Az utolsó ostrom

siegeberlin

Ezzel a rövid novellával tisztelgünk azon katonák előtt, akik legyőzték a nácizmust és elhozták Európa békéjét 1945. május 8-ról 9-re virradó éjjelen.

Lánctalpasok csörögtek végig félelmetes robajjal az úton, a menetelő katonák pár pillanatra abbahagyták a beszélgetést és a frontvonalba induló páncélosokra meredtek. A legkeményebb csapatok nyomultak Berlin irányába, az utolsó ostrom már hetek óta zajlott. A nácik értelmetlenül áldozták fel fővárosukat, fanatizált öregek és gyerekek próbálták megállítani azokat a katonákat, akik Moszkvától és Sztálingrádtól kergették maguk előtt a korábban verhetetlennek gondolt német hadigépezetet.

A menetelő katonák életéhez hozzátartozott a távolból most is folyamatosan hallatszó ágyúdörgés. Négy éven keresztül voltak az első vonalban. Megszokták, hogy a nagy csaták idején teherautók százai húztak el mellettük elképesztően fiatal, alig képzett katonákkal, akiket érthetetlen módon áldoztak fel az első vonalban. Az utolsó ostromhoz már nem érkeztek ezek a teherautók, mindenhol a Vörös Hadsereg legkeményebb, kipróbált alakulatai masíroztak. Kitüntetés volt az utolsó csatában való részvétel, de itt már többről volt szó. A béke, az újjáépítés éveire gondoltak már a parancsnokok. Ott már szükség volt azokra mosolygós fiatalokra, akik korábban százezerszám estek el szinte értelmetlenül a frontvonalban. Hosszan nyúlt végig Európán a hadisírok sora, roncsok borították a mezőket. Berlinbe azok mentek, akik belevénültek a háborúba, vérükké vált a harc. Akik már nem biztos, hogy visszailleszthetőek voltak a békés, normális mindennapokba.

Pedig ezek a katonák mindenekelőtt emberek akartak maradni a sok háborús év ellenére is. Bosszúra sokáig nem gondoltak, de amikor vonultak végig Fehér-oroszország és Ukrajna kiirtott és felégetett falvain, akkor többségükben fortyogni kezdett a düh és a bosszú vágya. Német területre érve az alakulat először egy kisebb faluba tört be, rendkívülinek érezték a pillanatot. Mindenért bosszút akartak állni, azt gondolták, hogy minden házban egy karszalagos náci vagy egy SS katona fészkel. Helyettük azonban rémült asszonyokat és még rémültebb gyerekeket, öregeket találtak. Sovány, beesett arcú, szánalomra méltó embereket. Volt, aki kenyerét megtörte és az egyik rémült kisgyerek kezébe nyomta, aki megmozdulni sem mert a félelemtől. Tanácstalanul fordultak ki az utcára, a házból magukkal vihettek volna értéktárgyakat is, de nem nyúltak semmihez. Halkan baktattak a falu széles főutcáján, amikor az egyik házban asszonyok és gyermekek sikítozására figyeltek fel. A kapun néhány másodperccel később egy kamasz fiút rugdosott ki három katona. Égszínkék szemeiben ott volt a halálfélelem, anyja sikítozva próbálta visszarángatni a házba, testével védeni az ütlegektől. A katonák részegek voltak. Semmi kedvük nem volt egy németet védeni, mégis harsányan vitatkozni kezdtek, amely néhány pillanat múlva a legdurvább káromkodásba torkolló üvöltözéssé fajult. A földön mozdulatlanul feküdt a gyerek, sápadt szeplős arcát remegtette a rettegés, anyja zokogva, testével próbálta minél jobban védeni fiát. Az eldurvuló vitának a legrészegebb katona vetett véget. Egy gyors mozdulattal közvetlen közelről fejbe lőtte a kamaszt. A tejfölszőke haját azonnal pirosra festette a friss vér. Az anya felüvöltött, ölébe vette gyereke fejét, egy pillanatra elhallgatott, aztán tudatosult benne a tény és szinte elnémulva bámult a gyilkos katonára és németül mondott neki valamit, halkan. Döbbent csend lett úrrá mindenkin. Öltek már embert, de az harc volt, küzdelem, egy fegyverest kellett megölni, aki gyilkolni ment a hazájukba, de most egy gyerek feküdt holtan az árok szélén és ők ölték meg. A szovjet katonák, akik a gyűlölet birodalma ellen indultak harcba.

