Demokratikus szocialista sikerek Írországban és az USA-ban

Választási diadal Dublinban, Bernie Sanders történelmi sikere – és ez még csak a kezdet!

Az elmúlt napok a baloldal előretöréséről voltak hangosak, amelyet már a magyarországi értéksemleges média sem tudott teljesen elhallgatni. Bernie Sanders amerikai demokratikus szocialista elnökjelölt népszerűsége feltartóztathatatlanul növekszik és az Iowa államban tartott előválasztás után a new hampshire-i előválasztás során is megszerezte a szavazatok többségét. Sanders támogatottsága olyannyira növekszik, hogy már minden közvélemény-kutatást ő vezet, az országos felmérések szerint már 10%-os előnnyel rendelkezik.

https://thehill.com/homenews/campaign/482969-sanders-builds-double-digit-national-lead-poll

Az amerikai politikai élet történelmi jelentőségű balratolódása mellett az ír választáson is előretörtek a demokratikus szocialisták. A Sinn Féin az előző választáshoz képest 10,7%-kal erősödve, a szavazók 24,5%-ának támogatását elnyerve megelőzte riválisait, amellyel megtörte az ország eddigi konzervatív-liberális hegemóniáját. A demokratikus szocialisták történelmi sikert arattak, 1923 óta a legjobb választási eredményét értékel, tömegeket győzve meg a gazdasági és társadalmi igazságosság magasabb szintjének, a baloldali átalakulásnak szükségességéről, markáns programjaikkal pedig tematizálni tudják a közvéleményt. A konzervatívok és a liberálisok választási bukásának és visszaszorulásának köszönhetően koalícióban sem fognak tudni kormányt alkotni. Kormányalkotás tehát baloldal nélkül nem lesz, így a demokratikus szocialisták történelmük során először kormányzati szerepkör elé néznek Írországban, ami új fejezetet nyithat, gyökeres változásokat, soha korábban nem tapasztalt pozitív átalakulást eredményezhet az országban történelmében.

Amellett, hogy a Sinn Féin támogatottsága meghaladta a konzervatív Fianna Fáil és a neoliberális Fine Gael pártokét, a kisebb baloldali pártok is jól szerepeltek a választáson. Ennek azért is van jelentősége, mert a Sinn Féin kezdeményezéseinek elfogadtatásában számíthat ezen pártok támogatására, amennyiben a konzervatívok és a neoliberálisok megpróbálják majd leszavazgatni a demokratikus szocialisták javaslatait. A választás során a 4-5-6-7. helyen végző baloldali pártok, a Zöldek, a Munkáspárt, a Szociáldemokrata Párt és a Szolidaritás – Az embereket a profit érdekei elé! pártok összesen 29 mandátumot szereztek a törvényhozásban, miközben ez a négy kisebb baloldali párt a legutóbbi választáson még összesen csak 19 mandátumot tudott magáénak. A baloldali pártok összesen 67 mandátumot szereztek (a korábbi 48 helyett!), megelőzve a konzervatívok (37) és a liberálisok (35) mandátumainak a számát, emellett 19 független képviselő lesz még a törvényhozásban. Tehát nem csak a demokratikus szocialista Sinn Féin tört előre, hanem a társadalom egy soha eddig nem látott balratolódása van folyamatban Írországban. A Sinn Féin  nem a többi baloldali párt támogatottságának rovására volt képes a győzelemre, hanem a jobboldali táborból tudott tömegeket megnyerni, az alábbiakban pedig ennek és az elitista konzervatív-liberális tengely csúfos bukásának okait vesszük górcső alá.

