BEKIÁLTÁS (Kabai Domokos): Ránk hozzák a fasizmust

A jobb- és álbaloldali pártok együtt sodorják az országot a lejtőre, hogy a középosztálynak hízelegjenek.

Tekintsük el most attól, hogy többen múlt időbe tennék az igét a címben. Például Ungváry Rudolf már 2014-ben mint fasisztoid mutációról írt a mai magyarországi rezsimről „A láthatatlan valóság” című könyvében. De itt és most az a kiindulópontom, hogy az Obama-projekt teljes kudarcát említi a Mércén megjelent cikkében Antal Attila, aki a közelmúltban lett a marxista társadalomkritikai és kulturális folyóirat, az Eszmélet főszerkesztője.

A kijelentés vélhetően meglepetéssel tölti el a magyar társadalomnak azt a népes részét, amelynek tagjai úgy rajonganak az USA Nobel Béke-díjas, háborút háború után indított korábbi elnökéért, mintha rock-sztár lenne. Az internetet is magába szippantott politikai propagandájának néphülyítő voltát mi sem bizonyítja jobban, hogy világszerte annak ellenére dőltek és dőlnek be a szimpatikus feleségével, Michellel együtt előadott, sármos szövegeinek, gesztusainak, hogy

♦ épp az ő nyolc évében csúszott ki az amerikai középosztálybeliek újabb nemzedékei lába alól a talaj,
♦ a legelesettebbek tűrhetetlen egészségügyi ellátásának és közoktatásának ügyében sem sikerült érdemi előrelépést kierőszakolnia.
♦ Regnálása alatt csökkent ugyan a munkanélküliség, de ennek ára az volt, hogy a bérek stagnáltak, sőt csökkentek, közben viszont megduplázódott az államadósság.
♦ A 2008-as pénzügyi világválságot előidéző, a kisemberek tömegeinek betéteit, nyugdíj megtakarításait lenullázó nagy bankok vezetői közül senki nem került börtönbe.
♦ A mostani zavargások is azt igazolják, hogy a faji és nemi egyenlőtlenségek leküzdésében sem történt előrelépés.

Antal viszont lehűti azok felfokozott várakozását is, akik ma azt gondolják, hogy ha a novemberi amerikai elnökválasztási kampányban a demokrata Joe Biden győz a mostani elnök, a republikánus Donald Trump ellen, akkor helyreáll a világ igazságos rendje. Nem ez történik, mert az legfeljebb arra lesz jó, ha lesz, hogy a politikai és gazdasági elitek visszaszerezzék az uralmat az amerikai társadalmi centrum, azaz a középosztály, mint a nagypolitika és a kapitalizmus legnagyobb fogyasztója felett. Ezzel egy időben pedig a Demokrata Párton belül a Biden-Harris páros felülkerekedése Bernie Sandersen és támogatóin azt jelzi, hogy ebben a politikai közösségben nem osztanak lapot azoknak, akik a középosztályon túlra, a társadalom legalsó szegmensei felé tekintenek. Emellett a szerző arra is rámutat, hogy ez a fajta, az USA-ból kiinduló felfogás másféle tragédiáknak is okozója. Mint írja:

„a tőkés elitek azon politikája, hogy a középosztályosítás globálisan elérhetetlen vágyálmát kényszerítették rá az országokra tette tönkre ezt a bolygót”.

E baljós helyzetben azt vizsgálja az Eszmélet főszerkesztője, mi lenne a dolga a mai világban egy ténylegesen baloldali politikának, minthogy – más szerzőkkel egyetértve, illetve azokat meghaladva – „a 2010 utáni magyar helyzet bizonyítja azt, hogy a megerősödő (felső)középosztály nem tartja fontosnak a demokratikus intézményi és szabályrendszer kikényszerítését, hanem ki tud egyezni és együtt tud működni az autoriter rendszerrel”. Ez konkrétan az állami rasszizmus, a hatalmi eszközökkel feltüzelt menekült- és bevándorló-ellenesség, a közszolgáltatások (főként az egészségügy és oktatás) piacosítása és a legszegényebbek szándékos kiszorításának támogatásában nyilvánul meg. Viszont – Éber Márk Áront idézve – a politikai és gazdasági elitet kiszolgáló középosztály pazarló fogyasztásának árát a közép alatti társadalmi csoportokkal fizettetik meg. Plusz a természeti környezet pusztulásával.

E keretek között vergődik a magyarországi politikai baloldal is – mutat rá Antal Attila. Hozzáteszem: éppen a szerző által kifejtettek miatt a baloldal kifejezéssel csupán formálisan illethetjük az ellenzéki pártokat. Mondjuk azért, mert a parlamenti patkó baloldalán ülnek. Olykor ugyan a lózungjaikban, a beszólásaikban megtalálhatók a szolidaritásra, az esélyegyenlőségre, a társadalmi igazságosságra utaló megnyilvánulások, de nincs sok jele annak, hogy ezek érvényesítésének hálátlan, küzdelmes, elmélettel is megalapozott stratégiára épülő aprómunkáját ténylegesen is el akarnák végezni. Akik pedig közülük a hovatovább történelmi múltban egyáltalán kormányon voltak, azok is a neoliberális felfogást szolgálták, akár tudatában voltak ennek, akár nem. Ahogy Antal fogalmaz:

a politikai baloldal «a rendszerváltás óta hozzáláncolta magát a középosztályi politikához, amit a liberálisok „polgárosodásnak”, a jobboldaliak pedig „nemzeti középosztálynak” neveznek». Következtetése: „Amíg nem hozunk létre egy olyan baloldalt, amely el mer mozdulni a középosztályra alapozott politikától, addig nem lehet az Orbán-rendszert leváltani”.

