Hitler ezen a napon töltötte be a golyót a pisztolycsőbe

1941. június 22-én a náci Németország megtámadta a kommunista Szovjetuniót és ezzel kezdetét vette az emberiség történelmének legnagyobb küzdelme, mely az agresszor teljes katonai és politikai megsemmisítésével végződött.

Ideológiák, népek és vezérek csatája volt ez. A mai történelemmagyarázók próbálják elhitetni az utókorral, hogy a megtámadott Sztálin volt a főbűnös, Hitler csak amolyan megelőző csapást hajtott végre. Az igazság azonban az, hogy a Szovjetunió tisztában volt azzal, hogy támadást fognak indítani a németek, de azt minden eszközzel próbálták tolni az időben, hogy felkészültebbek legyenek. A Ribbentroppal kötött “megnemtámadási” szerződés vagy paktum is egy eszköz volt ebben a halogató politikában. A jobboldali történészek szerint ez a legnagyobb bizonyítéka annak, hogy a szovjet és a náci rendszer valamiféle rokon formáció lett volna, de ugyanők egy szóval sem kritizálják a nyugati nagyhatalmak müncheni alkuját, ahol ők Csehszlovákiát egyszerűen odadobták Hitlernek.

1941-re, a britek elleni támadás kivitelezhetetlensége miatt Németország misztikus és ősi célpontja, “Kelet” felé fordult, de a támadást halasztaniuk kellett amiatt, hogy Görögország katonailag éppen elverte Mussolinit, Jugoszláviában pedig deklarált németellenes antifasiszta fordulat történt. Ezen országok lerohanása nem jelentett problémát a német haderőnek, azonban nagyon értékes hónapokat vesztett el balkánon Hitler.

1941 nyarán az egész Európát példátlan precizitással legyőző fanatizált és harcedzett Németország készült a támadásra. Vele szemben létszámában ugyan rendkívüli, de komolyabb harci tapasztalatok nélküli szovjet hadseregek álltak.

Hitler hadereje addigi minden sikerét a villámháborús taktikának köszönhette. A gyorsan mozgó és jól szervezett páncélos alakulatok áttörték az ellenséges vonalakat, bekerítették a velük szemben álló hadseregeket, a csapdába került katonákat pedig a gyalogság gyorsan megsemmisítette. A recepten a Szovjetunió ellen sem változtattak, három irányba indítottak támadást, a főcsapás iránya egyenesen Moszkvát célozta. Sztálin kellő tapasztalattal nem rendelkező katonai parancsnokai számítottak támadásra, a mozgósítást már korábban elkezdték, a fő védelmi vonalat közvetlenül a németekkel szemben állították fel, előre hozva azt a korábban kiépített “Sztálin-vonalról”, amely sok száz kilométernyire a hátországban húzódott. Az előzetes elképzelések szerint a német támadásra gyors ellentámadással készültek válaszolni, azonnal kiszorítva az ellenséget a Szovjetunió területéről.

A háború természetesen hadüzenet nélkül indult meg június 22-én hajnalban. Szinte a teljes német légierő a levegőbe emelkedett már a napfelkelte előtt, hogy még a földön megsemmisítse a szovjet repülőket. A legtöbb helyen sikerrel is jártak, a nap folyamán folyamatosan zajló támadásokban sikerült is elpusztítani az ellenséges repülők majd hetven százalékát. A Moszkvát célzó támadás érte el a legnagyobb sikereket, a velük szemben álló szovjet haderő teljesen összeomlott, a katonai vezetés elvesztette a kapcsolatot a legtöbb helyen az előrenyomulásnak bátran ellenálló katonákkal. Már az első napokban hősies ellenállási ikonok teremtődtek, például a breszti erőd harcosai, akik hosszú időn át tartották fel a németeket, várva a felszabadító támadást.