1. A jobboldal csak makro-gazdasági mutatókat hajkurászik, a hétköznapi valóságra, a lakosság mindennapi problémáira elitizmusából fakadóan nem tud reagálni

A választáson hatalmasat bukott és harmadik helyre szorult neoliberálisok (volt) miniszterelnöke, Leo Varadkar kampányát és kommunikációját az ír gazdaság papíron jó teljesítményére építette. Az elitista, valóságtól és az emberek napi problémáitól teljesen elszakadt neoliberálisok narratívája azért teljesen téves, mert hiába magas egy ország összjövedelme, ha ez a jövedelem roppant igazságtalanul és egyenlőtlenül oszlik el a társadalomban. Hiába a gazdasági növekedés, hiába a papíron jó gazdasági teljesítmény, ha azt csak egy rendkívül szűk, parányi oligarcha-réteg fölözi le, és a társadalom összjövedelmének, összvagyonának jelentős részét csak a leggazdagabb, a népesség csupán néhány százalékát kitevő pénzügyi elit sajátítja ki, az erős gazdasági teljesítményből pedig a társadalom elsöprő többsége nem lát semmit. A makro-gazdasági mutatókra nem elég csak távolról ránézni, a neoliberálisok pedig ezúttal sem vették a fáradtságot, hogy a számok mögé nézzenek, és elmerüljenek a gazdasági és társadalmi problémák mélységeiben.

Hiába a gazdasági növekedés, ha a kitermelt összjövedelem, és ennek megfelelően a társadalom összvagyona arcpirítóan egyenlőtlenül oszlik el, a növekedés gyümölcseit pedig csak egy nagyon szűk réteg aratja le. Eközben a megélhetés költségei elszabadultak, a lakhatási válság az egész Európai Unióban Írországban az egyik legsúlyosabb, a 4,8 millió lakost számláló országban emberek ezrei, köztük több mint 3 ezer gyermek is átmeneti szálláson kénytelen lakni, mert szüleik nem tudták fizetni az egyre elszabaduló albérletárakat. A lakhatási válság Írországban is egyre fojtogatóbb problémája a társadalomnak, a neoliberális-konzervatív tengely pedig Írországban sem volt képes kezelni a problémát – ahogy máshol sem –, hiszen ahhoz bele kellene nyúlniuk a „szabad” piacba, ami ellentmondana a neoliberálisok „szabad” piaci dogmáinak és a konzervatívok status quo-pártiságának. A jobboldal képtelen reagálni a társadalom mindennapi problémáira, kizárólag a gazdagok, a milliárdosok, az oligarchák, a nagyvállalatok, a pénzügyi elit, a társadalom leggazdagabb néhány százalékát képviseli a tömegek érdekei helyett.

2. A liberális „szabad” piac bukása: a „szabad” piac nem csak képtelen, de nem is akar reagálni a piaci torzulásokra

A lakhatási válság Írország egyik legsúlyosabb társadalmi szintű problémája. Az elszabaduló lakbérek a társadalom, beleértve a középosztály lecsúszását, elszegényedését eredményezték, a neoliberális kormány pedig egész egyszerűen nem csinált semmit, nem is reagált a a legégetőbb szociális problémára, a tömegek megélhetését leginkább fenyegető lakhatási válságra. Az albérletárak elszabadultak, a lakosság bérének jelentős részét a lakbérek kifizetésére kell hogy fordítsa, a neoliberális kormány pedig a „szabad” piac dogmájának megfelelően nem avatkozott közbe, nem nyúlt bele a piaci folyamatokba. Ezen a ponton pedig elérkeztünk a liberális „szabad” piac tévedéséhez: amennyiben egy adott piacon torzulások ütik fel a fejüket, a „szabad” piac dogmája szerint nem kell csinálni semmit, és hagyni kell a társadalmat elszegényedni. A neoliberálisok számára a „szabad” piaci rögeszméjükhöz való ragaszkodás felülírja a problémák megoldását, szerintük ha rossz irányba haladnak a folyamatok egyes piacokon, mindent úgy is kell hagyni, a problémák megoldása helyett. A lényeg számukra, hogy a piacok „szabadok”, érintetlenek legyenek.

Ezzel a hátborzongatóan ostoba, szűk látókörű, dogmatikus felfogással szemben a nyugat-európai baloldali kormányok által felépített jóléti államok, szociális államok lényege pont az, hogy ha egy piacon torzulások jelentkeznek, a társadalmi felelősséget vállaló szociális állam közbelép, közvetlen eszközökkel beavatkozik a folyamatokba, hogy a piacok társadalmilag minél felelősebb módon működjenek, és a társadalmi érdekek minél erőteljesebben érvényesüljenek a gazdasági folyamatok során.