És ez itt a lényeg. A mai ellenzéki (ál)baloldali pártok abban a hitben ringatják magukat, hogy a választóikat a (városi) középosztály maradékaiból toborozhatják. Nem értik meg, vagy ha értik, nem akarnak szembenézni azzal, hogy nincsenek kormányzati pozícióban, tehát nem ők azok, akik újabb és újabb kedvezményeket tudnának kínálni  a középosztálynak. Ezért, ha pártokként tényleges befolyásra akarnak szert tenni, tényleges baloldali fordulatot kell végrehajtaniuk. Azok felé kell nyitniuk, akiktől az eddigieknél is több jövedelmet, előrejutási lehetőséget von el az autoriter rendszer a közép- és felsőközéposztály javára annak érdekében, hogy a jelenlegi politikai hatalmat gyakorlók megőrizzék befolyásukat törzsválasztóik körében.

A magukról baloldaliként beszélő pártoknak valóban baloldali értékeket kellene képviselniük, s az ennek megfelelő párt- és tömegbázis építésbe kellene kezdeniük! Ám szerintem ennek legfőbb akadálya, hogy maguk is a nyárspolgáriság feredőjében dagonyáznak. Élvezik a kiugróan magas európai és hazai parlamenti képviselői, városvezetői és cégfelügyelői fizetésekkel, tiszteletdíjakkal, kiváltságokkal járó előnyöket. Életkörülményeikben, életmódjukban, gondolkodásmódjukban, gyerekeik taníttatásában a hatalom csúcsain lévőkhöz hasonulnak. Egy-két esettől eltekintve nem igazán mutatnak hajlandóságot arra, hogy ezt a kényelmet feladják a társadalom alsóbb osztályainak helyzetével azonosuló, az elesettek felemelését szolgáló, akár fizikai retorziókkal is járó párt- és tömegmozgalom-szervezés miatt.

Ma az a helyzet, hogy az ellenzéki pártok is annak a középosztálynak játszanak, amely a nagytőkét szolgáló kormánypárt stabil szavazói bázisa.

Ugyanis ez a középosztály elsősorban ahhoz a politikai erőhöz csapódik, amelytől azt reméli, hogy életformájának fenntartását garantálja. Hogy ez az alsóbb rétegek még erőteljesebb kizsákmányolásával, a természeti környezet további pusztításával, a humanista értékrend teljes feladásával jár, nem érdekli. Már csak azért sem, mert azt tapasztalja, hogy a választásokon még a veszteseket is saját támogatásukra bírják a hatalom gyakorlói különféle praktikákkal. S minthogy az ellenzéki oldalon a rendszer tényleges megváltoztatására irányuló koherens koncepciót, elszántságot sem az ellenzéki pártok, sem azok vezetői nem mutatnak fel, okkal gondolhatja a közép- és alsóosztálybeli, hogy ez a világ rendje: az autoriter hatalomgyakorlásnak nincs alternatívája. A bökkenő, hogy a végén mindenki vesztes lesz.

A hatalom csúcsán lévők és pártjuk (pártjaik) elszigetelődnek a valóságtól, s előbb-utóbb azt gondolják: minden ítéletük és intézkedésük a közjót szolgálja, ezért megfellebbezhetetlen. Ennek következtében egyre inkább önkényes intézkedésekkel reagálnak a problémákra, amelyek aztán lejáratják, sőt besározzák őket, erodálják tekintélyüket, s még jó, ha tevékenységüknek nem társadalmi robbanás lesz a következménye.

– A középosztályt óhatatlanul feszíti tudat alatt, hogy valami nem stimmel azzal a helyzettel, amelyben „a létért folyó harccá válik saját életszínvonalának fenntartása”. Ráadásul a gondolkodó, képzettebb középosztálybeli rétegek pontosan tisztában vannak azzal, hogy jólétük az érdekeik érvényesítésére kevésbé képes osztályoktól elvont értékeken alapul. Az ezt szolgáló kormányzó pártokra orrukat befogva szavaznak, amíg egyáltalán szavaznak, s mindez együtt roncsolja a személyiséget.

Az úgymond baloldali pártok megmondó emberei pedig – akik a médiában egyre gyakrabban használják az „én” személyes névmást, s nem pártjuk nevében szólalnak meg, mert azt remélik, hogy ha másként nem, egyénként lophatják be magukat a potenciális választók kegyeibe –, idővel elveszítik valamikori bázisukat, és szervezetükkel együtt felmorzsolódnak. A magukra hagyott, a társadalom peremére szorított, politikailag szervezetlen alsóbb rétegek pedig egy ideig tűrnek, majd fellázadva rombolásba kezdenek, amint ezt most épp az USA-ban látjuk, és persze szerte a világban. Hogy az ettől megrettenő középosztály kedvére tegyen, a hatalom, fasiszta fordulattal próbál úrrá lenni az ösztönös lázadásokon. Itt és most is ez hát a tét, nem kevesebb! #

CÍMKÉP: Rendőrök Minneapolis-ban, 2020. május 29-én – A karhatalom, a rendőrség nem csak a posztszovjet térségben vagy a harmadik világ országaiban, de Párizstól Jeruzsálemen át Los Angelesig egyaránt brutálisan lép fel a tüntetők ellen a nyárspolgárok és a politikai-gazdasági hatalom csúcsán lévők szövetségének védelmében

Ha érdekel a radikális hangvételt vállaló újságírás és hírszerkesztés,
szívesen foglalkoznál alapos és igényes tényfeltáró anyagok írásával
esélyegyenlőségi, szociális, érdekvédelmi vagy politikai területen,
akkor az alábbi címre várjuk jelentkezésedet: kalmarszilard(kukac)gmail.com
  •  
  •  
  •  
  •