Felszabadulás, az eltagadott ünnepünk

1945 április 4-én elmenekültek nyugati irányba Nemesmedvesnél az utolsó náci német és velük szövetséges nyilas magyar katonák is. Hitler, Horthy és Szálasi öröksége egy lerombolt ország lett, amely minden lehetőségét elvesztette, hogy a béketárgyalásokon legalább minimálisan méltányos ajánlatot kaphasson a győztesektől. 

Helyzetünkön az sem változtatott, hogy a debreceni ideiglenes magyar kormány hadat üzent Németországnak és az sem, hogy bátor magyar antifasiszta katonák fegyvert is fogtak az Európát romba döntő nácizmus ellen. 

Ma nem divat arról beszélni, hogy egészen sokáig, Horthy kiugrási kísérletéig, azaz 1944 októberéig a Szovjetunió bízott az ép ész győzelmében, abban, hogy Magyarország Romániához hasonlóan átáll a későbbi győztesek oldalára. Nem történt meg, nem volt elég bátor politikus és nem volt elég bátor katona, akik ezt meg merték volna tenni. Volt viszont elég őrült, akik Hitlerrel együtt hittek az évek óta reménytelen győzelemben, a csodafegyverben és bármiben, ami ellentmondott a legjózanabb logikának. A végeredmény az lett, hogy Magyarország mindörökre elvesztette a reményét annak, hogy a trianoni békediktátumban meghatározottaknál igazságosabb határaink legyenek. Pedig éppen a szovjetek voltak azok, akik a legjobban bíztak a magyarokban, mert ők nem felejtették 1919 tavaszát és nyarát, amikor még velük lényegi szövetségben harcolt Magyarország egy jobb világért. 

Ami 1945 április 4-e után jött azt mára politikai elit és az általuk pénzelt jobboldali és liberális történészek kiátkozták történelmünkből. Ma már sötét, gyilkos és elnyomó diktatúra egy-egy fejezete az 1946 februárjában kikiáltott második köztársaság, a földosztás, az ország újjáépítése, a demokratikus választások. A papok és urak országát a háborús csőd temette maga alá, mégis ma azt kell hallgassuk, gyermekeink azt kell tanulják, hogy az 1919 utáni antikommunista, antiszemita szélsőjobboldali állam – ahol mindent revizionista népbutító mázzal öntöttek le – volt történelmünk legszebb időszaka. Egy olyan korszak, melyre nosztalgiával tekint a mai elit és amellyel jogfolytonosnak tekinti önmagát. 

Mindebben nincs semmi meglepő. A történelmet a győztesek írják. A második világháború után néhány évtizedig baloldaliak voltak a krónikások ennek köszönhetően. Színtelen, szagtalan unalmas ünneppé faragták a Felszabadulás napját. Szégyellős volt az egész, mivel azért senki előtt sem volt titok, hogy mi úgy szabadultunk fel, hogy mindeközben Magyarország utolsó csatlósként állt a pusztulás és pusztítás birodalmának oldalán. Tudták jól, hogy az uralkodó elitek, az urak bűne volt a világháborús magyar szereplés, mégis valami torz szégyenérzet miatt nem ment a harsány megtagadása mindennek. Talán túl sok rossz oldalon elpusztult magyar baka volt eltemetve a harcmezőkön, talán azt gondolták, hogy az urak szégyenében az utókornak is osztoznia kell. Persze az is lehet, hogy túl sok olyan dolog akadt, amit jobbnak tűnt elfelejteni. A kamenyec-podolszkij mészárlásra átadott honfitársainkat, a partizánvadászatoknak nevezett népírtások áldozatait, a katonáink által meggyalázott asszonyokat, a marhavagonokba terelt százezreket és a jeges Dunába lőtt nőket és gyerekeket például. Túl sok érzékeny seb akadályozta mindenkoron, hogy a győztesek mellé állhassunk emelt fővel.

Aztán a rendszerváltáskor nagyot fordult a világ. Hirtelen az új urak rájöttek, hogy újraírt múlt nélkül nincs jövőjük. Antikommunista ideológiával száműzték a hétköznapi ember fejéből a tudatot, hogy 1945 április 4-e valóban Felszabadulás volt. Önmagukat történésznek álcázó propagandisták átírtak mindent. A felszabadító vörös katonából erőszaktevő bestia lett, az új rendszer pedig rettenetes sztálinista diktatúra kitalált bűnök sorozatával. 

Mára kevesen, maroknyian maradtunk talán, akik Felszabadulásnak tekintjük ezt a napot és ünnepeljük is. Talán már nem is igazán foglalkoznak velünk, hiszen ezen a napon szavunk olyan halk a hangos hazudozókéhoz képest, hogy már meg sem hallani.

Magabiztosan röhögnek a mai győztesek, akik az egykori vesztesek szellemi örökösei és talán ezekben a percekben is cikkeik jelennek meg megszállásról és minden más butaságról. Harsányan kiáltanak átkot mindarra, ami a mi Felszabadulásunk után történt és remélik, hogy tényleg elfelejtődik mindaz, ami tényleg megtörtént. Mert a mai uraknak létszükséglet, hogy senki se kérdőjelezze meg igazságnak mondott hazugságaikat. Ha valakik, hát ők tudják csak igazán, hogy mekkora történelmi jelentősége volt annak, hogy egyszer ha külső segítséggel is, de sikerült “felszabadulni” az urak elnyomása alól. Ők tudják és félik a parasztot, aki földet oszt magának, a munkást, aki gyárat foglal. A mai urak is rettegik azt a népet, amely képes előmászni a romok alól és újjáépíteni az életét. Mert ne legyen illúziónk, eljön majd a nap, amikor itt újraosztják az elrabolt földeket, amikor majd visszaveszik a gyárakat a tolvajoktól és nekifognak egy kirabolt ország újjáépítésének. Mikor fog ez megtörténni? Akkor, ha ez a szándékosan elbutított, hülyének nézett és kiszipolyozott magyar nép rájön, hogy el kell zavarja ismét az urakat ebből az országból.

MUON TV

  •  
  •  
  •  
  •