A demokratikus szocialista Sinn Féin bevezetné a berlini baloldali önkormányzat által már alkalmazott albérletplafont, hogy elejét vegyék a lakosság kizsákmányolásának. Az albérletplafon évi maximum 1500 eurós lakbért jelentene, így a a törvény erejével tiltanák meg az éves szinten ennél magasabb lakbéreket. Az albérletplafon azért is kézenfekvő megoldás, mert úgy növeli a társadalmi szintű jólétet, hogy eközben nem terheli meg a költségvetést. A lakosságon nem csak a költségvetést megterhelő programokkal lehet segíteni, a problémák szociális igényű megoldásának eszköztárához az is hozzátartozik, ha a lakosság költségeit egyszerűen csökkentjük. Egy albérletplafon meghatározásával és bevezetésével jelentősen több pénz marad a lakosságnál, a költségvetés megterhelése nélkül.

A párt emellett Írország történelmének legnagyobb szociális bérlakás-programját indítaná be, 100 ezer új lakás építésével. A szociális állam a szociális bérlakásrendszeren keresztül, az alacsony, megfizethető lakbérekkel képes felszámolni a lakhatási válságot, ráadásul az alacsony bérleti díjakkal az albérletpiac magánszektorát is annak bérleti díjainak csökkentésére készteti. A szociális bérlakásrendszer ráadásul nem csupán tömegeknek teremt otthont, nem csupán felszámolja az égető lakáshiányt, nem csak esélyt teremt a fiataloknak az önálló élethez, nem csak alternatívát és árversenyt teremt a magánszektorral szemben, és azt árainak csökkentésére ösztökéli – különben a magánszektor versenyképtelen lenne az állami szociális bérlakásrendszerrel szemben, és az emberek utóbbiba igyekeznének –, az általa nyújtott, megfizethető, alacsonyan tartott lakbérekkel nem csak csökkenti a lakosság megélhetésének költségeit, magasabb szintre emelve ezzel a társadalmi szintű jólétet és a létbiztonságot, de bevételt is jelent az állam számára. A modell fő mintájául, követendő példájául szolgáló Vörös Bécs évszázados szociáldemokrata városvezetésének bérlakásrendszere nyereséget termel, igaz, nem ez a program elsődleges célja, de hosszú távon bőven megtérülnek a megfeszített szociális bérlakásépítés költségei, hiszen a felépített bérlakások kiadását követően folyamatosan bevételt jelentenek az állam számára. Az albérletplafon bevezetése pedig nem csak a lakosság megélhetésének költségeit csökkentené radikálisan, felszámolva a lakosság gátlástalan kizsákmányolását, de a gazdaságot is serkentené, hiszen jelenleg a lakbér a bérből élők havi fizetésének jelentős részét teszi ki. Amennyiben csökkennek a lakbérek, és bevezetnék az évi legfeljebb 1500 eurós albérletplafont, a társadalom tömegeinek életszínvonala ugrana meg jelentősen, és tehetnék meg maguknak az emberek, hogy másra is költsenek, serkentve a legkülönbözőbb iparágakat, magát az egész gazdaságot.

A neoliberálisok nagy tévedése, hogy a piac az valami elvont, misztikus, megfoghatatlan, elérhetetlen fogalom. Ezzel szemben a piac nagyon is hús-vér dolog – gondoljunk csak a vásárlók egyéni szinten meghozott döntéseire –, ami nagyon is formálható, és végül olyan lesz, olyanná tehető, amilyenné csak formálják. Az állam maga is piaci szereplő, a piac nem egy államtól független, absztrakt dolog. Az állam a maga szabályozásaival természetesen formálja és alakítja a piacot, ahol ez nem történik meg, ott a piaci jelenségek torzulásaira nem adnak válaszokat. Ezért pocsék a neoliberális kormányzás bizonyítványa, mert képtelen, sőt nem is akar megoldásokat nyújtani a problémákra. Ha a piacokon torzulások ütik fel a fejüket, a neoliberálisok szerint mindent úgy is kell hagyni. A torzulásokra, például az albérletárak elszabadulására megoldásokat kell nyújtani, ez pedig csak haladó, baloldali kormányzással érhető el. A baloldali kormányok által működtetett szociális államok társadalmi felelősséget vállalnak, és ha kell, közvetlen eszközökkel belenyúlnak a gazdasági folyamatokba, hogy azokban a legszélesebb társadalmi érdekek érvényesülhessenek, ne pedig egy szűk pénzügyi elit érdekei. A demokratikus szocialista pártok, jelöltek célja, hogy demokratikus keretek között felszámolják a kizsákmányolást, és a társadalmi jólétet a lehető legmagasabb szintre emeljék, azt a társadalom lehető legszélesebb skáláján hozzáférhetővé tegyék. A létbiztonság, a jólét nem csak a lakosság leggazdagabb néhány százalék kiváltsága, azt az egész társadalom számára elérhetővé kell tenni.

