„Folyjon a vér az utcán, mint Chilében?”

Ezekkel a szavakkal tette fel a kérdést múltkor a kormánypropaganda egyik közpénzekből kitartott embere mintegy pártpolitikai kérdéssé tette az önkormányzati választások hajrájában a dél-amerikai országban történteket. Több mint húsz fiatal tüntető halt meg és tízezer katona sem tudja fenntartani a nagyobb városokban a rendet, annak ellenére, hogy a barikádokon nem két párt képviselői, hanem a társadalom többsége és a hatalmon lévők állnak egymással szemben.

Társadalmi egyenlőtlenségek, klímaváltozás mind olyan fontos kérdések, amelyek a mostani chilei zavargások hátterében felmerülnek, ezért nem lehet az ottani eseményeket pártpolitikai keretbe helyezni.

Chile az ellentétek országa, az egyik leghosszabb, de közben a legszűkebb kiterjedésű állam Dél-Amerikában ahol megtalálható a Föld legforróbb sivataga és a magashegyi gleccserek is.

A jól teljesítő gazdasága miatt a liberális közgazdászok bezzeg országa ahol a metróvonalakat, elővárosi vasutakat magántársaságok üzemeltetik, ahol nem a BKK ellenőrök, hanem a hatóságok gondoskodnak a magántársaságok profitjának a dolgozók kárára való növeléséről.

A chilei gazdaság egy bányászati termék, a rézérc kitermelésére és a világpiacon való értékesítésén alapul, ha a réz árfolyama valamilyen ok miatt esik, akkor azt mind a gazdaság mind a nép megszenvedi. Most a világgazdaság általános lassulása és az amerikai-kínai vámháború veszélye miatt esett a réz világpiaci ára.

Hogyan alakult így a Chile történelme, hogy az OECD tagjai közül Magyarország és Mexikó mellett ott a legnagyobb a társadalmi egyenlőtlenség?

A dél-amerikai országok a spanyol uralom után gyorsan először angol majd amerikai gazdasági befolyás és gyámság alá kerültek. A XX. század elején Chilében is két párt a liberálisok és a konzervatívok versengtek egymással, az amerikai tőkések által engedélyezett kereteken belül.

A főleg európai bevándorlás miatt a XX. század közepére erős munkásmozgalom alakult ki a nagybirtokosokat és a bányatulajdonosokat képviselő polgári pártokkal szemben.                                A Salvador Allende vezette baloldali Népfront 1970-ben hatalomra jutott választásokon és államosításokba kezdett. Olyan nagy amerikai cégek lettek a kárvallottjai, mint az Anaconda (bányaipar) vagy az ITT (távközlés) amelyek erős aknamunkát fejtettek ki a kormánnyal szemben.

Az 1973. szeptember 11.-én végrehajtott Pinochet puccs a legvéresebb leszámolást jelentette a baloldali pártokkal és szakszervezetekkel szemben. Az államosított amerikai vagyont visszaszolgáltatták és a Milton Friedman vezette híres-hírhedt chicagói iskola neoliberális tanait valósították meg a gyakorlatban.

A jobboldali, szélsőjobboldali diktatúrák addig két utat jártak: vagy egy Mussolini által ihletett „korporativista” gazdaságpolitikát folytattak mint mondjuk később Brazíliában vagy a francói rendszerhez hasonlóan meghagyták a gazdaságot a tőkések kezén a korábbi struktúrák kereteiben. Ezzel szemben Chilében privatizáció zajlott a gazdaságban, magán egészségügyi-rendszer kiépítése a dolgozók jogainak csökkentése és kiszolgáltatásuk növelése, minden amit az IMF és a Világbank a kilencvenes években melegen ajánlgatott a kelet-közép-európai országoknak.

A diktatúra 1990-ben ugyan véget ért, de a felelősségre vonás elmaradt. Pinochet egy londoni kitérő kivételével 2006-ban nyugodtan halt meg, nem csak magát mentette át a demokráciába, hanem a gazdasági rendszer haszonélvezőit is.

Chile, Kolumbiával együtt kimaradt az ezredforduló általános latin-amerikai balra tolódásából, sőt a rendszer olyan elemekkel is torzult mint a vízvételezési, esővíz tárolási szabályok szigorítása.

A klímaváltozás erősen sújtja a mezőgazdaságot és a bányászat már a gleccserek alatti érckészletek kitermelésére készül.

Az állami felső-oktatás továbbra is súlyos tandíjjal terhelt az ifjúsági munkanélküliség magasabb, mint Görögországban.

A társadalmi feszültségek egy olyan, a dolgozók számára fontos termék mint a metrójegy hirtelen emelése miatt robbantak ki, ami után megjelent a fiatalok ellenállási mozgalma akik összetörték a beléptető-rendszereket és összecsaptak a rendőrökkel.

A hazánkból is ismert gőgös politikai reakció hatására ez a lázadás országos méretűvé nőtt és szinte minden társadalmi csoport az utcára ment.

A hatalom szükségállapotot hirdetett és kijárási tilalom lépett érvénybe és először a Pinochet-rezsim után a hadsereget is az utcákra vezényelték, akik többször is összecsaptak a tüntetőkkel. Most nem egy tábornok hanem egy milliárdos elnök érdekében.

Jelenleg a szenátus visszavonta a metrójegy áremelést és az elnök „szociális intézkedési csomagot” jelentett be, mivel a kormány lemondott és a hétvégén is egy millió ember tüntetett valószínűleg teljesült a forradalmi helyzet klasszikus definíciója: „ amikor az emberek már nem akarnak a régi módon élni az uralkodó osztály már nem tud régi módon kormányozni.”

Nagy András

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük