Egy perc néma csend: a francia szélsőjobbról

Adózzunk egy perces néma csenddel jobboldali és baloldali politikai elitünknek és pártjainak” – javasolta egy ízben a francia baloldal egyik fenegyereke és aligha tévedett. Vagy ahogy másképpen a politológusok fogalmaznak: „a társadalmak elfáradtak”. Hát igen. És még csak most jön a neheze!

Mégha a választásokról való távolmaradással nem is számolunk, akkor is az a helyzet, hogy a szélsőjobboldal és a szélsőbaloldal együttesen a szavazatok legalább harmadára számíthat. Nem véletlen, hogy lényegében egy egymástól alig megkülönböztethető, szerény többségre támaszkodó centrum jobb- és baloldala kormányozza felváltva Franciaországot. Lassan, a szélsőjobboldali Nemzeti Front (FN) és új elnöke Marine Le Pen előretörését látva, újra visszakerült a poltikai szótárba a híres „republikánus fegyelem”, azaz a mérsékelt pártok összefogása a szélsőjobbal szemben.

Persze nagy különbség, hogy manapság a szélsőbaloldali szavazat nemigen számít rendszerellenes voksnak: a kommunista, baloldali (vagy hívják őket bárhogy) pártok lényegében egy szociáldemokrata programmal kampányolnak, így nem is tudnak kitörni a munkásosztály romjainak és a kulturális baloldal (diákok, értelmiségiek, művészek) miliőjének köreiből. A dolog paradoxona, hogy szerte Európában inkább az ennél is jóval mérsékeltebb pártokra adott zöld-szavazat számít inkább apolitikus, az egész poltikai elittel szembeni bizalmatlanságot kifejező tettnek (gondoljunk a magyar LMP-re), mint a politikai szélsőbal támogatása.

Ezzel szemben a Nemzeti Front (és Európa jópár szélsőséges pártja) éppen karanténba való zártsága miatt valóban kivülállónak tűnhet. Persze nem a karanténnal van a baj, hanem azzal, hogy közben minden megváltozott: az európai politika olyannyira jobbratolódott, hogy maga ezeknek a pártoknak a mondanivalója (leszámítva bizonyos stílusjegyeket) nehezen különböztethető meg a mérsékelt jobboldali pártok beszédmódjától és politikai gyakorlatától. Egy igen veszélyes amalgám helyzet alakult ki: maga a szélsőjobboldal profitálhat abból, hogy nem része az egyre inkább légüres térbe kerülő politikai uralkodó osztálynak, miközben amit mond, amiről beszél az gyakorlatilag a mainstream politikai beszéd része lett. A hipokrita szörnyűlködések egyes mondatokon már aligha segítenek. Sőt.

Ha azt mondtuk, hogy mára minden megváltozott, az azt is jelenti, hogy maguk ezek a pártok, illetve írásunk központi témája, a francia Nemzeti Front, is sokat változtak az utóbbi pár évtizedben. Talán nem válik ártalmunkra pár mondatban, bekezdésben utalni a franica szélsőjobboldal második világháború utáni történetének főbb eseményeire.

Az első FN tábor (a nagy meglepetést az 1984-es EP-választások 15 százalékos FN eredménye jelentette) a lehető legjobboldalibb választói bázist jelentette: azok szavaztak a szélsőjobboldalra, akik túlzott puhasággal vádolták a jobboldali pártokat, akik az országra hozták a „kommunista pestist”, azaz a kollektivizmus, az államosítások politikáját, amely kiegészült azzal, hogy (főleg a családegyesítő bevándorlás szabályainak jelentős lazítása és kitoloncolások megtiltása révén) „kinyitották az országot az arabok és a négerek előtt”. Ez a bázis a tipikus szélsőjobbos csoportokat jelentette: a „petits Blancs” (a fehér kispolgárok) rétegekét, melyek kiegészültek Párizs legelőkelőbb negyedeinek nagypolgári szavazóival, a Stendhaltól oly jól ismert képmutató gazdagokkal és hervadó XVI. kerületi dámáikkal. Ez a klasszikus keményen jobboldali tábor gyűlölte a zsidó, protestáns, „idegenszívű”, métêque (hogy klasszikusak legyünk, de ők is azok voltak) és más gyanús elemekből álló balosokat és csalódott a túl puha jobboldali pártokban. Földrajzilag ez elsősorban a pár nagyváros külvárosait jelentette és a legreakciósabb francia vidékeket, mint Elzász-Lotharingitát, vagy a „pieds-noirs” (az Algériából elűzött franciák közkeletű neve, akik innen hozták igen progresszív politikai nézeteiket és lángoló szeretetüket az arabok iránt) Provence-Alpes-Côte d’Azur régióját.