3. Az egészségügy rendbetétele – Miközben az ország leggazdagabb 10%-a birtokolja az összvagyon több mint felét, a neoliberálisok az egészségügyön, emberéleteken nyerészkedtek

A neoliberálisok társadalmi felelősségvállalásának hiányáról már volt szó. Társadalomellenességük az egészségügy terén jelentkezik a leginkább, miközben Nyugat-Európában a brit Munkáspárt NHS-programjának mintájára a demokratikus szocialista/szociáldemokrata – Kelet-Európában pedig a kommunista – kormányok már rég felépítették az egyetemes egészségügyi rendszert, Írországban baloldali kormány híján nem beszélhetünk ilyesmiről. Egy háziorvosi vizsgálat 40 eurónál kezdődik, és ez csak az alapár, a vizsgálatoktól, az orvosi beavatkozástól függően további költségek terhelik a betegeket.

Emellett azoknak, akiknek a jövedelme meghaladja a havi 1300 eurót, az egészségügyi ellátások díjai mellé még járulékot is fizetniük kell (Universal Social Charge). Ezzel a neoliberálisok önkezükkel tették semmissé azt a tévhitet, hogy a középosztály nem a szociális programokban, a forradalmian haladó kezdeményezésekben érdekelt, hanem a gazdagokkal alkot egy érdekcsoportot, és a status quo fenntartásában érdekelt. A mindenkori jobboldal ezzel a hazugsággal akarja a középosztállyal elhitetni, hogy a markáns szociális célok csak a nagyon elszegényedett rétegeknek áll érdekében. Miközben a valóságban a középosztály nem a pénzügyi elittel, nem a milliárdosokkal, nem az oligarchákkal, nem a szupergazdagokkal evez közös csónakban, hanem a szegényebbekkel alkot egy érdekközösséget. Írország összvagyonának 53,8%-át az ország mindössze leggazdagabb 10%-a birtokolja, a leggazdagabb 5% az összvagyon 37,7%-át, a leggazdagabb 1% pedig az ország összvagyonának 14,8%-át sajátítja ki. Eközben az alsó 50% Írország összvagyonának mindössze 5%-át (!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!) birtokolja.

http://www.tasc.ie/assets/files/pdf/the_distribution_of_wealth_in_ireland_final.pdf

A jobboldal kormányzásának az összvagyon ilyen hajmeresztően egyenlőtlen elosztása az „eredménye”, ezzel szemben a társadalom összvagyonának jóval igazságosabb, kiegyensúlyozottabb eloszlására lenne szükség. A neoliberális kormány pedig ahelyett, hogy a gazdagokat adóztatná meg, amelyből olyan erős szociális programokat lehetne működtetni, amelyek az egész társadalom érdekében állnak, és a lakosság igényeire nyújtanának szociális igényű megoldásokat, ők a terheket inkább a középosztályra és a szegényekre pakolták, már a középosztály is csúszik lefelé, az albérletárak az egekben, és az egészségügyi ellátások is horribilis költségeket jelentenek a társadalom többsége számára.

