Home Rövid hírek - NE HASZNÁLD! Garami: A szakszervezeti harc határsorompói

Garami: A szakszervezeti harc határsorompói

327
0
SHARE
garamiemigracioban

A Szocializmus legutóbbi számában Varga elvtárs olyan problémát vet föl, amelyről Magyarországon egyelőre csak akadémikus jelentőségű vitatkozás folytatható ugyan, de amelynek a megvizsgálása egynéhány hasznos tanulságot mégis hozhat.

A probléma veleje ez: milyen legyen a munkásság harci taktikája a gazdasági küzdelem területén ott, ahol a munkáltatók szervezkedése már kartellekben vagy trösztökben történik, és ahol ezért az eddigi sztrájktaktika eredménytelen marad, mert sem e hatalmas munkáltató szervezetek anyagi erejét megtörni nem lehet, sem a munkáltatók szolidaritásának megtörésére nem lehet számítani, hiszen a munkásság már csak egyetlen munkáltatóval áll szemben. „Új taktikára van szükség” – mondja Varga elvtárs és külföldi példák nyomán megfontolásra a következő három módszert ajánlja:
1.    A szakmai bérharc kiterjesztését olyan üzemekre (vasút, posta stb.), amelyeknek szünetelése az egész társadalom életét támadja meg, így a kormány közbelépését provokálja.

