Európa, az illúziók vége

Európa, az illúziók vége

1100
0
SHARE

A nyolcvanas évek derekán Európa nyugati felének centrumában erős jóléti államok sorakoztak, Németország, Franciaország és Olaszország. Bizonyos országok még náluk is erősebbek voltak szociális szempontból, például Svédország, Dánia, Hollandia vagy Ausztria. Más országok, így Görögország, Portugália és Spanyolország gyorsan zárkóztak fel gazdasági és szociális téren is a fejlett centrumhoz.

Ugyanebben az időszakban a Szovjetunió érdekszférájába tartozó országok mindegyikében egy szocializmusra hivatkozó, de attól mind jobban távolodó, szűk politikai és azzal átfedést mutató gazdasági elit kezében volt a hatalom. Korlátozták az egyéni és kollektív szabadság- és politikai jogokat, egy állampárt volt a hatalom birtokosa, illegalitásba szorították az ellenzéket. Magyarországot a keleti blokkban a legvidámabb barakként tartották számon, nem ok nélkül, mivel az 56-os megtorlásokat konszolidáció követte, és aztán már senki se próbálkozott kemény politikai diktatúrával. A gazdasági életben is folyamatos törekvés irányult a vegyes gazdasági modellre és a tőkés országokkal való hatékony együttműködésre. A mezőgazdaság a világ élvonalához mérten is jól teljesített, az ipar legtöbb szektorában is sikeres modernizációs folyamatok zajlottak le. A magyar munkások többségének képzettségi színvonala elérte a nyugati színvonalat. A rendszer 1962 és 1985 között rendkívüli jóléti haladást ért el. Félmillió új ház és lakás épült, a háztartások többsége jól felszerelt és jelentős hányadában összkomfortos lett. A nyolcvanas évek elejétől megszűnt kiváltság lenni a gépkocsi. A jóléti haladás ugyan nem érte el az Európa nyugati felén jellemző növekedési ütemet, de attól nem is szakadt el reménytelenül. A magyar társadalom többsége folyamatos fellendülést  érezhetett. A szülők, nagyszülők jelentős része még cselédsorban, nyomorult vályogházakban tengődött, elszenvedte a világháborút, az ország romokból való szinte teljes újjáépítését, az ötvenes éveket és 56-ot. Ehhez képest gyermekeik és unokáik már a hatvanas évek szabadabb és gazdaságilag prosperáló időszakát látták, később az anyák GYES-t és családi pótlékot kaptak, gyermekeikkel három évig otthon maradhattak, a nők 55 évesen, a férfiak 60 évesen nyugdíjba mehettek, ingyenes és kielégítő minőségű egészségügyi ellátásban részesülhettek.

Mindezek egy általános elégedettséget tükröztek, ugyanakkor a rendszer számtalan árnyoldala szükségszerűségként vonta maga után, hogy a társadalom felsorakozott a rendszerváltás körvonalazódó programja mögé. Az államszocializmus jóléti eredményei azonban utólagosan sem megkérdőjelezhetőek.

A Kádár János nevével jelzett időszak utolsó éveit, a rendszerváltást és az azt követő gazdasági, társadalmi és politikai káoszt egészen fiatalként éltem meg. Azok közé tartoztam, akik hittek abban, hogy tisztes és becsületes igyekezetünk elnyeri jutalmát, és ahogy a többség itthon, én is büszkén és a legőszintébb hittel fordultam a rendszerváltás  irányába. Azt gondoltuk, nemkülönben az NDK, Csehszlovákia, Lengyelország, Románia, Jugoszlávia, Bulgária, sőt még a Szovjetunió állampolgárai is, hogy a szovjet típusú rendszer helyett egy demokratikus, humanista és szociálisan is igazságosabb rendszernek kell jönnie. Ez volt a rendszerváltás ígérete, ez volt Európa egységesülésének ígérete.