A Sinn Féin évi 30 ezer eurónyi jövedelem alatt eltörölné az egészségügyi járulékokat, amellyel 1 millió ember átlagosan évi 700 eurót spórolna meg. Ezzel tömegek válláról vennék le a dupla adózás terhét, mivel a középosztály jelenleg egészségügyi járulékot és kórházi számlát is fizet, tehát a bérükből fizetik a járulékot, mégsem kapnak díjmentes egészségügyi szolgáltatásokat. A Sinn Féin a szülési szabadságot 52 hétre terjesztené ki, és tételesen 50 euróval növelnék ennek segélyezését. Az óvodai szolgáltatások díját gyermekenként évi 500 euróval csökkentenék, emellett bevezetnék az óvodai oktatást is, hogy a gyermekek már a kitűzött alapkészségekkel rendelkezzenek, mielőtt iskolába mennek.

Mindezekre a programokra természetesen bőségesen van pénz. Amikor a jobboldaliak a társadalmi igényekre megoldásokat nyújtó javaslatok kapcsán megkérdezik, hogy „miből”, elég felmutatni nekik az ország összjövedelmének vérfagyasztóan igazságtalan és torz elosztását. A gazdagok megadóztatásával lehetőség nyílik olyan szociális programok kiépítésére, amelyek az egész társadalom javát szolgálják, ez pedig nem egy utópia, ezt a jóléti, szociális államok már megvalósították, amelyben talán a skandináv államok jeleskednek leginkább. Írországban ez a folyamat baloldali kormányok híján eddig elmaradt, ez a feladat tehát még az ország előtt áll, a baloldal történelmi előretörése és kormányzása pedig új fejezetet jelenthet az ír történelemben.

4. Közbiztonság: a társadalom egyik legelementárisabb szociális igénye, az állam által nyújtott egyik legfontosabb közszolgáltatás

Ez szintén egy olyan társadalmi téma, amely szétzúzza a neoliberális narratívát. A közbiztonság, a rendfenntartás egy olyan közszolgáltatás, amely nem is működhet másként, mint állami közszolgáltatásként. Szürreális állapotokat eredményezne, ha a rendőrség profit-alapon dolgozna, és a költségeit közvetlenül behajtaná a bajba jutottakon, és nem egy non-profit közszolgáltatásként működne. A neoliberálisok eleddig még nem próbálkoztak meg a rendőrség for-profit jellegű átalakításával, bár politikai retardáltságuk nem zárja ki ezt a jövőben. A közbiztonság tehát értelemszerűen non-profit szolgáltatás, egy közszolgáltatás, amellyel az állam a társadalom egyik legfontosabb szociális igényének tesz eleget.

A Sinn Féin baloldaliságából fakadóan a legszélesebb társadalmi igényekre ad szociális igényű válaszokat, a közbiztonságot a rendőrség létszámának felduzzasztásával javítaná. A létszámot a jelenlegi 14 ezer főről 16 ezerre emelnék, az állományt pedig felszabadítanák az irodai munka alól, arra civil kollégákat alkalmaznának, így maguk a rendőrök kizárólag a bűnüldözésre koncentrálhatnának. Mindehhez felduzzasztanák a Templemore Kiképző Főiskolára felvettek létszámát. Kétezer új, civil kolléga felvételével, az irodai munka általuk történő elvégzésével ugyanennyi rendőr tudna közvetlenül a bűnüldözésre koncentrálni. A Sinn Féin ezáltal növelné a rendőrség utcai jelenlétét, a járőrszolgálat kiszélesítésével elősegítenék a közbiztonság magasabb szintjét, a gyorsabb beavatkozást. A Sinn Féin emellett az ügyészség (DPP) és a bírósági szolgálat (Court Service) létszámát is felduzzasztaná, az igazságszolgáltatás gépezetéhez tartozó, különböző bűnüldöző szervekével egyetemben. Az igazságszolgáltatás rendkívül hosszadalmas eljárásai helyett a Sinn Féin fel akarja gyorsítani az igazságszolgáltatás gépezetének tempóját, hiszen rengeteg ember azért nem fordul magához az igazságszolgáltatáshoz, mert a jogi procedúrák túlságosan hosszúak, ebbe pedig nagyon sokan nem mernek belevágni. Az pedig az egyik legkomolyabb társadalmi méltánytalanság, ha a sértettek, akik bűncselekmény(ek) áldozatává váltak, nem tudják igazukat érvényre juttatni, mert nem akarnak egy véget nem érő jogi procedúrába belekezdeni, amihez sem idejük, sem energiájuk nincsen. Senki igazának kivívása, senki igazának érvényre juttatása nem bukhat el az államgépezet hiányosságai miatt, a szociális állam, a jóléti állam feladata, hogy társadalmi felelősséget vállaljon, és mindenki számára elérhetővé tegye igazának érvényre juttatását. Az igazságszolgáltatás szerveinek felduzzasztása, az állomány létszámának emelése lehetővé teszi a jogi procedúrák felgyorsítását, hogy a lakosság bátran fordulhasson magához az igazságszolgáltatáshoz, és egyetlen ember igazának kivívása se bukjon el a lakosság igazságszolgáltatás-procedúráinak végtelenbe nyúló hossza iránti jogos bizalmatlansága végett, és mindenki bátran és bizalommal fordulhasson egy felgyorsított és gördülékenyebben működő igazságszolgáltatáshoz. 

