Home on-line tartalom Hogyan állandósítja a kapitalizmus a bevándorlást?

Hogyan állandósítja a kapitalizmus a bevándorlást?

520
0
SHARE

Az amerikai tőkések eszközként használják fel a latin-amerikai bevándorlókat, hogy lenyomják a béreket és a munkafeltételeket, a szokásos bevándorló-ellenes eredményekkel.
A kapitalizmusnak van egy, a bevándorlókat bűnbakká tévő, hosszú, csúnya története. Ennek a sablonját gyakran ismétlik. Például, a brit kapitalizmus birodalmi törekvése elősegítette az írek, mint gyarmati alattvalók emigrálásra kényszerítését. A nyomorúságos gyarmati körülmények, köztük a borzalmas éhínségek, sok írt hajtottak munkára Angliába, a tőkések számára, alacsonyabb bérekért, mint amilyeneket az angol munkások elértek. Az angol munkások inkább az ír bevándorlók ellen dühöngtek és velük csaptak össze, mintsem hogy a gyarmati rendszer ellen harcoltak volna, amely őket hozta.
A brit tőkések felismerték az olcsóbb bérű munkások importjának a hasznos mellékhatását. Ez a nemzeti eredetük, a vallásuk és néha az etnikumuk szerint is megkülönböztette az alkalmazottakat. Egyes angol dolgozók nehezményezték a bérek és a munkakörülmények romlását, a túlzsúfolt lakóhelyeket és környékeket, a túlterhelt és nem megfelelő közszolgáltatásokat. Gyakran elkerülte a figyelmüket, hogy a tőkések a profitjuk érdekében szervezik a bevándorlást és helyettük magukat a bevándorlókat hibáztatták. A brit politikusok erősítették az ilyen gondolkodásmódot, mivel finanszírozásukra törekedtek azoktól a kapitalistáktól és szavazatokra az angol munkásoktól. Hasonló módon, a profitot hajszoló médiatársaságok, az általuk bérelt újságírók és a szolgálatkész értelmiségiek gyakran terjesztették az olyan felfogást, hogy a bevándorlók nettó gazdasági költségeket jelentenek és nehéz szociális helyzetbe juttatják a meglévő lakosságot. Az ilyen felfogás bűnbakként a bevándorlás és a bevándorlók felé terelte a munkások gazdasági helyzetük miatti haragját. Röviden, a bevándorlás könnyítette a tőke munka elleni „oszd meg és uralkodj” stratégiájának a megvalósítását.
A sérelmet sértéssel tetézve, egyes brit vezetők az angol munkásokat szidták az írek elleni “türelmetlenségük” vagy “előítéleteik” miatt. Az ilyen szidalmazás a versengő angol és ír munkások közötti kölcsönös vádaskodó csetepaték “fölé” emelte őket. A felső osztályok egyes részei élvezték “türelmesebb” és “elfogulatlanabb” önmaguk ünneplését. A britek ismételték az ír történetüket másokkal a “gyarmati alattvalóik” között Ázsiában, Afrikában és Dél Amerikában. Ugyanez igaz a különböző francia, spanyol, portugál, holland, német és olasz gyarmati „hőstettekre” is. Párhuzamos történet jellemzi az USA hosszú gyakorlatát a bevándorlással, valamint a rabszolgasággal, a kapitalizmus ismétlődő munkaerőhiányának kezelése céljából.
A formális (hivatalosan elismert) gyarmati rendszer megdöntése után a 20. században, a posztkoloniális realitások lassan változtak, ha egyáltalán változtak. A mélységes nyomor és gazdasági elmaradottság, egyenlőtlenség és folytatódó alávetettség a korábbi gyarmati uraknak sokak napirendjén tartotta a kivándorlást. Akik elmentek, hogy bevándorlókká legyenek, az új hazájukban a régi megosztottságot, ellenségességet és bűnbakkeresést találták.
A modern idők több példát kínálnak. Az USA ismételten aláásta az alapvető életfeltételeket de facto gyarmatán, Puerto Ricóban, milliókat késztetve az áttelepülésre az USA fő területére, ahol minden fajta megkülönböztetéssel, visszaéléssel és bűnbakkereséssel találkoztak. Az USA – az Észak Amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény (North American Free Trade Agreement – NAFTA) által intenzívebbé tett – gazdasági uralma Mexikó és Közép Amerika, mint nem formális gyarmatai felett ugyanezt eredményezte, de sokkal nagyobb léptékben. Az US tőkések eszközként használták a latinamerikai bevándorlókat a bérek és a munkafeltételek lenyomására, a szokott bevándorló-ellenes eredményekkel. Az európai gyarmati sémát követve, az USA vállalati és kormányzati elitjében egyesek gratuláltak maguknak a bűnbakképzés, a türelmetlenség stb. elítéléséhez és az ilyen beállítottságúak, mint “sajnálatosak” bírálatához.
Az 1970-es évek óta, a tőke jelentős áttelepülése a nyugateurópai, északamerikai és japáni régi központjaiból új központokba Kínában, Indiában, Brazíliában és ezeken túl, új migrációt provokált. Az új központok iparosodása és a vele járó politikai és katonai konfliktusok traumásan és (történelmileg) gyorsan alakították át milliók életét, és hatalmas, régióközi és nemzetközi munkaerő-migrációt ösztönöztek.
A kivándorlás traumatizálja az otthonaikból, munkahelyeikről, családjaikból és közösségeikből kilököttek többségét. A szélsőséges körülmények késztetik távozásra a kivándorlókat, különösen külföldre, amelyről rendszerint keveset tudnak. A kapitalizmus egyenlőtlen fejlődése, a gyarmatosítás felé irányuló hajtóerejével, állandóan szélsőséges körülményeket és szélsőséges egyenlőtlenséget teremtett, fenntartva a migráció egymást követő hullámait.
