Hazaárulók voltak a Székely Hadosztály vezetői, de a katonák többsége nem!

Vajon hősnek tekinthető az a katona, aki leteszi a fegyvert hazája ellenségei előtt azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy őket beengedje ezzel az ország fővárosába? Egyértelmű, hogy az a katona, aki így jár el, becstelen gazember, aki nem lehet példakép utódaink számára. Egy normális és egészséges hazafisággal rendelkező országban az a hős, aki reménytelen helyzetben is küzd, de mi nem egy normális országban élünk. Nálunk hős lehet az a Kratochwill Károly, aki a Székely Hadosztály vezetőjeként megadta magát ellenségének. Ő jobban utálta a harcot vállaló kommunistákat, mint a megszálló románokat és ez sokat elmond a beteg úri Magyarország elitjéről történelmünk legválságosabb óráiban.

Olyan történet következik, amiről ma alig hallani, mert csak kevesen merünk beszélni a valós tényekről, a közbeszédet és az oktatást a jobboldali hazugságok foglalják el. Így semmi meglepő abban nincs, hogy Kratochwill Károlynak és a Székely hadosztálynak emlékműveket avatnak.

A Székely Hadosztály 1919 tavaszán Magyarország talán egyetlen harcképes alakulata volt, mégis elsőként tették le a fegyvert a románok előtt. Akkor, amikor már Stromfeld Aurél irányításával rohamtempóban szervezték a Vörös Hadsereget és a csehszlovák csapatokat tönkreverő Északi Hadjáratot.

Mi a bizonyíték? A Székely hadosztály vezetője maga ismeri be későbbi emlékiratában, hogy mindent megtettek azért, hogy megakadályozzák azt a honvédő offenzívát, amely tartósan a Tisza mögé szorította a román csapatokat és lényegében megsemmisítette a franciák és lengyelek (!) által támogatott csehszlovákokat.

Mivel a történelemhamisító “schmidtmáriák”, “borosspéterek”, “kövérlászlók” évtizedek óta hülyítik a népet, ezért jobb, ha elejéről kezdjük a dolgokat.

1920. március 20-án az egész országot megdöbbentette a Vyx alezredes által átadott jegyzék, amelyben azt követelték a magyar kormánytól, hogy további területeket adjon át az ország jelentős részét már megszállva tartó csehszlovák, román és szerb csapatoknak. Magyarország néhány óra alatt radikalizálódott, amely folyamatról Jászi Oszkár így írt, “A megalázott magyar közvélemény gyűlölettel fordult el a wilsoni hipokrízisektől s a […] társadalom egyedül Leninben látta a jövőt. Ez a hangulat a magasabb rangú tisztekre is átragadt.” Stromfeld is az ellenállás mellett foglalt állást. 1920-ban, a bíróság előtt erről őszintén azt mondta, „… azt ajánlottam, kössünk szövetséget az egész világ proletariátusával az ország érdekében”. Természetes szövetségest látott az európai forradalmi mozgalmakban és az ellenforradalommal küzdő, de a kommunista mozgalmaknak segítséget kínáló Szovjet-Oroszországban is, amely abban az időszakban sikeres támadásokkal szorította vissza belső és külső ellenségeit.

A polgári kormányzat bukását eredményező francia diktátum egy olyan új határ rémképét vetette fel, amelyben Pécs, Szeged, Miskolc, Salgótarján, Nyíregyháza is megszállt területté válik. Egyedül a kommunisták, a baloldali szociáldemokratákkal szövetkezve mertek nemet mondani erre a diktátumra. A helyzet kifejezetten súlyossá akkor vált, amikor az egyetlen komoly haderőként számon tartott Székely Hadosztály április 26-án a románok előtt letette a fegyvert. Máig vitatott, hogy ebben mi játszott szerepet. Sokan a vörös csapatok ellenségességére hivatkoznak, mások szerint az Erdélyből való kiszorulás után a katonák elvesztették hitüket. Sokat elmond azonban Gratz Gusztávnak, a tanácsköztársaság ellen Bécsben szervezkedő Antibolsevista Comitée prominensétől vett idézet:

„Kétségtelennek látszik, hogy ha akkor a román hadsereg Budapestig folytatja az előnyomulást, ott is felszabadítókat láttak volna benne.”

A Székely Hadosztály parancsnoka emlékirataiban így emlékezett erre az időszakra:

„a székely hadosztály erdélyi csapatai nem voltak sem bolsevista, sem vöröscsapatok, én ezekkel a csapatokkal a proletárdiktatúra ellen akartam fordulni. Ez azonban lehetetlen volt, mert a románok megtámadtak. Ha úgy, mint eddig, a csucsa-máramarosi vonalban a román támadásokat visszautasítom, akkor a székely hadosztály és az erdélyi csapatok … a proletárdiktatúrát védték volna. Kár lett volna tehát minden csöpp székely és erdélyi magyar vérért, és így felelősségem teljes súlyát érezve, elhatároztam, hogy a hadosztály és az erdélyi csapatok frontját lassan visszaveszem, elrendeltem, hogy minden felesleges vérontás kerülendő, minden támadás és ellentámadás mellőzendő, ott ahol a román nyomás túl erős, a nyomásnak engedni kell.”

A Székely Hadosztály kapitulációja valóban kinyitotta a kaput Budapest irányába, de fontos hangsúlyozni, hogy az erdélyi katonák többsége nem követte a harcot feladó tiszteket, hanem felfegyverkezve beálltak a Vörös Hadseregbe és Székely Dandár néven harcolták végig a honvédő háborút. A kapitulációt elrendelő Kratochwill Károlyt és társait a románok megalázott fogolyként kezelték, szülővárosukba rongyosan, éhezve, tetvesen tértek haza.

Ebben a drámai helyzetben már gőzerővel ment a hadseregszervezés és a hadműveletek tervezése. Stromfeld Aurél, a jobboldali történelemhamisítók által feledésre ítélt kiváló hadvezér rendkívüli dinamizmussal vágott bele a reménytelennek tűnő feladatba. Nem csupán új egységek felállítása volt számára rendkívüli feladat, hanem az is, hogy meggyőzze a politikai és katonai vezetőket, hogy lassú hátrálás helyett támadásra, lélektani szempontból is fontos győzelmekre van szükség.  Stromfeld saját álláspontját így határozta meg: „A Vörös Hadsereget csak a támadás tüze képes összeforrasztani. Tehát offenzíva!”

Munkások Újsága