Az erős rendpártiság témáját a baloldal nem is engedheti át a jobboldalnak – ahogy a hazafiság témáját sem, ahogy azt a következő pontban látni fogjuk –, a lakosság legalapvetőbb szociális igényét, a biztonság iránti igényét maradéktalanul teljesítenie kell. Egy erős, non-profit alapú bűnüldözés és egy hatékonyabb, gyorsabb igazságszolgáltatás működtetésével a szociális állam képes a közbiztonságot is magasabb szinte emelni. A biztonság témája, legyen szó létbiztonságról vagy közbiztonságról, eredendően baloldali téma, a rendpártiságot, amely a társadalom tömegeinek szemében az egyik, ha nem a legfontosabb témakör, a baloldal nem engedheti át a jobboldal számára. Már csak azért sem, mert maga a rendőrség, a bűnüldözés sem működhet soha profitalapon, ez mindig egy erős, non-profitalapú közszolgáltatás kell hogy maradjon.

5. A baloldal előretörésének nagy témája és a tömegek jobbról balra való megnyerésének kulcsa: a hazafias témák baloldali narratívája, a baloldali patriotizmus, és a nagy cél, Írország egyesítése

Abnormális dolog, hogy a hazafias érzelmeket a jobboldalhoz szokás társítani, miközben a jobboldal csak a leggazdagabbak, a pénzügyi elit, az oligarchák érdekeit szolgálja ki, szemben a társadalmi érdekekkel. A jobboldal hazafisághoz való viszonyáról érdemes lenne végre őszintén beszélni: a helyi jobboldal egy adott nemzet elsöprő többségének semmilyen érdekét nem képviseli, csak a leggazdagabbakét. Ahogy azt Írország esetében konkrétan látjuk, a jobboldali kormányzás „eredményeképp” a társadalom vagyoni szerkezetének alsó fele mindössze az összvagyon 5%-ával rendelkezik. A jobboldal tehát semmilyen tekintetben nem képviseli a társadalom elsöprő többségének érdekeit, csak a leggazdagabbak érdekeit tartják szem előtt. Következtetésképpen a jobboldal messzemenőkig hazafiatlan, elitizmusából fakadóan nem képviseli egyetlen nemzet lakosságának döntő többségét sem, erre pedig a baloldali pártoknak világszerte rá kell világítaniuk.

A baloldali patriotizmus leginkább az egykori gyarmatokon népszerű irányvonal, ahol a szociális célok egyet jelentettek a nemzeti függetlenséggel, a gyarmatosítók elnyomása, kizsákmányolása alól való felszabadulással, ahol a szociális álmok és a függetlenség egymástól elválaszthatatlanok voltak. Mivel a gyarmatosítók a szociális célok megvalósítását ellehetetlenítették, legyőzésük és elűzésük elengedhetetlen volt a szociális célkitűzések eléréséhez. Így a haladó-progresszív erők a(z egykori) perifériákon jellemzően kifejezetten hazafias narratívával rendelkeztek és rendelkeznek mind a mai napig. A szociális célok és a függetlenség összeforrtak egymással, ez Latin-Amerikától kezdve Afrikán át a Távol-Keletig jelenleg is abszolút meghatározó narratíva. Az egykori gyarmatokon a gyarmatosítók, az imperialisták, a kizsákmányolók, a betolakodók megsemmisítése, elkergetése jelentette az első lépést a gazdasági-társadalmi célok elérése felé. A baloldali patriotizmus ugyanazt a kizsákmányolás-mentességet, amelyet országos szinten akar megvalósítani, ugyanazt a kizsákmányolás-mentességet tűzi célul ki a külpolitika terén is, és mivel a perifériákon magát a kizsákmányolást egy külső hatalom – és annak helyi bérencei, kollaboránsai – tartotta fenn, magától értetődő volt a kizsákmányolás külső tényezőjével szembeni küzdelem, így a perifériák baloldaliságának hazafias vonásai, narratívája is.

Írország is gyarmat volt egykor, a brit gyarmatbirodalom egyik legsanyarúbb sorsú és egyik legszámkivetettebb gyarmata. A gyarmati elnyomás egyik legborzalmasabb példája az Írországban bekövetkezett „nagy éhínség” korszaka, amely 1845-től 1849-ig tartott. Írország akkori, 8 milliós lakosságából egymillió ember éhen halt, és további milliók vándoroltak el az éhhalál elől, elsősorban az USA-ba. A tömeges éhhalál és a kivándorlás nyomán az Ír-sziget népessége mintegy felére, 4 millió főre csökkent. Ma az ország népessége körülbelül 4,8 millió fő, még mindig messze elmarad az 1845-es szinttől, Írország tehát a mai napig nem heverte ki a gyarmati kizsákmányolás pusztítását.

Az irtózatos nyomort elsősorban az idézte elő, hogy Írország angol földbirtokosai horribilis bérleti díjakat szedtek a parasztoktól, akik munkájukért azonban alig kaptak ennél magasabb jövedelmet. Így a legtöbb parasztcsalád kénytelen volt kizárólag burgonyát termeszteni, mert ez volt a legolcsóbb. Az írek szinte egyetlen betevője a krumpli volt, a monokulturális gazdaság, az élet burgonyaterméstől való függése pedig elképesztő veszélyeket hordozott magában. 1845-ben egy gombás fertőzés okozta burgonyavész tönkretette a termést, a gyarmati elnyomás, a rettenetes szintű kizsákmányolás miatt azonban a lakosság jelentős részének nem volt más élelme. A burgonyavész még 1849-ben is tombolt, a birodalom kapitalista, liberális kormánya pedig akkor sem a kataklizmával felérő tragédia megoldásán fáradozott, nagyobb fejtörést okozott az uralkodó osztálynak, az arisztokratáknak, hogy az életben maradt, de nincstelenné váló ír parasztoktól hogyan hajtsák be a bérleti díjat. Az erre vonatkozó statisztikai adatokat csak 1849-től kezdték el vezetni, 1854-ig mintegy 250 ezer embert lakoltattak ki és tettek földönfutóvá a főbérlők.

https://archive.org/details/greatirishfamine00poir

Érdemes felvetni, hogy az ideológiák és politikai rendszerek által elkövetett népirtásokkal kapcsolatban számháborúzgatni oly nagyon kedvelő jobboldal a gyarmati kizsákmányolás áldozatait, a jobboldaliság torz nézeteinek áldozatait vajon számolgatja-e…? Valószínűleg nem, mert akkor nem számháborúzgatnának… Hogy ezen egy kicsit tovább meditáljunk, a 20. század elején Magyarországon a halálesetek 25%-át a tuberkulózis okozta, ami a tömegek nyomorából és a minősíthetetlenül rossz életkörülményekből eredt. A lakosság 80%-a szenvedett tbc-ben, és az 1950-es évek népegészségügyi intézkedései és a tüdőszűrő rendszer kiépítése szorította vissza ezt a szörnyű betegséget (is).