A migráció borzalmas folyamatainak valódi “gyógyítása” a kapitalizmus egyenlőtlen fejlődésével szembeni valódi konfrontációban áll. A befektetéseket például lehetne nem oda irányítani, ahol a magán profitráták a legmagasabbak, hanem inkább olyan területekre, ahol a leginkább szükségesek. Az indok az lenne, hogy a nyomor és a marginalizálódás fenyegeti a békét (és így a gazdasági fejlődést is), ami a társadalom jóléte tekintetében fontosabb a magántőke nyereségességénél. Egy másik példa; a teljes foglalkoztatás – állami hatóságok által, ahol a magánfoglalkoztatás nem elégséges – mindenütt finanszírozott prioritássá lehetne, részben a kivándorlás elleni nagy tényezőként.
Még egy példa; az extrém vagyon adóztatása jelentős pótlólagos forrása lehetne a befektetéseknek a szegényebb területeken. Ugyanakkor, a progresszív adóztatás meggátolhatná a szegényebb régiókba áramló forrásokat abban, hogy reprodukálják ott a nagy egyenlőtlenségeket, amelyek történelmileg kísérik a tőkés fejlődést. Az érintett nagyságokról fogalmat ad a 2016-os Oxfam jelentés, amely mutatja, hogy a világ 62 leggazdagabb egyénének az összesített vagyona felülmúlja a világ lakossága szegényebb felének, 3,5 milliárd embernek az összesített vagyonát. Komolyan kezelhetnénk a migrációt ennek a vagyonnak az újraelosztásával. Ha ezt az újraelosztást kombinálnánk egy átszervezett és szabályozott kapitalizmussal – vagy végül átmenettel egy, az egyenlőtlenség által kevésbé megszállt, nem kapitalista rendszerre – még többet érhetnénk el.
A kapitalizmussal mindig együtt járt a tőke és a munkaerő migrációja
Mint Marx, Piketty és mások állítják, együtt járt vele az állandó tendencia a vagyoni és jövedelmi egyenlőtlenségre, visszatérő recessziós és depressziós ciklusokkal együtt. A ciklusok és az egyenlőtlenségek sújtotta emberek tömegei alkalmanként politikai koalíciókat mozgósítottak, hogy ezeket mérsékeljék, vagy éppen ideiglenesen megfordítsák. Például, az 1930-as évek nagy depressziója lehetővé tett egy erőteljes mozgósítást alulról, a szakszervezetek, szocialista és kommunista pártok koalíciója által. Ez a koalíció kényszerítette Franklin Delano Roosevelt elnökre és a Kongresszusra a New Deal politikáját. Az 1930-as évektől az 1970-esekig a kapitalizmus tendenciáját a vagyoni és a jövedelmi egyenlőtlenségekre ideiglenesen megfordították és a ciklusokat mérsékelték.
Ronald Reagan elnök jelezte a magánkapitalizmus uralmának újra megjelenését és visszatérését az 1930-as-1970-es évek állami beavatkozó kapitalizmusa helyébe. Ezt “deregulációval és privatizációval”, a New Deal politika visszagöngyölítésével valósították meg. A kommunista párt, majd a szocialista pártok kormány vezette, második világháború utáni megsemmisítése, majd a szakszervezetek lassúbb megsemmisítése biztosította a politikai és ideológiai feltételeket a New Deal felgöngyölítéséhez. A magánkapitalizmus felújította a klasszikus tendenciáit a vagyoni és jövedelmi egyenlőtlenség, a ciklusok, a tőke és a munkaerő eredményezett migrációja felé.
Az áporodott, de vészes “vita” a bevándorlásról visszatér, mert a mögöttes gazdasági rendszer reprodukálja a problémát.
A mostani harcok a bevándorlás körül visszajátszanak egy régi sablont, amely borzasztó következményeinek régen sarkallnia kellett volna bennünket arra, hogy forduljunk a fentebb említett megoldások felé. Ehelyett mégis újra falak építését, a nem dokumentált migránsok kitoloncolását, a türelmetlen “sajnálatosak” elítélését stb. látjuk és halljuk.
A rendszer vezetői és támogatói remélik, hogy a legutóbbi bevándorlókat végül el fogja nyelni a profit hajtotta gazdasági növekedés. Azt is remélik, hogy a bevándorlók, és a nem-bevándorlók nem a rendszert fogják hibáztatni a szenvedéseikért és a veszteségeikért ennek során. Megszokták, hogy ennek a nemzedéknek a bevándorlói az elnyelésük után a bevándorlók következő nemzedékét hibáztatják.
A kapitalizmus társadalmi költségeinek a számbavételekor a migrációk okozta károk, amelyeket provokált, nagynak mutatkoznak.

Forrás: http://www.truth-out.org/opinion/item/37831-how-capitalism-perpetuates-immigration
Wolff, Richard D.: Hogyan állandósítja a kapitalizmus a bevándorlást?
Richard D. Wolff: How Capitalism Perpetuates Immigration
2016. okt. 2. Truthout

RICHARD D. WOLFF
Richard D. Wolff a közgazdaságtan professzor emeritusa a University of Massachusetts, Amherst, egyetemen, ahol 1973-tól 2008-ig oktatott. Jelenleg vendég professzor az International Affairs of the New School University, New York City egyetemen. Rendszeresen oktat a Brecht Forumon is, Manhattan-ben. Korábban a Yale és a párizsi Sorbonne egyetemen is tanított. A munkái elérhetők az alábbi címeken: rdwolff.com és democracyatwork.info
(Ford. Szende Gy.)