Nem beszéltek róla, de napokig nyomott volt a hangulatuk. Egymás után foglalták el a német falvakat, de szinte menekültek a frontvonal irányába. Rosszul voltak a gondolatától is annak, hogy gyerekekre vagy asszonyokra fogjanak fegyvert és gyűlölték azokat, akik ezt képesek voltak megtenni. Amikor pihenésre hátra vonták osztagukat, látták, hogy fegyveres harcba soha nem bonyolódó egységek rablott holmikat osztanak egymás között. Megvető lenézéssel fordultak irányukba. Többségüknek nem volt senkije odahaza, akinek kellett volna vinni valamit. Amikor zubbonyt adtak rájuk, még csak vágyakozóan tekintettek a nők irányába és a frontvonalban nem volt lehetőségük arra, hogy megismerkedjenek a szerelemmel. Voltak ugyan nők, akik hozzájuk hasonlóan uniformisban voltak, de ők inkább bajtársak voltak, akikkel a fegyverekről, az ellenségről, a győzelemről társalogtak. Vágyakoztak ugyan, de maguk sem tudták, hogy pontosan mire, inkább anyai szeretetre, pihenésre, megnyugvásra, semmint heves érzelmekre. A rémült, gyermekeikbe kapaszkodó német nőket inkább szánalmasnak, semmint kívánatosnak tartották. Tudták persze, hogy mögöttünk történnek velük is kegyetlenkedések, talán azért is támadtak oly nagy dühvel, hogy a nevükhöz köthető szörnyűségek is mihamarabb véget érjenek.

A Berlin határát jelző táblát harsány üdvrivalgással, egymást ölelve lépték át. Senki sem ismerte be, de szívük mélyén szorongva tekintettek a morgó, füstölgő város irányába. Nem volt hova hazamenjenek, mégis már megszólalt bennük az életösztön. Megtisztelő volt számukra, hogy részt vehettek az ostromban, de már gondolataik az otthoni földeken, a gyárakban jártak. Már arról beszéltek, hogy vissza fognak ülni az iskolapadba, ki milyen szakmát szerez magának. A boldogulás, a normális élet utolsó akadálya Berlin volt. A hatalmas város, ahol ott volt a legfőbb ellenség és sok százezernyi katonája.

Meneteltek, az épületek helyén mindenhol romok, a még éppen csak alábbhagyó tűzek és az oszló hullák édeskés bűze ülte meg külváros levegőjét. A megtisztított úton egymást érték a belső részekről érkező sebesültszállító teherautók. Mindenki számára egyértelmű volt, hogy itt nincs taktikázás. Irdatlan embertömeget megmozgatva menetből kell elfoglalni a várost. Az eget elborították a sturmovik csatarepülők, egy jól védett helyen tucatnyi katyusa lőtt a németek irányába.

A nap már lemenőben volt, amikor elérték az első vonalat. Szinte oda sem figyeltek a parancsra, tudták, ismerték, hogy miként kell városban harcoljanak. Lassan nyomultak előre a romok között. Hosszú ideig nyomát sem látták ellenségnek, aztán elérkeztek egy órákkal korábban kifüstölt géppuskafészekhez. Három idősebb katona feküdt élettelenül a homokzsákok mögött. Ösztönösen arra gondoltak, hogy ők is sok évnyi háború után, a békétől egy karnyújtásnyira haltak meg. Lassan, a falakhoz lapulva mentek tovább. Minden irányból fedezték magukat, egy óvatlan mozdulat elég volt azonban ahhoz, hogy a raj legidősebb tagját levadássza egy csonka templomtoronyban fészkelő mesterlövész. Rezzenéstelen arccal vették tudomásul bajtársuk halálát, néhány néma mozdulattal jelezték egymásnak a lövés irányát és továbbhaladási, támadási irányukat. Tudták, hogy a német nem marad ott, ahonnan lőtt, ezért nem is foglalkoztak vele tovább. Ő most az életét menti, gyenge harcképtelen valaki, aki csak addig veszélyes, amíg le nem adja az első néhány lövését.

