BEKIÁLTÁS (Kabai Domokos): A belorusz dágvány

A képen látható páncélos keresztes lovag, s a fehér–piros–fehér zászló a horogkeresztek közelében erősen szimbolizálja, hogy a Nyugat itt ugyanúgy mint a Baltikumban, illetve Ukrajnában a fasiszta hagyományokat feltámasztó erőkkel is kész szövetkezni

A minszki ellenzéki tüntetők a nácikkal kollaborálók jelképei alatt vonulnak.

E zászló alatt tiltakozol? – kérdezte a minap az interneten a minszki illetőségű, de lengyel származású Bożena Gaworska-Aleksandrowicz a tüntetőktől, majd így folytatta: „Ami alatt Radosław Ostrowski együttműködött a fasiszta németekkel? Ez tényleg nem zavar titeket, srácok? És csak hogy tisztázzuk: igen, felháborodtam a szolgálatok brutalitása miatt, és nem szeretem, hogy manipulálták a választási eredményeket. Az erőszakot egyaránt elítélem Belaruszban, Franciaországban, Németországban, az USA-ban. De külföldiek, el a kezekkel Fehéroroszországtól!”

Idéztem már ezt az üzenetet a környékbeli országokból a beloruszokhoz intézett figyelmeztetéseket tartalmazó válogatásomban. Azóta is foglalkoztat: az eseményekről véleményt nyilvánító magyarországi közszereplők miért nem veszik figyelembe az ilyen jelzéseket. Ismert értelmiségiekkel folytatott vitáim arról győzött meg: a közvéleményünket formálók egy része felületesen tájékozott, geopolitikai összefüggésekről hallani sem akar, kettős mércével mér, a jogállami elveket csak akkor fogadja el, ha azok az ő nézeteit igazolják. Odáig aztán végképp nem jut el, hogy ilyen kérdéseket tegyen fel:

Kik a belorusz tiltakozók múltbeli példaképei? Milyen szimbólumokat használnak, s miért éppen azokat?

Ezek a felvetések ugyanúgy nem kerülnek szóba a médiánkban, a politikusaink nyilatkozataiban, amiként arról sem esik szó, milyen programjuk is van az 1994 óta hatalomban lévő Alekszandr Lukasenko eltávolítását követelőknek. E tekintetben nem lettünk okosabbak Szvetlána Tyihonovszkaja Litvániából küldözgetett videoüzeneteitől sem. Ezen nincs is mit csodálkozni. Csupán a hatalom által fenyegetett férje helyett, május óta kapcsolódott be a választásokba, s lett az ellenzék egyik államfőjelöltje. Első üzenetében meg is fogalmazta, hogy nem akart politikus lenni, de a sors rendezte így. Mondandója egyelőre ennyi:

Kész az ország élére állni, szembefordulni az elmúlt huszonhat évvel, s ennek felelősségét magára vállalni. A cél: kiszabadítani a foglyokat és új választásokat tartani. Egyébként meg van győződve arról, hogy a világ csodálja, csodálni fogja a beloruszokat. És a Nyugat segíteni fogja az országot, és egyenként is mindenkit.

Amire nincs válasz: ha így vagy úgy távozik a jelenlegi államfő, mi történik azután. Nemcsak azt nem meri felvetni senki, mi lesz a gazdasággal, de azt sem mi lesz az Oroszország felé gyakorlatilag nyitott határral, a FÁK-államok katonai szövetségével, Szentpétervár, Kalinyingrád védelmével. Az éppen a térségben turnézó amerikai külügyminiszter Mike Pompeo el is zárkózott attól, hogy találkozzék az önjelölt államfővel. Már csak azért is, mert alighanem a középhatalmi álmokat dédelgető, a 17. században a Baltitól csaknem az Azovi-tengerig húzódó lengyel-litván államszövetség valamiféle feltámasztásában gondolkodó varsói vezetés kavart be az amerikai tervekbe. Ezek eredetileg csupán arra vonatkozhattak, hogy megakadályozzák Minszk és Moszkva jelenleginél is szorosabb szövetségét. Pompeo alighanem ezt rendezte el február 1-jei minszki látogatásán Lukasenko elnökkel. Biztosat természetesen nem lehet tudni, de ez alapozhatta meg Orbán Viktor magyar kormányfő június 5-i, Lukasenkoval folytatott tárgyalását is. Csakhogy az augusztus 9-i választást követően zavargások törtek ki Belarussziában. Alekszandr Milinkevics ellenzéki politikus szerint

„az emberek már nem viselik el, hogy a szemükbe hazudjanak, megalázzák, üssék őket.”