A nyolcvanas évek közepétől nagyjából a kilencvenesek évek második feléig ez a FN-bázis többé-kevésbé stagnált, sőt némiképpen csökkent. A választási rendszer igazságtalansága lényegében megfosztotta őket a valódi poltikai képviselet lehetőségétől (bár a helyi poltikában jelen voltak), a poltikai elit pedig – némi jobboldali megingást leszámítva – teljes karanténban tartotta a pártot. Végül a baloldal teljes hitelvesztése, a poltikai elitben való hit gyökeres megrendülése hozta vissza a refletrofényben ismét a FN-t, de már egy teljesen más társadalmi bázison alapuló pártot. A párt jóval, de jóval populárisabbá vált, már nem a kemény jobboldal szervezete volt, hanem a teljes poltikai elitet visszautasítók pártja. Ezt a réteget nevezték „ni-ni” („ni gauche-ni droite”, se baloldali, se jobboldali) bázisnak: az FN új sikereit lényegében a kommunista ellentársadalom romjain aratta. A magára hagyott külvárosok, a tömeges munkanélküliséggel sújtott dezindusztrializált teületek fehér népe, amely a klasszikus recept szerint a szociális válságra, a szegénységre, a kizártásgra keresett bűnbakokat, melyet az FN nem túl összetett ideológiája nyújtott nekik. Az előretörésben kulcsszerepet játszó nagy ötlet három, józan ésszel egymással közvetlen oksági kapcsolatba aligha hozható társadalmi jelenség: a munkanélküliség növekedése, a bevándorlás és a közbiztonság romlása ok-okozati viszonyba hozása volt. A dolog nem bonyolult és mára mindenki számára ismert, hiszen ma már a korban botrányos kijelentések a mainstream jobboldali kultúra inherens részévé vált, gondolati struktúra volt: a bevándorlók elveszik a franciák elől a munkát, ezért nagy a munkanélküliség, de amúgy nem is dolgoznak, csak élősködnek és főleg: bűnöznek.

Mára a helyzet annyiban változott meg, hogy egy bizonyos Nicolas Sarkozy ötéves hosszú kampányában (2002-es belügyminiszterré való kinevezésétől 2007-es elnökké választásáig) az egész jobboldal közös krédójává tette mindenzt. De mivel a problémákat egy ezen érvrendszeren alapuló gyakorlati politikával természtesen lehetetlen megoldani, ma már mindez (túl Franciaország mentális egészségében okzott példátlan károkon: igen, rossz kimondani, de Franciaország ma reakciós ország…) az FN-t és Marine Le Pent erősíti. Minderre még megérkezett a gazdasági, majd szociális válság (amelynél úgy tűnik csak egy pusztítóbb van: a „válságkezelés”) a maga fasizálódási tendenicáival. Ez dióhéjban a mai helyzet kulcsa: ülünk a puskaporos hordón és közben vígan dohányolunk.

Minden mostani körülmény arra látszik utalni, hogy a megállíthatatlan európai jobbratolódás (a szociális feszültségek etnikai mezbe öltöztetése, azaz a fasizálódás egyre nyilvánvalóbb jeleivel) folytatódni fog. Semmi sem indokolja, hogy optimisták legyünk: a szolidaritás, az egyenlőség, a szabadság hívei számára sötét idők jönnek.

Elsősorban a válság és a válságkezelés választott módja maga alá temette természetszerűleg az európai gazdasági növekedést, amely az utóbbi időben már amúgy is erősen gyengélkedett. Ez pedig értelemszerűleg tovább fogja élezni a szociális újraelosztás (segély, más szociális kifizetések, nyugdíj, munkanélküli juttatások) körüli szociális harcokat, és teszi egyre illuzórikusabbá a szociáldemokraták számára olya kedves állami redisztribúció rendszerének akár a fenntartását is. Ez azt a következményt hozza magával, hogy folytatódik, sőt egyre erősödik a szociális problémák etnicizálása irányuló ideológiai-politikai-kulturális hadjárat, amely néhol a szélsőjobb előretörésében (főleg Ausztriában, Hollandiában, Magyarországon), néhol a mérsékelt jobboldal fokozódó keményedésében (Nagy-Britanniában vagy Németországban), néhol mindkettőben (Franciaországban és Olaszországban) ölt testet.