Legalább kétszáz métert haladtak előre néhány óra alatt, éjfél körül egy óvóhelyhez értek. Puskatussal zörögtek az ajtón, azt félénken nyitotta ki egy idős férfi. Odabent gyertyafény mellett legalább százan szorongtak. Amikor meglátták a pilotkák vörös csillagát, többen felsóhajtottak, mások halkan sírni kezdtek. Negyedórával később érkezett az erősítés, az utánuk jövők átfésülték a környéket, elfoglalták katonailag fontos épületeket és németül beszélő tisztek mentek le az óvóhelyre tájékoztatni és nyugtatni az ott lévő embereket. Másfél órányi pihenő után kissé dühösen mentek tovább előre. Még egy puskalövést sem adtak le Berlinben, de az egyik legjobb emberüket már el is vesztették. A koromsötét éjszakában csak az itt-ott lángoló épületek és a több helyen dúló heves harcok adtak némi fényt. Mintegy százötven méternyire az óvóhelytől egy széles úthoz érkeztek, ahol felborított villamosok, összehordott lomok jelezték, hogy erődített vonal van előttük. Néhány sorozatot megeresztettek a barikád irányába, azonnal választ is kaptak. Több géppuskafészekbe botlottak. Négyen, akik gyakorlottak voltak ezek kifüstölésében, leakasztották derékszíjukról a gránátokat és nagy kerülővel, lopakodva indultak el céljuk irányába. A többiek elfoglalva állásaikat folyamatosan tűz alatt tartották a szedett-vedett barikádba ékelt géppuskafészkeket. Negyedórán keresztül zajlott így a lövöldözés, lassan megérkezett az erősítés is, már legalább ötvenen lapultak a romok közt, fedezékben, amikor a német géppuskák egyszer csak elhallgattak. Nem tudták, hogy miért. Vissza is vonulhattak, de az is lehet, hogy csak csapdába akarták csalni az ellenséget. Nem dőltek be ennek. A hajnali nap már jött a hátuk mögül, kelet felől, a virradatban nem akartak könnyű célpont lenni egyetlen géppuskásnak sem. A gránátosokra vártak.

Azokra a kígyómozgású társaikra, akik észrevétlenül tudtak úgy odalopakodni az ellenséghez, hogy kifüstölhessék azokat egy jó dobással. Nem kellett sokáig várjanak. Óraműpontossággal repültek a gránátok a két fészekbe. Ez volt a jel. Megfeszültek az izmok, felugrottak a katonák és rohanni kezdtek az ellenség irányába. Mintegy ötvenméteres nyílt szakaszon kellett áttörjenek, hogy elérjék a kifüstöltnek gondolt fészkeket. Begyakorolt, rutinszerű mozdulatsor volt ez is. Valamikor még kiabáltak, rohanás közben, de már erről is leszoktak. Minél nagyobbakat lépve, ugorva rohantak előre szegezett fegyverrel. Még félúton sem jártak, amikor a hevenyészett barikád alatt beindítottak egy motort és megmozdult az építési törmelék és mint egy undorító vakond kibújt alóla a rohamlöveg. Csapdába kerültek, két géppuska kezdett kerepelni a harckocsi orrában és szinte lekaszabolta a felé rohanó katonákat. Volt aki megpróbált elvetődni, volt aki gránátját leakasztva rohant tovább előre, majd azzal együtt vágódott el. Néhány másodperccel később csend volt a széles sugárúton. Néhány katona visszakúszott, a német rohamlöveg egy gyors fordulót követően eltűnt a romos épületek között. Alig telt el húsz perc és egy ismételt roham indult, ami minden ellenállás nélkül tudott már átérni a túloldalra. Az úton mintegy hetven halott szovjet katona feküdt mozdulatlanul, akik csupán néhány napra voltak attól, hogy megéljék az évek óta áhított békét.

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük