Bosszúsan néz le ránk Kádár János

Az átkoshoz képest rohamosan nő lemaradásunk a világ élvonalától, de még a közvetlen környezetünktől is.

Fintorog a Kádár-rendszer felett Dévényi István, akinek egyébként szívesen olvasom a cikkeit a Magyar Hangban. Szimpátiám oka: általában két lábbal áll a talajon; írásait személyesen átélt valóságismeret hatja át. Most azonban mintha nem lett volna eléggé körültekintő.

„Kádár János ránk tekint, és elégedetten bólogat” című jegyzetét egy olyan klisével kezdi, amit szinte mindig elő szoktak húzni, amikor hol gúnyosan, hol viccesnek szánva, az átkosnak nevezett Kádár-rendszert kell kárhoztatni. (Magyar Hang, 2019. július12-18., 9. oldal) Mindenekelőtt „a szürke, unalmas, lehangoló épített örökség, a panelrengeteg, az igénytelen sufnivilág, a lepukkantság” szúrja a szemét. Ezzel ugye az a gond, hogy 2019-ből könnyű visszamutogatni. Csakhogy ezek a panelek fürdőszobát, angolvécét, központi fűtést jelentettek sok millió embernek a dohos, salétromos falú, kifűthetetlen, vízvezetékek és csatornázás nélküli nyomortanyák helyett.

A Kádár-kockák a Bauhaus elveit követik

Továbbá, tessék már szétnézni a nyugat-európai nagyvárosok külső részein is! És ott nincs baj a panellel? Hogy a sivár New York-i tömbházakról már ne is beszéljek, amelyekben tilos mosógépet működtetni, nehogy megsérüljön a födém, s amelyek között a magasban csikorgó metrószerelvények, meg vonatok kanyarognak… Aztán egy pillantást kellene vetni a mostani lakásárakra is! Az állami telkeken épült panelárak nem véletlenül szárnyalnak. Azon túl, hogy bebizonyították állékonyságukat, és eleve alkalmasak a belső közművek könnyű felújítására, a pénzkeresettel elfoglalt pályakezdő fiataloknak, illetve a nehezen mozduló idős embereknek egyaránt előnyös, ha a lakás- és házüzemeltetés gondját a családi házak fenntartási és felújítási költségeihez képest jóval kisebb összegekért leveszik vállukról a közös képviseletek.

Falun pedig – amint én még emlékszem rá – sok helyen a döngölt padlójú, fényt alig beeresztő, kis ablakos, nádfödeles házacskákat váltották fel a gúnyosan Kádár-kockának nevezett, ikerablakos, cserép- vagy palatetős épületek. Amellett, hogy egészségesebbek voltak, már nem lobbantak könnyen lángra. A nádfedeles házak eltűnésével végre csökkentek az egész épületet megsemmisítő tüzek. Falumban egyre ritkábban verték félre a harangot, amelyek hangja főleg éjszakánként mindannyiunkat rémülettel töltött el. Nem mellesleg a házak alaprajzát a rajongott építészeti elgondolás, a Bauhaus ihlette. Ha valaki veszi a fáradságot és benéz a budapesti Ludwig Múzeum mostani kiállítására, meggyőződhet erről. Igaz, a minta sátortető nélküli, erre azonban a tárolótér miatt volt szükség a falusi környezetben. Idővel az is kiderült, hogy ha anno jó alapra, jó anyagból építették, könnyen továbbfejleszthetők, korszerűsíthetők lettek. Az ilyeneknek aztán, főleg a perspektivikus településeken, szintén meglódult az áruk.

De mindez nem is annyira lényeges. A lényegesek a számok. Márpedig ezek azt mutatják, hogy abban az átkosban, 1960 és 1990 között nagyjából kétmillió lakás épült fel, azaz évente átlagban 66 ezer, olykor kevesebb, de máskor több mint 90 ezer is. Ezzel szemben 2010 és 2017 közötti nyolc év alatt mindössze 77 ezer, vagyis írd és mondd, évi 9 ezer 600. Évente alig több mint egytizede a mai Magyarország lakásépítési teljesítménye a megelőző rendszerbelinek. Persze a most felhúzottak egy része tényleg pazar. De tessék mondani, mi lesz azokkal, akiknek nem telik a méregdrága telekre, meg a házremekekre?