Sarkozy elnök megpróbált előre menekülni, azaz látva az egyre romló népszerűségi adatait és az FN lassú visszaerősödését még rálicitált az egyre durvább bevándorló- és iszlámellenes politikára: a romák kitoloncolásának nagy visszhangot kiváltó ügye csak jéghegy csúcsa volt. A példákat napokig lehetne sorolni a „bevándorlás- és nemzeti identitás-ügyi minisztérium” (nem tréfálunk) felállításától az utcán imádkozó iszlám hívekkel való rigatáson át a legfontosabbig, addig, hogy a Francia Köztársaság elnöke átvette az FN legfontosabb gondolatát, azaz hogy a bevándorlás, a munkanélküliség és a közbiztonsági kérdések között szoros korreláció van. De mivel például a külvárosok problémáit ezzel az elképzeléssel a fejünkben aligha lehet megoldani, semmi más nem történt, mint hogy Sarkozynek sikerült a közvélemény egy jó részét „lepenizálnia”, akik a problémák megoldatlanságát látva fokozatosan el is kezdtek az FN-re szavazni.

Valami hasonló játszódik talán most le az FN generációváltása kapcsán, mint ami Magyarországon MIÉP-Jobbik relációban történt. A régivágású fasisztákat felváltják a negyvenes új posztfasiszták a maguk tematikájával (az FN, mivel arabellenes ezért elsősorban nagyvárosi párt, a Jobbik cigányellenessége inkább vidéken arat), de már egy olyan környezetben, ahol a régen sokkoló szavak a közbeszéd legitim részeivé lettek. Marine Le Pen legfontosabb célja pártja diabolizálásának leküzdése, melynek már látszanak is az eredményei. Ehhez a legfontosabb eszköz az apjára még oly jellemző antiszemitizmus sutba dobása volt.

Igen érdekes hogy az FN szociál- és gazdaságpoltikája 180 fokos fordulatot vett a régi ultraliberalizmushoz képest. Ma Marine Le Pen az erős állam, a közszolgáltatások sőt a közszolgák harcos védelmezője. Le Pen jól érzi, hogy két témával lehet ma hódítani: a gazdasági liberalizmus (és a tragikus következményekkel járó „válságkezelés”) és az iszlám bírálatával. Amit például az Európai Unió mostani politikájáról mond az túl azon, hogy alapvetően igaz, bármelyik baloldali párt is mondhatná: „Az EU, a szabadkereskedelmet és a gazdasági liberalizmust védelmezve, az országra rákényszeríti az államigazgatás és a szociális szolgáltatások visszanyesését minden területen, a postától a bíróságokon, az óvodákon, a kisiskolákon át a kórházakig”. A másik központi témát illetően még rosszabb a helyzet: ne tévedjünk, jobboldali politikusaink a „multikulturalizmus végéről” elhangzó litániái semmi mást nem jelentenek, mint hogy „elegünk van az arabokból, törökökból, pakisztániakból ésatöbbi”. Az iszlám jelenlétet vagy a minden bizonnyal végveszélyben levő nemzeti identitást mindenütt a mérsékelt jobboldal tette központi témává (ahogy nálunk a „cigánybűnözés” a Fidesz-sajtóból hömpölyög), a tragikus eredmények jól látszanak. A szociális állam lebontásán ügyködve, a válság és a válságkezelés tragikus következményei látva, a multikulturalizmus végéről papolva könnyes szemmel keseregni az „elfogadhatatlan eszméket hirdető” szélsőjobb előretörésén a legjobb indulattal is példátlan cinizmus. Eddig is az volt a helyzet, hogy az FN gyakorlatilag a kilencvenes évek közepe óta a legnépszerűbb párt a munkások körében, a mostani előretörést a válságtól egyre inkább sújtott alkalmazotti réteg egy részének „lepenizálódása” jelenti. Tulajdonképpen (túl az UMP tábora egy részének radikálizálódásán) ez az oka az FN mostani jobb eredményeinek. Az első jelenség a jobboldal felelőssége, a másoodik azonban a baloldalé.

Mindazonáltal a kétségkívül jelentős változások ellenére Marine Le Pen Nemzeti Frontja sok tekintetben apja pártja maradt: ez a szervezet radikálisan iszlám- és bevándorlóellenes xenofób párt maradt. Most az FN egy árnyalatnyival nagyobbat látszik harapni a választói táborból, de a probléma a kilencvenes évek második fele óta lényegében ugyanaz: a régi baloldali bázis egy jó része a szélsőjobboldalra szavaz. Ez nem a hipokrita, a tűzzel játszó jobboldal ügye elsősorban, hanem a baloldalé. Nem felháborodott szavakra van szükség, de még csak nem is valamiféle „republikánus egységre” (noha ez aktuálisan lehet szükségszerűség), hanem végre őszinte beszédre.

A felülről jövő osztályharccal (melynek minden veszélyességük ellenére az európai szélsőjobb pártjai csak „hasznos idiótái”) szemben igazi baloldali poltikára. A nacionalizmus (vagy ma helyesebben, az etnicizmus), a „hülyék szocializmusa” helyett valódi szocialista alternatívára. Éppen ez hiányzik oly fájóan.

  •  
  •  
  •  
  •