2.     A sztrájk átterelését poli¬tikai térre erőszaknak és utcai harcnak fölidézésével, hogy így. kényszerüljenek a polgári társadalom végrehajtó szervei arra, hogy a trösztök ellen beavatkozzanak a forradalmi állapot megszüntetésére.
3.     A „szabotázst”, amely „óriási kárt okozhat a trösztnek”, s amelytől való félelem „különösen olyan üzemekben, ahol drága és nehezen pótolható gépek dolgoznak … igen hathatós eszköznek bizonyulhat.”
A Varga elvtárstól kapott helyzet egész leírását és a hozzáfűzött okfejtést némi korlátozással elfogadhatjuk a szabotázsra vonatkozó okoskodás kivételével és annak megállapításával, hogy mindaz, amit mond olyan fölötte fontos tanulságokkal teljes, amelyeket cikkében nem állapított meg.
Nyilvánvalóan igaz, hogy mindenütt, ahol a munkáltatók szervezkedése már eljutott a kartellek formájáig (persze nem az egyedül eladásra, tehát csak árdrágításra berendezett, hanem a termelés olcsóbbá tételére igyekvő termelőkartellekig) s ezeken is túl a trösztökig, ott a munkásság gazdasági küzdelme jelentősen megnehezül. Már a jól megszervezett kartellek is hathatnak úgy a gazdasági harcban, mintha egyetlen munkáltató állana a munkássággal szemben; a tröszt azonban végképp így hat mert ez egységesíti és egyetlen központi vezetés alá veti az illető szakma valamennyi üzemét. A legkitűnőbben megszervezett munkástábor  és a legdúsabb sztrájkpénztár sem törheti meg, csak nagyon kivételes esetekben, az ilyen pénz- és termelő- hatalmat. E hatalom mellett igaza van Varga elvtársnak – a legtökéletesebb munkáltatószövetségek hatalma is eltörpül, mert ezekben mindig érvényesül egymás mellett és sokszor egymás ellen a sok különféle munkáltató egyéni érdeke. Hol a kisebb anyagi erővel rendelkezők lesznek hajlandóbbak a békére, mert nem bírják a harcot úgy, mint a vagyonosabbak, hol nagyobb tőkéjűek fognak inkább hajlani a békére s ezzel az engedékenységre mert az adott pillanatban az akadálytalan termelésből nagyobb hasznot várhatnak, mint amibe az engedékenységük kerül. Vagyis: a legtökéletesebb munkáltatószervezetekkel szemben is lehető a termelőkonjunktúrák kihasználása a munkások javára, mégpedig a munkásszolidaritás, a szervezkedés, a sztrájk, bojkott stb. segítségével. De a termelőkartellekkel és trösztökkel szemben ezek a fegyverek a leg¬több esetben valóban hatástalanok lesznek. Nincsenek már külön érdekű üzemek, csak közös érdekűek. A termelés szünetelése már nem árt az egyiknek és használ ugyanakkor a másiknak, hanem valamennyi útján valamennyit érinti, vagy – a trösztöknél – egyetlen egynél folyik mindenütt s csak ugyanazt az egyet is érinti mindenütt. Ez hát a legtökéletesebb szolidaritás, amely figyelembe sem veendő kivételektől eltekintve, egyáltalán meg sem bontható s így a sztrájk és bojkott egyszerű fegyvereivel le sem győzhető. Mi hát a teendő? – kérdi Varga elvtárs s teszi rá a fönt fölsorolt javaslatokat. Vegyük sorba őket.
A szakmai bérharc kiterjesztése szélesebb területekre, amelyeken az már a polgári „rend” életét veszélyezteti, hogy így a kormány kénytelen legyen a béke érdekében közbelépni: ez, adott esetben, bizonyos körülmények között, sikeres lehet. Hogy 40.000 dokkmunkás mellett 60.000 vasutas támogató sztrájkba lépjen, ez igenis elképzelhető s adott esetben eredményes is lehet. De, azt hiszem, minden kétségen fölül áll, hogy ez a módszer nem lehet bármely szakmának, sőt nem lehet egy bizonyos szakmának sem az általános, folyton forgatott fegyvere amelyre gazdasági küzdelmeit úgy bízza rá, mint ma a közönséges sztrájkra vagy bojkottra. Tömérdek szakma van, amely ezt a fegyvert soha nem fogja forgathatni, s nincs egyetlen olyan szakma sem, amely a harcnak ezt a módját állandó fegyver gyanánt illeszthetné be fegyvertárába. A szénbányászok, vasmunkások, vasutasok, hajómunkások esetleg támogathatják így egyszer-egyszer kölcsönösen egymást, de hol marad a többi szakma, a famunkások, a cipészek, szabók, építőmunkások stb? Vagy ezeknek egy-egy, akár országos sztrájkjáért is lehet-e meg-megállítani a vasutakat, a hajókat, a postát? Nem lehet. Vagy ha majd lehet: – akkor az az erő, amely ezt a lehetőséget nyújtja és kifejezi, bizonyára más csodákat fog már művelni s nem bérharcokban fog interveniálni!