Hitler katonái északi irányba jóval lassabban haladtak, de az igazán kellemetlen meglepetés délnyugati irányból várta őket. Brody-Dubnó térségében hatalmas szovjet páncélos offenzíva bontakozott ki, az előre eltervezett ellentámadás mintegy kétezer páncélossal indult, a csata nyolc napon keresztül tartott. A németek itt döbbenhettek rá először, hogy valódi haditechnikai fölénnyel nem rendelkeznek, szembetalálták magukat a T-34-es közepes és a KV-1 és KV-2 nehéz harckocsikkal. Utóbbiakat sem a német páncéltörő eszközökkel, sem a régebbi német páncélosokkal megsemmisíteni nem lehetett, ellenük egyetlen hatásos eszköz a 88 mm-es légvédelmi löveg volt. Ez a hatalmas tankcsata csak úgy tudott német sikerrel végződni, hogy egyrészt a szovjet katonai vezetők nem akarták teljes páncélos haderejüket a megsemmisülés szélére sodorni, másrészt a németek rendkívüli légi fölényüknek és hatékony katonai irányításuknak köszönhetően jól tudták tartani magukat. A szovjet harckocsiknak csak kis részében volt például rádió, míg ezzel már az összes németet felszerelték. Ráadásul a szovjetek az utánpótlást sem szervezték meg rendesen, így rengeteg harckocsit vesztettek el egyszerűen amiatt, mert elfogyott az üzemanyag. Ebben a csatában már feltűntek olyan kiváló szovjet hadvezérek, mint Zsukov és Rokoszovszkij.

A Barbarossa terv a villámháborúra épített ugyan, sikeresnek is tűnt ebből a szempontból egy ideig, de a szovjet katonai ellenállás, szemben Németország korábbi ellenségeivel, nem omlott össze. A legtöbb helyen a legreménytelenebb helyzetben is ellenálltak, szervezetten hátráltak, törtek ki a bekerítésekből, sok helyen pedig már ebben a korai időszakban partizánosztagokká szerveződtek. Megbukni látszott Hitler magabiztos kijelentése, miszerint “elég berúgni az ajtót és az agyaglábakon álló birodalom összeomlik”. A német katonákat megdöbbentette a szívós ellenállás, a sok fejlett haditechnikai eszköz. A hátországban ugyanekkor hatalmas szervezőmunkával szerelték le a gyárakat és szállították a felszerelést a biztos hátországba, ahol már biztonságban folytathatták a szükséges hadieszközök gyártását.

Egy hónappal a támadás megkezdése előtt még látszólag töretlen lendülettel haladtak a német tankok Moszkva irányába, de orosz területekre érve, Szmolenszknél már itt is szívós ellenállással, sőt szervezett ellentámadásokkal találkoztak. Az itteni harcok hősei előtt tisztelegve alapították meg a szovjet “gárdahadsereg” címet, amely azoknak a hadseregeknek járt, amelyek kiemelkedő katonai eredményt értek el a harcok során.

Hitler ekkor, a kedvezőtlen harctéri tapasztalatok látva szólt bele először a hadműveletek alakításába, elfordítva a moszkvai támadó éket a lassan haladó északi és délnyugati támadás megsegítése céljából. Kijev ugyan ennek köszönhetően esett el és bekerítették Leningrádot is, de a szovjet főváros megtámadásának elhalasztása a késő őszi időszakra fontos stratégiai hiba lett a háború menetében. 1941 decemberében az Egyesült Államokra támadó Japán keleti fenyegetése megszűnt, így a távol-keletről jelentős és katonailag tapasztalt szovjet haderőt sikerült az európai területre átcsoportosítani, melynek segítségével Moszkva alól sikeresen söpörték ki a a náci Németország hadseregeit. A világ ekkor láthatott először megtört, fagyoskodó német hadifoglyokat. Itt bukott meg a Barbarossa terv, és az a koncepció, hogy a Szovjetunió teljesen összeomlik és abból is náci vazallusállam alakítható. Az ország népeinek honvédő háborújához hihetetlen egység kellett, melyet nem lehetett egyszerű politikai elnyomással magyarázni. Gyakori jelenség volt ebben az időszakban, hogy börtönökből vagy internáló táborokból katonatisztek egyenesen a harcoló egységekhez indultak és vették át a parancsnokságot minden fenntartás és moralizálás nélkül.

A nácik célja ezt követően az lett, hogy kiszorítsák az európai területekről a szovjeteket, megszerezve értékes gabonatermő vidékeit, déli iparterületeit és kaukázusi kőolajmezőit. 1941 után 1942 is kemény év lett a Szovjetunió számára, de Hitler újabb tervét Sztálingrádnál véreztették el, ezzel végleg eldöntve, hogy a nácizmus, melynek sajnos Horthy és Szálasi Magyarországa végsőkig szövetségese maradt, totális vereségre van ítélve.

Ma az agresszió évfordulóján emlékezzünk azokara a hősökre, aki próbálták megállítani, lassítani a német támadást 1941 nyarán és emlékezzünk azokra is, akik megszabadították a világot a nácizmus rettenetes valóságától.     

Kalmár Szilárd