Bezár a Wichmann. Sajnáljuk?

Olvasom, hogy végleg bezár a Wichmann. Azért teszem hozzá, hogy végleg, mert párszor felröppent hasonló hír korábban is.

Őszintén szólva nem rajongtam a helyért, de megértem, hogy akik ma sajnálják, igazándiból szimbolikusan a régi, brutál-bulinegyed előtti Vi-VII. ker-es időket siratják meg benne. Régimódi volt abban is, hogy “saját jogán” az egész épületet tulajdonolva, nem pedig bérleményként működött.

Miért nem rajongtam érte? Mert a fénykorában rettenetesen jobber hely volt. A Fidelitaszos ficsúrokokból, Miépes történészhallgatókból, intelligens szalonnácikból tevődött össze a törzsközönség. Sokszor lehetett itt látni Rózsa Eduárdó Florest mindig népes kis rajongótáborral körülölelve. Nekem nem jött be az öreg Wichmann, amúgy valóban szintén ősi kocsmárostípust megidéző bunkó lekezelő harsány modora, amire – mint látjuk – mindig van pozitív vevőközönség, mi több ez a dzsentroid magyar úriemberség – félig paraszt, félig nemesemberes – hibrid karaktere.

Egy mulatságos emlékem kötődik a helyhez. Tudnivaló, hogy a 2010-es zweiter machtergreifung előtt Pécsen amolyan halk Fideszes támogatással folyt egy civil szerveződés a Tubesre tervezett radar ellen. Az akkori szoci vezetés ezerrel szerette volna a város házaitól alig pár száz méterre felhúzni a fák lombtakarójából óriási kerek gömbként kivirító mikrohullámú sugárgombát. Most hagyjuk, hogy kinek volt igaza, mert a történet szempontjából tök mindegy.

Szóval, egyik alkalommal az volt a haditerv, hogy a pesti alterhelyeken gyűjtsünk aláírásokat a radar ellen, mer’ az ott tébláboló kocsmatöltelékek egymással versengve fogják aláírni a petíciót. Rettenetes csalódás volt. A Sirályban akkoriban ott székelt a leendő LMP még Védegyletes gárdája, akik totál bizalmatlanok voltak minden zöld civil szerveződéssel szemben, amelynek nem ők alkották a vezérkarát.

Na nem baj – úgymond – menjünk a nácikhoz a Wichmannba, hiszen a Fidesz taktikai okokból ellenzi a cuccot. Hahaha! Már az első asztalnál értetlenséggel fogadtak. – Mi mindent támogatunk, ami katonailag megerősíti a hazát! – röfögött fel a söröskriglije mögül egy mélybölcsész. A második asztalnál már szociügynöknek lettem titulálva, és fennhangon kezdték mérlegelni az elagyabugyálásom, de legalább is elzavarásom kivitelezését. Mondanom se kell, hogy hiába mondtam bármit, hogy nekik politikailag mennyire hasznos lenne aláírni a petíciót, valszeg az arcomból sugárzó ellenszenvnek jobban hittek minden meggyőző szónál. Az mentett meg, hogy egy hórihorgas jogász figura, akivel később némi ismerettségbe is keveredtem – asszem Vörinek hívták -, mocsok részegen elkezdett valami nagyon primitív nótázás és tánclépések kíséretében a nálam levő matricákat a neki tetsző csajok homlokára ragasztgatni. A figyelem egyből ráterelődött, így aztán arrébb tudtam sasszézni a B-középtől. Vöritől elvették a matricákat, de nem bántották, mert annyira autentikus népi figura benyomását keltette, na meg a részegségnek köszönhetően a szemei az ártatlanság édeni állapotához hasonló együgyűséget árasztottak, ezért inkább vele kezdték skandálni azt a helyben prompt kiötlött improvizációját, hogy “a radai rossebb radarozzon, gyere ide hozzám komámasszony” – vagy valami effélét. Hát ilyen hely volt a Wichmann. Most hogy leírtam, már kicsit nekem is hiányozni fog.

Nagy Ferenc
facebook