Nagyjában ugyanígy áll a dolog a sztrájkoknak politikai térre való átterelésével is. Az utcai harcokat nem lehet az állandó szakmai fegyverek közé beiktatni. Nagy közüzemek munkásainak bérharcai bizonyos körülmények között kiterjeszkedhetnek az utcára is, vezethetnek forradalmi jellegű mozgalmakra is és ezen réven diadalmaskodhatnak még a leghatalmasabb tröszt fölött is, de világosan kell látnunk azt a tényt, hogy ehhez a fegyverhez még ezek a nagy szakmák sem folyamodhatnak rendszeresen, nem is szólva a kisebb szakmákról, amelyek előtt ez az út normális politikai időkben teljesen el van zárva.
Varga elvtárs ezen két, megfontolásra ajánlott módszerét bizonyos körülmények között, bizonyos – sajnos eléggé szűk – határokon belül beillesztheti tehát számvetéseibe a jövő harcaira készülő munkásság. De nem teheti ezt meg, véleményem szerint, harmadik javaslatával, amely a szabotázst ajánlja. Sőt úgy vélem, helyénvaló, hogy már idejekorán szigorú bírálat gyakoroltassák ezzel a gondolattal szemben.
Talán fölösleges előrebocsátanom, hogy a szabotázzsal – a munkaeszközök erőszakos szétrombolásával, elpusztításával – szemben nem holmi „erkölcsi” aggodalmaim vannak, tőle nem a magántulajdon javainak tisztelete riaszt vissza, hanem pusztán gyakorlati szempontok: annak a vizsgálata, hogy ez a fegyver lehet-e eredményes? Ha várhatók tőle eredmények, akkor megszűnik vele szemben minden aggodalom, mert számunkra minden fegyver erkölcsös, amely a munkásság  ügyét közelebb viszi a diadalhoz, tekintet nélkül arra, hogy a polgári társadalom morálja mit tart felőle, de kíméletlenül el kell vetnünk, ha eredmények nem várhatók tőle, mert semmi sem veszedelmesebb a szociális küzdelmekben, mint az önáltatás, a hamis reményekben való bizakodás.
Lehet-e szabotázs eredményes ott, ahol már a sztrájk, a bojkott is azért eredménytelen, mert a kartellben, trösztben szervezett ellenfelet sem anyagilag eléggé megkárosítani, sem annak szolidaritását megbontani nem lehet?
Nem lehet. Varga elvtársnak az a reménykedése, hogy „különösen olyan üzemekben, ahol drága és nehezen pótolható gépek dolgoznak, a szabotázstól való félelem igen hathatós eszköznek bizonyulhat” – teljesen téves. Hiszen néhány sorral előbb maga Varga elvtárs írja a trösztök gazdasági erejéről, hogy: „bármennyi anyagi eszközt halmoz is föl a szakszervezet, a trösztöt kiböjtölni nem tudja…” Hiszi-e Varga elvtárs, hogy azt a trösztöt, amely sok-sok ezer munkásának sztrájkját, valamennyi üzemének teljes szünetelését heteken, talán hónapokon keresztül is kibírja, azt meg lehet törni gépeinek, üzemének aránylag kismértékű megrongálásával?! A legkitűnőbben megszervezett szabotázs is alig egy-két százalékkal növelhetné az ilyen óriási üzem veszteségszámláját, ami valóban alig kényszeríthetne megadásra olyan hatalmasságot, amely munkásainak hosszú időn keresztül való sztrájkjával szemben gőgösen dacolhat.
Arra pedig, hogy a szabotázs révén hatásosan nagyarányú rombolás történjék, Varga elvtárs sem gondolhat. Nagy üzemek nagyarányú megkárosítása rongálás révén csakis nagy tömegeknek erőszakos föllépésével lehetséges, és akkor ez már nem szabotázs, hanem forrongás, lázadás, tömegharc, amely a Varga elvtárstól megfontolásra ajánlott másik módszer sorába tartozik. A szabotázst a lázadásszerű rombolástól éppen az különbözteti meg, hogy nem a tömegeknek, hanem az egyénnek juttat szerepet, hogy nem nyíltan történik, hanem titokban nem az erőnek, hanem a ravaszkodó ügyességnek a megnyilvánulása. Ugyanaz a gazdasági harc területén, mint az anarchisták individuális merénylet-harca a politikai téren. A tömegek szervezettségét, fegyelmét, együttes föllépését – ami szocialista taktika – akarja az egyén kezdeményezésén, ügyességén, esetleg önfeláldozásán alapuló akcióval pótolni, ami anarchista taktika. Ennek pedig, minden egyébtől eltekintve, az adott esetben az a nagy hibája van, hogy éppen a kapitalista szervezettség csúcsát jelentő kartellekkel és trösztökkel szemben a legtehetetlenebb. Ami elvégre természetes is, mert a legkifejlettebb tőkés organizációval szemben nem lehet a munkásmozgalomnak egy avultabb módja akkor hatásosabb, amikor a legelőhaladottabb és legkifejlettebb módja sem eléggé hatásos már.
