Ez diktatúra

klubradio

Szörnyű helyzet alakult a Klubrádió körül A kormányzat szándéka világos. Nézzük végig, jelenleg mi a magyar médiahelyzet.

A közszolgálatban van egy cenzúrafunkciókat is teljesítő Médiatanács, amely egyedülálló módon munkaadója és alkalmazója is a közszolgálati újságíróknak. Arra még Petőfi Sándor sem gondolt, hogy egyszer majd a cenzúra egyben munkáltatója is lesz az újságíróknak. Egy hírgyárban, az MTI-nél készülnek a hírek a Jobbik elnökének, volt médiatanácsadójának irányításával. A három közszolgálati rádiócsatorna és ennek leágazásai, illetve a három közszolgálati televízió ebből a központi kormányzati hírgyárból kapja a híreket. Ilyen értelemben teljes a kormányzati fölény a közszolgálati rádiókban és televíziókban.

 

A Kossuth rádió az ország egyik legfontosabb hírforrása, amely ma már kevésbé számít tárgyilagosnak, mint a jobboldali magánrádiók, például a Lánchíd Rádió. Utóbbi kétségkívül politikailag tárgyilagosabb, mint a Kossuth Rádió. Ezen kívül vannak a megyei lapok, a tájékozódás másik legnagyobb forrása a nép számára. Ezek teljesen depolitizált lapok, amelyek leginkább elterelik a figyelmet a legfontosabb politikai kérdésekről. A Metropol című lap ma már a Simicska Lajos-féle médiakonglomerátum része. Ma már ebben is olvashatunk remekbe szabott homofób és antifeminista publicisztikát. A Helyi Théma, a legelterjedtebb ingyenes lap, az önkormányzati lapok, az önkormányzati helyi rádiók és televíziók mind jobboldali kézben vannak. Lényegében két ellenzéki nyomtatott lap maradt meg viszonylag csekély eléréssel, talán marad a Klubrádió és egy-két dolog. Ez rosszabb helyzet, mint ami a Horthy-korszakban 1924–1937 közötti, a korszak viszonylag, nagyon viszonylag liberális időszakában volt. Akkor még valódi cenzúra is volt, aminek működtetésére a jogi igazgatás a hadiállapotot is fenntartotta. Ezzel együtt is több tucat ellenzéki lap jelent meg akkor az országban. Ezen kívül a határokon túl Romániában, Csehszlovákiában Magyarországot is elérő liberális és baloldali lapok sokasága jelent meg. Most pedig azt is látjuk, hogy a kormányzathoz közel álló körök és a Magyar Nemzet konglomerátum kezdi felvásárolni az erdélyi lapokat.

Arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy itt a tágabb értelemben vett nyilvánosságról is szó van. Ha megszűnnek olyan helyek, mint a Tűzraktér, a Sirály, a Zöld Pardon, a Trafó, ahol az alternatív fiatalság találkozik; ha megszűnnek olyan alternatív iskolák, mint az Alternatív Közgazdasági Gimnázium, az AKG; ha megszűnnek kutatóintézetek; ha megszűnik a magyar filmgyártás; ha hazafias operettkombinátokká alakítják a művészszínházakat; ha elvonják a támogatást a legkülönfélébb kulturális projektektől – a nyilvánosságnak a olyan méretű megtámadása zajlik a szó szoros értelmében vett média világán kívül, ami példátlan.

Ellenzéki voltam az 1989 előtti időkben. Ott kétségkívül cenzúra volt, de az akkoriban széles körben olvasott lapokban, mint az egykori Valóságban, a Világosságban, a Magyarország hetilapban megjelenhetett a nyilvánosságnak a kormányzattal óvatosan és burkoltan, de szemben álló része. Nem is beszélve az egész magyar kultúráról, az irodalomról, a filmről. Tőlem igazán távol áll az, hogy a ’89 előtti viszonyokat védelmezzem, de ez a mostani helyzet kell ahhoz, vagy már az is lehet, hogy már kicsit rosszabb, mint az volt.

A kormányzat egyszerre antidemokratikus, antiliberális és antiszociális. Gondoljunk csak arra, hogy felszámolták az Országos Érdekegyeztető Tanácsot, szétzúzták a Munka törvénykönyvét. Sokáig óvatos voltam, mert sok ember reménye ehhez az új kormányhoz kötődött. Nem a kormány, hanem a kormányban bízó emberek miatt óvatosan bántam a szavakkal idáig arra vonatkozóan, mi van itt Magyarországon, de ami most van, úgy hívják: diktatúra. Emiatt mindenki összefogása, a tiltakozása, az ellenállás formáinak a kidolgozása szükséges. A diktatúrával szembeforduló erőknek valamilyen toleranciát kellene kinyilvánítaniuk egymással szemben, mert végveszélybe került mindaz, amit az elmúlt húsz évben, minden problémával és bajjal együtt mégiscsak elértünk.

A megújulás összes lehetőségét eltömi ez a diktatórikus rendszer, amely egyre magányosabb, mert egyre népszerűtlenebb, ugyanakkor egyre nagyobb az ereje, és arra szorítja a társadalmat, hogy törvényen kívüli módszerekkel legyen kénytelen ellenállni, mert minden törvényes utat eltorlaszolnak. Egyévnyi kormányzásnemszolaradio után nagyon szomorúan kell kijelentenem, hogy ez diktatúra. A társadalom veszélyérzetét fel kell ébreszteni. Itt mindenki apatikus. Megszoktuk az elmúlt húsz esztendőben, hogy ez mégiscsak jogállam és a törvényes módszerekkel – lassan meg tökéletlenül,de – valamit el lehet érni. Ennek az időnek vége szakadt. Egy gyönge ellenzék ül a parlamentben, amely igyekszik, ám elérni semmit nem tud. Most elérkezett az idő, amikor a társadalomnak ki kell nyilvánítania: nem tűri el, hogy itt diktatúrát vezessenek be. Ezt lehetőleg minél kevesebb kockázattal, áldozattal és józanul, de nagyon határozottan el kell érni.

 

(Tamás Gáspár Miklós a Klubrádió Megbeszéljük… című műsorában – szerkesztett változat.)

  •  
  •  
  •  
  •