http://medicalonline.hu/tbc_surveillance/cikk/a_tuberkulozis_vilagnapja

A szociális célok tehát Írország esetében is egyet jelentettek a függetlenséggel, a gyarmati sors alóli felszabadulással. Így az 1905-ben alakult szocialista párt, a Sinn Féin – ami sokáig az IRA, az Ír Köztársasági Hadsereg politikai szárnya volt – számára azóta is meghatározó a baloldali patrióta narratíva, ez pedig azóta is töretlen, hogy az IRA hivatalosan is megszüntette katonai tevékenységeit, és a párt békés eszközökkel, demokratikus úton küzd a céljai megvalósításáért. Ahogy a nyugati világban ez egyre általánosabb, a baloldali pártok egyre nagyobb népszerűségre tesznek szert a fiatalok körében – ezt Bernie Sanders esetében is világosan láthatjuk –, a liberális-konzervatív tengely pedig a fiatal generációkat már nem tudja sem a számháborúzgatásával, sem az IRA egykori tevékenységével riogatni. Az egyre elmélyülő lakhatási válság szintén balra tolta a fiatalokat, hiszen sokak számára a saját lakás, de az önállósodás, az önálló élet, a szülőktől való elköltözés is elérhetetlen álom. A jobboldal tétlensége, tehetségtelensége, a társadalmi problémákra szociális igényű válaszokat adni való képtelensége, mellébeszélése, az égető társadalmi problémák elöli menekülése, terelése, ötlettelensége a Sinn Féin felhajtóerejét képezik, emellett míg a brit Konzervatív Párt hatékonyan tematizálta a közvéleményt a Brexit-témával az Egyesült Királyságban, amivel igyekeztek elvonni a figyelmet a Munkáspárt szociális kezdeményezéseiről – és ebben a média is messzemenőkig a partnerük volt –, addig Írországban a téma a baloldalnak kedvezett, amely a baloldali patriotizmus beizzításával újra napirendre tette az ír egység témáját, az Ír-sziget egy szociális ír állammá való egységesítését.

A Sinn Féin a hazafias érzelmeket becsatornázva kezdeményezi a népszavazás kitűzését mind az anyaországban, mind Észak-Írországban, a jelenleg az Egyesült Királysághoz tartozó országrész Írországhoz való csatlakozásáról. Skócia 2014-ben függetlenségi népszavazást tarthatott, így az írek követelése jogos. Fontos megjegyezni, hogy a párt nem csak Írországban létezik, hanem Észak-Írországban is, a párt két egysége egymással összhangban politizál, és tűzi napirendre Észak-Írország kiválását az Egyesült Királyságból. A brexit megvalósulása, az Írország és Észak-Írország (Egyesült Királyság) közötti határellenőrzés visszaállítása pedig csak fokozza a baloldal kezdeményezésének népszerűségét, az ír egység megteremtését. Ezáltal teljesen elejét vették a jobboldal többi országban bemutatott álhazafiaskodásának, álnemzetieskedésének, kifogták a jobboldal hamis, hazug álhazafiságának vitorlájából a szelet. Az ír egység témája teljes mértékig baloldali téma, amelyet a jobboldal csak szégyenlősen követ, a Sinn Féin javaslatával szembeni nyílt ágálás, hazaárulás történelmi öngól lenne a jobboldal számára.

Összességében, az ír politikai terep egy jellemző keresztmetszete, tankönyvbe illő példája annak, hogy a közügyek különböző megközelítései – nevezzük őket ideológiáknak, politikai oldalaknak stb. –  a gyakorlatban milyen állapotokat eredményeznek egy adott országban. A konzervatív-liberális hegemónia az egyre elmélyülő társadalmi válságra, a középosztályt is mélyen érintő lecsúszásra, elszegényedésre semmilyen társadalmi igényű választ nem volt képes adni. Az ír baloldal nem csak ennek és a kiváló programjának, de a gyakran jobboldalhoz társított témák balra való becsatornázásának, az azokra adott baloldali narratíváknak köszönhetően hatékonyan fogta ki a szelet a jobboldal vitorlájából, ami a baloldali pártok számára világszerte követendő példa. A baloldal előretörése az ír egység napirendre tűzésével és a szociális állam, a jóléti állam felépítésével új fejezetet nyithat a szigetország történelmében.

Vass Tamás

  •  
  •  
  •  
  •