változtatott, hogy idehaza mindeközben a leghangosabb irredenta propagandával ellensúlyozták az elégedetlenséget. A jobboldal hatalomban maradása pedig szükségszerűen vitte az országot a második világháborúba, amelynek végén újra utolsók lettünk a német birodalmi  álmok kiszolgálóinak sorában és esélye sem maradt egy igazságos békére.

Az 1918-as köztársaság a magyar történelem kevés progresszív fordulatainak egyike, de ez a köztársaság semmit sem mert megoldani a rendkívüli feladatokból, így logikus folyománya lett a Tanácsköztársaság és annak bukása után a reakcó diadala, a társadalmi reformok halálra ítélése. Így ezek csak 1945 után, idegen fegyverek győzelmének köszönhetően tudtak megvalósulni. Későn, olyannyira későn, hogy annak történelmi jelentőségét simán le tudja tagadni a mai szintén reakciós hatalom.

Politzer