Ugyanakkor a hosszú Lukasenko-korszakba belefáradt, ám békés tüntetők között a rohamosztagosokat fizikailag is támadó, s közülük háromtucatnyit megsebesítő provokátorok jelentek meg. A végén a belbiztonsági alakulatok mindenki ellen brutálisan léptek fel. Azóta üti a vasat a varsói médiumokon keresztül is befolyásolt, illetve a külföldről pénzelt Lukasenko alatt kibontakozásra esélyt sem kapott ellenzék, amely most kihasználja az új nemzedék nyugatos vágyait, a munkásoknak a nagyobb keresettel kapcsolatos követeléseit.

Amikor a külföldet említjük, a nyugati és az orosz tőkés érdekeltségeket egyaránt érthetjük alatta. A belorusz KGB becslései szerint az elmúlt öt évben 1,8 milliárd dollárt pumpáltak Fehéroroszországba Nyugatról és Keletről, hogy megkenjék a magas rangú minszki tisztviselőket: végre nyissanak utat a korszerű vállalatok, a világviszonylatban jelentős káli- és kősóbányák privatizációjához. 2019-ben saját, az interneten elérhető kimutatása szerint csak a National Endowment for Democracy nevű, 1983-ban az USA-ban létrehozott alapítvány 1 millió 683 ezer 598 dollárral támogatott nem kormányzati, ahogy nálunk mondják: civil szervezetet, többségében médiumokat, újságírókat, ami nem maradt nyom nélkül. És ez csak a jéghegy csúcsa. 

Ugyanakkor az is tény, hogy a gazdaság 2010 óta stagnál, az átlagbérek nemhogy nem nőttek, inkább csökkentek. Viszont az esetleges Nyugat felé fordulással ennél is rosszabb lenne a helyzet. Az oroszországi, illetve kínai megrendelések, és az olcsó orosz energia nélkül Belarusszia ma még rendezett ipara és élelmiszer-gazdasága padlóra kerülne. Munkahelyek milliói semmisülnének meg, és oda lehet a viszonylagos szociális biztonság. Bár az ellenzékiek közül többen hangsúlyozzák, hogy nem akarnak változtatni az Oroszországhoz fűződő viszonyon, azért főhadiszállásaikat Varsóban és Vilniusban rendezték be. Ennek megfelelően a washingtoni adminisztráció, amely eddig is nagy létszámú képviseletet tartott fenn Minszkben, lassan sebességet vált. Minden jel szerint mégiscsak kapcsolatot teremt a belorusz oppozíció Lengyelországban és Litvániában dekkoló képviselőivel.

Ám az Amerikai Egyesült Államok – az Európai Unióval együtt – enyhén szólva necces erőkkel is összefogni kényszerül, ha veszélyes geopolitikai jatszmáit folytatni akarja Oroszország ellen.

Mert lehet, hogy Lukasenko az utolsó bolsevik mentalitású vezető, ellenfeleinek egy része szintén a múlt dágványában vergődik. Egyes meghatározó csoportok múltbeli példaképe az a Radosław Ostrowski, aki 1943 végén, a náci német megszállás alatt a Fehérorosz Központi Tanács, a rada, vagyis a parlament (BCR) elnöke volt. E testületből kerültek ki a hitleri Németországtól függő belorusz bábkormány tagjai. A szovjet csapatok előretörésekor a Német Birodalomba evakuálták Ostrowskit, csakúgy mint vezetőtársait. A világháború után Nyugat-Németországba költözött, majd 1956-tól az USA-ban (!) folytathatta antibolsevista tevékenységét.

A fenti archív képen az egykori szervezet jelképei láthatók a horogkeresztekkel. Nem ígér túl sok jót, hogy a páncélos lovag ábráját, s a fehér–piros–fehér zászlót használják a mai ellenzéki tüntetéseken. De sebaj! A nyugati világ mindig mindenütt együttműködött az ördöggel is, ha ez volt a feltétele a tőkebehatolásnak, a nagyobb anyagi haszonnak. Gondoljunk arra, anno hogyan juttatta hatalomba az USA kormányzata a dél- és közép-amerikai fasiszta diktátorokat! Vagy arra, milyen szerepet játszott Washington az al-Kaida, tehát az iszlám terrorizmus legveszedelmesebb erejének létrejöttében! Mostanában a Baltikumban, még inkább Ukrajnában fog össze a nácikkal kollaborálók emlékét ápolókkal, a fasiszta jelképekkel masírozókkal. Úgyhogy Belarusszia, üdv a gazdagok szabadságában, az áldemokráciában, a piacgazdaságnak hazudott világban! Bár aligha tévedünk, hogy ehhez még Moszkvának is lesz egy-két szava, s csak remélhetjük, hogy ezzel egyaránt számol az EU, s főleg az USA…#

Ha érdekel a radikális hangvételt vállaló újságírás és hírszerkesztés,
szívesen foglalkoznál alapos és igényes tényfeltáró anyagok írásával
esélyegyenlőségi, szociális, érdekvédelmi vagy politikai területen,
akkor az alábbi címre várjuk jelentkezésedet: kalmarszilard(kukac)gmail.com
  •  
  •  
  •  
  •