Elsőként a jóléti haladás reménye vált semmivé 1989 után. A privatizáció, a kárpótlás vagy jóval később a devizahitelezés olyan szintű gazdasági és társadalmi károkat okozott, amelyet meg sem próbáltak ellensúlyozni. A rendszerváltástól napjainkig politikailag dilettáns vagy szélsőségesen neoliberális kormányok váltották egymást, visszaesés vagy stagnálás volt a jellemző, jóléti korrekcióra csupán egyszer, 2002 és 2004 között került sor. Szociális okokból, a reménytelenség elől menekülni kényszerült az országból majd félmilliónyi honfitársunk, vidéki gettósodott országrészekre szorultak a legszegényebbek. Az élelmiszerek, a fogyasztási cikkek és a szolgáltatások árai hamarosan elérték a nyugati színvonalat, azonban a bérek területén nem történt felzárkózás. A munkavállalók majd felét kitevő minimálbéresek helyzete volt a legrosszabb. Fizetésük nem volt elegendő arra, hogy abból az étkezés, lakhatás, gyermeknevelés költségeit megfizessék, így a korábbi rendszerből maradt megtakarításaikat felélték, eladósodtak, többségük jövedelmének harmadát banki vagy közüzemi tartozások miatt hosszú évekre letiltották, és nagyon sokan elvesztették otthonukat is.

Ma Magyarországon az egymást követő kormányok ténykedése miatt milliós tömege van azoknak, akik embertelen körülmények között tengődnek. Szeméttel, lommal fűtik omladozó viskójukat, ruházkodni csak adományokból vagy turkálóból tudnak. Többségük előtt zárt az egészségügyi ellátórendszer, mert képtelen eljutni oda vagy nem tudják megfizetni a gyógyszerköltségeket sem. Gyermekeik nem tanulhatnak tovább, mert az oktatási rendszer járulékos költségeit megfizetni csak a tehetősek tudják.

Nem erről volt szó negyedszázaddal ezelőtt!

Nem volt szó arról, hogy a nagyvárosainkban minden utcasarkon hajléktalanok fognak nyomorogni. Nem arról volt szó, hogy nagygazdák kiszorítják a mezőgazdaságból a falvak népét. Nem arról volt szó, hogy gazdaságilag életképes vállalatok az első adandó alkalommal bezárják a kapukat, és szélnek eresztik a képzett munkásokat, a termelőeszközöket eltékozolják. És legfőképp nem arról volt szó, hogy a feudális és maffiaviszonyok visszataszító keverékeként egy olyan uralkodó kaszt kerül pozícióba, amely évtizedes távlatban is megnyomorítja ezt az országot. Európa egy szép álom volt, mindannyiunk álma, de rémálommá lett uszító demagógokkal, vasfüggönyökkel, tömegek nyomorával, kevesek fényűző gazdagságával, szétzilált oktatással, haldokló egészségüggyel. Ebben a helyzetben, aki nem szkeptikus, az vak. Európának fontos volt, hogy piaca legyünk termékeiknek és szélesre nyissuk a kaput előttük. Az azonban már nem volt fontos, hogy a gyárakból kiszorított munkásoknak tisztes jövedelme legyen, tisztes élete legyen. Európa örömmel szívta el tőlünk képzett és fiatal polgárainkat. És Európa nemcsak tétlenül nézi, de torz újraelosztási rendszerének köszönhetően évek óta finanszírozza az országot maga alá gyűrő politikai elitet, nem látja, nem akarja látni, ami közösségi oldalakon naponta köszön vissza, az ide irányuló pénzek jelentős hányadát a legnagyobb pofátlansággal lopja el a stadionépítő politikai kaszt.

Ráadásul az Unió régebbi tagállamaiban is hatalmas a baj. Görögország összeomlott, Spanyolország, Portugália és Olaszország gazdaságilag nagyon nagy bajban van, Németországban és Franciaországban óriási belső társadalmi feszültségek vannak és erősödő szélsőjobboldal masíroz a hatalom irányába.

Látva mindezt, le kell számolnunk az európai álom illúziójával. Kritikusai, de ösztönző kritikusai kell legyünk a mai Európának. Nemet kell mondanunk arra, hogy gazdag centrumra és nyomorgó perifériára szakadjon a kontinens. Abban kell hinnünk, hogy lehetséges a felzárkózás, a valódi egyenlőség. Európa nem egy zárt kasztrendszer, hanem egy nyitott társadalom kell maradjon, ahol cél a jövedelemnélküliség, az otthontalanság felszámolása, ahol egyszerre ellenség a nyomor és a fényűző luxus. Európának nincsen szüksége ellenségekre, ezért őszinte és egyenrangú kapcsolatra van szükség Oroszországgal vagy az Amerikai Egyesült Államokkal. Segíteni kell, hogy a világ minden pontján megálljon a hanyatlás, az elnyomorodás, meg kell állítani Európa szociális szétesését.

Kalmár Szilárd
Új Szocializmus Mozgalom