Dehát akkor mi a teendő ? – kérdezheti joggal Varga elvtárs. A tröszttök még nincsenek itt, termelőkartelleknek is alig csak a csíráit látjuk, de – mondhatja ő teljes joggal – a kartellek is, a trösztök is el fognak  jönni teljes bizonyossággal! Mi lesz hát akkor a szakszervezeti taktika velük szemben, ha a tömegerőszak és az általános sztrájk csak szűk határok között, a szabotázs pedig egyáltalán nem küzdhetnek meg velük?
Ez a kérdés valóban választ vár. És itt érkezünk azokhoz a tanulságokhoz, amelyek szerintem a legfontosabb okulást adhatják e probléma boncolgatása közben.
Meg kell látnunk és ki kell mondanunk, hogy a kapitalista termelés legfölső csúcsát jelentő kartellekkel és trösztökkel szemben a munkásság szakmai, gazdasági szervezkedése és küzdelme nem tud megbirkózni. A tőkés termelésnek ez a szervezettsége azt a határsorompót jelenti, amelyen túl a munkásság gazdasági szervezettségének ereje, a szakszervezeti harc a legjobb esetben is védelmi pozícióba szorul.
A szakszervezeti harc ereje nem végtelen, hatásának határfáit a ter¬melőkartellek és trösztök állítják föl: ez az a tanulság, amelyet Varga elvtárs elmélkedéséből s abból, amit föntebb megállapítottunk, le kell vonni. Ez az eredmény nekünk nem is lehet meglepetés. Ha a szakszervezeti harc valahol – még pedig a társadalmi rend határain innen nem találna korlátokra, akkor a szociális kérdés egész teljessége a szakszervezeti harc fegyvereivel volna megoldható. Mert akkor folyton-folyvást emelhető volna a munkásság életszínvonala, s a gazdasági harc eszközeivel – szabotázzsal vagy anélkül – mindig több és több bért, mindig rövidebb és rövidebb munkaidőt lehetne kicsikarni még a trösztöktől is, mindaddig, amíg a trösztkapitalistaságnak a hasznot hajtó volta is megszűnnék. De elég a mai tőkés szervezetekkel való gazdasági harcok megfigyelése, hogy a szakszervezeti harcnak máris jelentkező sok korlátján és itt-ott máris feltünedező határfáján megállapíthassuk, hogy ez hiú reménykedés. A szakszervezeti harcnak megvannak a maga korlátai, még pedig körülbelül éppen ott, ahol azokat Varga elvtárs rajzolta meg, amikor kereste e határfák lerombolásának az eszközeit.
Tudnunk kell, hogy azokat a sorompókat nem lehet másként lerombolni, csak a szocializmusért való harc következetes végigküzdésével. S tudnunk kell, hogy egy bizonyos ponton túl ez a harc nem folyhat másért, csakis a politikai hatalom meghódításáért. S mint ilyen, csakis tömegeknek öntudatosan, céltudatosan vívott osztályharca lehet és nem egyéni akció. Ezért nem szabad már ma sem, még távol a trösztök idejétől, a szabotázsnak, az egyéni akció ezen egyik formájának jelentőséget tulajdonítani, hanem ellenkezően, egész szakszervezeti mozgalmunkkal céltudatosan elő kell készíteni a tömegeket ama történelémi föladatra, amely a fejlődés során reájuk vár. A szakszervezeti akció útvonalán a kapitalizmus határköveit igenis meg kell látnunk, már messziről, meg is kell mutatnunk őket a tömegeknek is. De a rajtuk való keresztüljutás eszközének nem szabad a harc egy avult módszeréhez való visszatérést hirdetni, hanem a szakmai szervezettséggel és szolidaritással, a gazdasági küzdelemmel együtt a politikai szervezkedés, szolidaritás, fegyelem és harc jelentőségét kell tanítanunk és hirdetnünk, mint azt a fegyvert és harcmódot, amely egyedül viheti majd akkor is előbbre a munkásságot s győzheti le az ellenfelet, amikor az végső gazdasági kifejlődöttségében elérte már legfélelmetesebb erőhatalmát.

Garami Ernő

Szocializmus folyóirat (1911-1912. VI. évf. 10. sz. 441-445. old.)
Előzmény:
1 Varga Jenő: A kartellek és a munkásság gazdasági harcai. Szocializmus, 1911-1912. 9. sz. 419-421. old.