A teljesítményünk töredéke a réginek

Mindent egybe vetve, ha komolyan veszem Dévényi – meg oly sokak – dohogását, akkor kész az ítélet: az átkos egy csődtömeg volt, hiszen még a házak is… Csakhogy mindössze egyet kell hajtani ugyanebben az újságban, és Rakusz Lajos cikkében többek között ezt olvasom: „A magyar gazdaság a rendszerváltást megelőző harminc évben 300 százalékkal, az azt követő harmincban kevesebb mint 50 százalékkal bővült. (…) A globalizáció miatt értük el újólag, 11 év után a GDP 1990-es értékét. Ez a nulla növekedés kellően minősíti a rendszerváltás első évtizedét, amelynek első felét a zuhanás, a második felét a feltápászkodás jellemezte”. A Kutatási Technológiai és Innovációs Tanács egykori elnöke ilyen és ezekhez hasonló állításokat tesz:

– a 90-es évek elején a magyar tőke külföldre, off-shore-számlákra ment, s helyébe külföldi tőke jött;
– az első két évben 40 százalékot esett az ipar teljesítménye, a központosított műszaki fejlesztési alap 17 százalékra zsugorodott;
– az ipari kutatóintézetek 80 százaléka tönkrement; 
– iparunk is, mezőgazdaságunk is összeomlott;
– 2017-ben a kis- és középvállalatok (kkv) számára kiírt 394 milliárd forint összegű pályázati forrás kisebb volt, mint amennyit a multik kapnak a kormánytól politikai viszonzás fejében;
– a minősíthetetlenül alacsony kormányzati támogatás következtében a magyar kkv-k versenyképességi szintje az EU-ban működő hasonló cégek átlagos hozzáadott értékének ötödét sem éri el;
– ezt tükröződik aztán a 700 ezer mikro-, kis- és középvállalatokban foglalkoztatott kétmillió munkavállaló alacsony munkabérében, továbbá az ország versenyképességének drámai zuhanásában: a 2001-es 29-ről 2017-re a 69. helyre csúsztunk vissza.

Orbán tetteiért is Kádár lenne a hibás?

Dévényi Istvánnak azonban nem ez a legnagyobb gondja. Cikkének nagy részében azzal foglalkozik, hogy Kádár János mindenekelőtt mentalitásunkon hagyott nyomot. Úgy véli, hogy abban a korban szoktunk rá a csupán családban, a legszűkebb baráti körben való morgolódásra, s arra, hogy semmiért és senkiért nem állunk ki. Még Orbán Viktor nemzeti nem együttműködési rendszerének médiaközpontosítási gyakorlatát is az 1989-ben elhunyt, az ország élére az 1956-os felkelés leverése során, a szovjet pártvezetők döntésére került vezetőnek rója fel az újságíró. Mintha Kádár (sőt Rákosi Mátyás) előtt annyira ideális lett volna a magyar társadalom szerkezete, s annak uralkodó osztálya. Hogy azonban mennyire nem így volt arról részletesebben írtam az előző „Magyarok – ismét zsákutcában” című cikkemben, amelyben bőven van szó annak a hatalomgyakorlási módnak a bűneiről, az ’45 után helyzetbe került kommunisták meghasonlásáról is.

Itt és most csupán azt emelem ki, hogy Dévényi azt a hibát követi el, amit egyébként oly sokan: egy vágyott, ideális jövőkép, illetve a hetvenes-nyolcvanas évekbeli nyugati fogyasztói társadalom életmódja felől ítéli meg, sőt ítéli el az 1945 utáni, vitathatóan szocializmusnak, s végképp indokolhatatlanul kommunizmusnak nevezett, magyarországi államkapitalista rendszert. Egyszerűen figyelmen kívül hagyja, amire legutóbb Tamás Gáspár Miklós mutatott rá minapi, Kádár Jánossal foglalkozó tanulmányában, hogy a megelőző körülbelül két évszázad magyar oligarchiája, Európa egyik legelnyomóbbja és legzüllöttebbje volt, vagyis a régi uralkodó osztály „már a Monarchia idején elvesztette a létjogosultságát”. Elsősorban ez a régi uralkodó osztály volt az, amely TGM szavaival olyan viszonyokat teremtett, amelyekben

a gyakorlatilag jobbágyi sorban élő zselléreket, cselédeket, agrárproletárokat minden további nélkül verték a munkafelügyelők, s akiknek az asszonyai a följebbvalók szexuális rabszolganői voltak, s akik között a m. kir. csendőrség brutális fizikai erőszakkal tartott rendet. A társadalomnak ez a többségét alkotó része gyakorlatilag társadalmon kívül élt, míg a „törpebirtokos” kisparasztság nyomorgott, sokszor éhezett, s már a XIX. század utolsó harmadától elkezdett menekülni az országból, akárcsak a vidéki proletariátus.

A lerombolt országban jólét lett

Nem vitatom, hogy Magyarországon, s gyakorlatilag az egész Kelet-Európában, a fentiek miatt a tömeg különösen alkalmas volt arra, hogy gyakran hasonlóan bánjanak vele a bolseviki-sztálinista hatalomgyakorlók. Azonban a Magyar Hangújságírója, sokakkal együtt, sajnálatosan figyelmen kívül hagyja az előzményeket. Azt, hogy a magyar társadalom több mint kilencven százaléka polgári értelemben jogfosztottságban élt 1945-ig, s ebből következően voltak szolgaiak a beidegződései. Figyelmen kívül hagyja továbbá, hogy az adott történelmi-világpolitikai helyzetben elsősorban külső erők döntötték el, mi történjék az országban.

Aki nem számol legalább e két elemmel, legföljebb a régi sebeket nyalogatja, de hiteles látleletet nem ad. Mindebből ugyanis az következett, hogy legkésőbb 1949-re a bolseviki sztálinisták által kiválasztott munkáskáderek uralma jött el a maga összes túlhajtottságával, kegyetlenségével, aránytévesztésével, tévedésével, helyenként ostoba, sőt bornírt helyzeteivel. Ám ezzel együtt, mindenekelőtt a Horthy-rendszer elhibázott politikája miatt, a szörnyűnél is szörnyűbb háborús károk helyreállítása terhelte annak az időszaknak a kezdetét. És az ország életének megszervezése, élelmiszer- és energiaellátása, a lerombolt vasútvonalak, hidak helyreállítása, a tomboló infláció és a bűnözés megfékezése – hogy csak néhány tényezőre utaljak itt – meg is történt.

Ezzel párhuzamosan, viharos gyorsasággal és kíméletlenséggel kezdődött meg az addigi uralkodó osztály száz-százötven éves mulasztásainak pótlása. Köztük a félfeudális nagybirtokrendszer és a vele összefüggő, megalázó személyi függés felszámolása, a félfeudális államegyház hatalmának megtörése. Lezajlott a származási és nemi privilégiumok legalább formális lebontása, az addig alacsony státuszú tömegeknek a társadalmi létrán felfelé mobilizálása, a tömeg- és felnőtt oktatás soha nem látott mértékű kibontakoztatása, a világi kultúrán belül a műszaki és természettudományok széles körű elterjesztése. Nagyarányú iparosítás kezdődött az addig mezőgazdasági munkából tengődő tömegeknek az iparba áramoltatásával, s az ezzel járó, fájdalmas életmódváltással. Mindennek nyomán felgyorsult az urbanizáció, sor került az ország teljes villamosítására. És ami a legtöbbeknek fájt: megkezdődött, majd a hatvanas évek elején újabb hullámban befejeződött az 1945-ben épp csak kiosztott földekre alapozott, illetve a már korábban kialakult, de a tőkehiány, a korszerű tudás miatt hosszabb távon bizonyosan életképtelen kisgazdaságok, s velük együtt a talán fejlődőképes közepesek, sokszor erőszakos módon történő téeszekbe szervezése.

Minderről részletesen írtam az említett, előző esszében. Ebben arra is utaltam, hogy a szovjet modellt kényszerűen követve, a mesterségesen megteremtett KGST-piac előnyeit élvezve, mégiscsak bekövetkezett az, aminek már régen be kellett volna következnie: agrár-országból ipari ország lett Magyarország – az ezt mindenütt kísérő fájdalmakkal. Ugyanis hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni a nyugati országok fejlődését megalapozó, a gyarmatosított területek kizsákmányolása-kivérteztetése során elkövetett borzalmakat. Vagy, hogy a korabeli Angliában, milyen brutálisan zajlott az iparosítás érdekében a birtokfosztás, az ipari termelés sok tekintetben gyerek- és női munkára alapozott megteremtése. Az USA gazdagságát a rabszolgatartás, illetve felszabadítás, később, sok helyen a bevándorlók kíméletlen foglalkoztatása teremtette meg.

Kabai Domokos Lajos

A cikk teljes terjedelmében ITT olvasható

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük