„Az összefogáson és a közös célon van a hangsúly”

Vitányi Iván

Belvárosi irodájában fogadott bennünket Vitányi Iván, a Demokratikus Koalíció tiszteletbeli elnöke.

Hogyan látja, mikor vesztett utat a baloldal és mi állt ennek a hátterében?

Véleményem szerint nemcsak a hazai baloldal vesztett utat, hanem mindenki, az egész politikai-társadalmi elitünk; ennek komoly történelmi okai vannak, Széchenyitől már Bibóig, Szűcs Jenőig sokan foglalkoztak a kérdéssel, engedd meg, hogy csak röviden ismertessem a legfontosabb okokat.

Egyfelől a zsákutcás fejlődésünk következtében a társadalomnak azt kellett másfél századon át többszörösen átélnie, hogy amikor demokráciát akartuk, érte forradalmat vívtunk, levertek bennünket, akasztófákat állítottak. 1848 és 1990 között eltelt csaknem 150-évben – két egészen rövid időszak kivételével – az országot autokratikus uralkodók (király, kormányzó, első titkár) irányították, akik azonban a terror évei után a kegyes uralkodó képében léptek fel, engedményeket tették, és lehetővé tettek egy korlátozott, de kétségtelen fejlődést. A társadalomban ez kialakította azt a ki nem mondott mentalitást, hogy ha demokráciát akarunk, beverik a fejünket, de ha hallgatunk és beleilleszkedünk, jobban járunk. Ma a társadalom mentalitásában egyfajta rendies-reneszánsz figyelhető meg, nemcsak az uram-bátyám, hanem a szalonrasszista -és antiszemita közbeszéd tekintetében, hanem a múltunkhoz való görcsös téveszméinkre nézve is.

De ez csak az egyik ok. Másrészt a demokráciát 1990-ben ajándékba kaptuk, nem harcoltunk, nem szenvedtünk meg érte igazán, a társadalom köztudatába nem „vésődött be” a demokrácia igénye. Ahogy Antall József mondta: „nem tetszettünk” forradalmat csinálni, a nyitás reformpolitikáját pedig elsöpörte a világpolitika vihara. Mármost, az eredeti kérdésedre visszatérve: a rendszerváltás pillanatában az egész politikai elit egy súlyos, eredendő bűnt követett el és nem ismert el mind a mai napig. Torgyán József követelésének engedelmeskedve az MDF-kormány szétverte a jól működő és európai szinten is prosperáló TSZ-rendszert. Másrészt a rosszul végiggondolt privatizáció egy újfajta feudalizmust eredményezett. A gazdagok gazdagodtak, de a szegények még jobban lesüllyedtek; a mélyszegénységgel mai napig nem nézett szembe egyik kormány sem.

Az MSZP alapító tagjaként hogy látja a politikai baloldal felelősségét és mi indította rá, hogy átlépjen Demokratikus Koalícióba?

Szocialista oldalról, azt kell mondjam, hogy az eredendő bűnt kétszer is elkövettük: Horn Gyula, minden érdeme mellett túlságosan akarta a hatalmat és tisztességtelenül viselkedett Nyers Rezsővel szemben, ami ellen akkor senki sem szólalt fel, Én sem. Ennél is fontosabb, hogy a Békesi László által kidolgozott reformcsomaggal szemben is erős ellenállást tanúsított. A kidolgozott reformok végrehajtását rögtön a választási győzelem után kellett volna megkezdeni, súlyos hiba volt halogatni és bár Bokros később megtette, amit meglehetett, de a reformok 1997-es leállítása (és Bokros elküldése) végleg aláásta a modern, reformer-baloldaliságunk imázsát.

Ezt követően Horn Gyula engem is eltávolított választmányi elnöki székből. Így néztem végig a vereség után lejátszódó folyamatokat. A demokrácia egyik hátránya, hogy nemcsak az ellenfeleinkkel kell megküzdenünk, hanem azokkal is, akik nem látják át a valódi feladatokat, vagy akik túlságosan hozzáragadnak a saját egyéni érdekeikhez. Erről szóló összefoglalásomban (amely a Mozgó Világban jelent meg), úgy neveztem ezt, hogy a Szocialista Pártban (és minden magyar parlamenti pártban) létrejöttek a Prakticista Hatalmi Tömbök (PHT-ék), amely tagjai nem az ország számára szükséges lépések, hanem saját érvényesülések szempontjából végzik teendőiket.

Gyurcsány világosan láthatta a reformok fontosságát, de úgy ítélte meg, hogy a választásokat megnyerve kell hozzáfogni. Akkor azonban igen. Éppen ez vált azonban bizonytalanná, majd lehetetlenné. Bizonytalanná azért, mert hamis ellentét keletkezett a kormánypártok között: a koalíciós partner gátlástalanul, a szocialista párt viszont csak nagyon is fékezetten akart a reformokban előrehaladni. Ezért mondta el az öszödi beszédet, olyan mondatokkal, amiket talán még otthon sem ésszerű így kimondani. A beszédben azonban nem csupán a saját, hanem az egész politikai osztály hazugságával, útvesztésével akart leszámolni. Az éles váltás szükségességét a párt nem fogadta el. A többség mellébeszéléssel, és az „ugyan már” makacsságával válaszolt, és ez nem változott azután sem. Ugyanakkor a felvétel gyorsan eljutott a Fideszhez, ami nem történhetett volna meg a Szocialista Párt valamely belső PHT-inak közreműködése nélkül. A Fidesz pedig a maga egészében PHT, a hatalmi játékok minden évszázados hagyományának ismerője és folytatója, tökéletes ösztönnel, a magyar zsákutca „hagyományaira” támaszkodva özönvízszerű támadást tudott indítani.

Való igaz, hogy e kettős nyomás alatt Gyurcsány Ferenc és támogatói sem találták-találtuk meg az utat, hogy kitörjünk az ördögi körből. Soha sem lehet végső választ adni arra, hogy ilyenkor mi a helyesebb, kitartani, vagy feladni. A választási vereséget követően az új vezetés hibás utat választott. Nem nézett szembe sem az ördögi kör objektív, sem a saját szubjektív hibáival, hanem azt az egyszerű megoldást választotta, hogy mindenről Gyurcsány tehát, vele kell szembefordulni, „balra át” kell. Másról sem lehetett hallani, csak a baloldali értékrendről, a baloldaliságról, és az elmúlt 8 év megtagadásáról. De milyen legyen a baloldaliság, milyen is a „szocialista értékrend”? Erre nem válaszoltak érdemben, csak a jelszavakat ismételték. Maga a szocializmus, mint mozgalom, mint eszme: történeti jelenség: mást értettünk értünk alatta 1848-ban, mást 1917-ben, 1968-ban, 1989-ben és megint mást ma. Nézzünk egy egyszerű tényt: a szociáldemokrácia klasszikus periódusában az ipari munkásosztály volt a baloldaliság politikai hordozója. József Attila így fogalmaz: „a szén, vas és olaj, a való anyag teremtett minket / e szörnyű társadalom / öntőformáiba löttyintve”. Mára eltűnt a szén, a vas és az olaj, de megmaradt a „szörnyű társadalom”. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy megszűnt a munkásosztály, de a pénz világával együtt vált jelentősen átalakult a munka természete és mikéntje, vele pedig a kizsákmányolás módja is.

Az én olvasatomban a baloldaliság nem a kapitalizmus megszüntetését jelenti, mert annak alapvető újításait nem eltörölni, hanem átalakítani kell – egy olyan mozgalom, mely az új eszközök felhasználásával a társadalom jobbítását célozza meg: hogy mindenki emberhez méltó életet élhessen. A fentebbiek együtt, egymást erősítve vezettek arra, hogy a Demokratikus Koalícióban folytassam képviselői munkámat. Nehéz lépés volt, de most is úgy látom, hogy csak így nyílhat lehetőség – nem egyszerűen arra, hogy szembenézzünk eddigi hibáinkkal, hanem hogy felismerjük, megfogalmazzuk, kiszolgáljuk és szolgálatunkba állítsuk az új lehetőségeket. Az „új időknek új dalait.”

A DK hogyan képviselhet hitelesen szociáldemokrata alapértékeket, ha olyan személyek képviselik, mint Bauer Tamás vagy Debreczeni József?

A DK nevében is benne van, hogy „koalíció”, a helyüket kereső liberális és konzervatív emberek itt közösségre, szövetségre találnak és elfogadják, hogy a DK-ban határozottan erős a baloldali karakter. Az összefogáson és a közös célon van a hangsúly, nem a különbségen.

Az összefogás kapcsán, mi a véleménye a formálódó civil ellenzékről?

Koromnál fogva többször is átéltem az ébredezésnek, a mozgalom reneszánszának, újjászületésének felemelő élményét: 1943 Szárszója, 1953 „viharos nyara”, és végül 1988/89 reformkörös tárgyalásai. Orbán után sokáig néma csönd uralkodott, az emberek egy része érthetően csalódott volt, vagy kiábrándult a pártokból. Aztán tavaly ősszel érezhetően felgyorsult az ellenzék önszerveződése, de úgy látom, hogy gyerekbetegségekben szenved: az öndefiníciós kényszer sokat árt mindenkinek. A demokratikus ellenzéki pártok még mindig nem beszélnek egymással, a civil szervezetek egymással, de még a parlamenti ellenzékkel sem állnak szóba. Hiába van meg bennünk a közös akarat: „Im itt vagyunk, gyanakvón s együtt, / az anyag gyermekei” – de inkább gyanakvón, mintsem együtt. A jelenlegi hatalom felváltása nyilvánvalóan mindannyiunk közös célja – de megjegyzem nem Orbán Viktor a legfőbb baj, hanem a testet öltött orbánizmus –, az hogy a választások után ki lesz ügyesebb, az már más kérdés. Ha az előbbiben nem tudunk megállapodni, ha nem tudunk beszélni egymással sem, akkor az ellenzéknek befellegzett.

NÉVJEGY: Vitányi Iván 1925-ben született. Fiatalon népzenét tanult és gyűjtött, majd csatlakozott a magyar antifasiszta ellenálláshoz: 1944-ben részt vett az ellenállásban, a Nemzeti Front katonai és szervezési vezetése mellett dolgozott, a Magyar Diákok Szabadságfrontjának és a Görgey-zászlóaljnak tagja lett, emiatt a Gestapo letartóztatta, Sopronkőhidára hurcolták. A Felszabadulás után belépett be a MKP-ba, később a MDP-nek lett tagja. Az ’56-os forradalom után nem lépett be az MSZMP-be, csak 1972-ben, mikor a Népművelési Intézethez került 1988-ban az Új Márciusi Front, majd 1989-ben az MSZP alapító tagja lett. 1990 és 1996 között az országos választmány elnöki tisztségét töltötte be. 1990-től országgyűlési képviselő az MSZP színeiben, 2011-ben csatlakozott a Demokratikus Koalícióhoz, melynek tiszteletbeli elnöke és az egyes számú párttagkönyv tulajdonosa. Politikai szerepvállalása mellett elismert esztéta és szociológus, több könyv és számos cikk szerzője.

 

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük