Hogyan lettem baloldali, miként maradtam az és merre látom a kiutat?

Immár negyedszázada vagyok aktív baloldali. Politikai öntudatom a rendszerváltás utáni évek rohadt jobboldali népnyomorító éveiben alakult ki. Még gyermekfejjel lelkes támogatója voltam a rendszerváltásnak, történelmi ismereteimet magamnak gyarapítottam könyvtárban ülve. Emlékszem, hogy talán 87 táján hazamentem egy könyvvel, amiben először találkoztam 56-al és bemutattam a szüleimnek, hogy íme egy forradalom, amiről nekem senki sem beszélt. Tanácstalan fejcsóválás volt a válasz, komolyabb magyarázat nélkül rámhagyták a dolgot, miként azt se nagyon titkolták, hogy vasárnap ebéd után bekapcsolják havi egy-egy alkalommal a Szabad Európa Rádiót.
A pártok megjelenése is lelkesített még, mindkét szülői ágon voltak családi hagyományok, amelyek lazán kötődtek a kisgazdákhoz, ráadásul anyai nagyapám erdélyi kulák volt, aki kérdezés nélkül rendszerellenséggé lett minősítve. Ami azonban az első választás után jött tehetetlen döbbenetet okozott számomra. A nyolcvanas években én még láttam egy működő országot, ahol az emberek dolgoztak, fizetést kaptak. A gyárak működtek, ellátták az igényeket, mai szóval lokálisan jól működő társadalom voltunk, a javak jelentős részét ott állították elő, ahol el is fogyasztották azokat. 1990-ben undorító szabadrablás vette kezdetét. Ott voltunk, láttuk, hogy semmi sem számít. Munkahelyek százezreit csak azért szűntették meg, hogy pár tucat ember meggazdagodjon a bontott téglából és vasanyagból. A magyar nép négy évtized alatt felhalmozott vagyonát szétverték, ellopták gerinctelen és hazug gazemberek, akik mesésen meggazdagodtak úgy, hogy milliók jutottak koldusbotra miattuk. A politikai elit pedig jogszabályi alapot adott mindehhez, már akkor nyilvánvalóan látható volt, hogy maffiaszerűen működik Magyarország. A gazemberség leplezéséhez pedig jött már akkor a népbutítás. Hangos óbégatás Trianon miatt, hamis pátosz 56 köré és véget nem érő hazudozás arról, hogy a “szocializmus” mennyire rettenetes volt. Ebben a kánonban ott énekelt együtt az összes rendszerváltó párt, az MDF, az SZDSZ, a FIDESZ és az FKGP is. Hangosak voltak, mert volt miről elterelni a figyelmet. Megszűnt másfélmillió munkahely, összeomlott az addig kiváló mezőgazdaság és az erre épülő élelmiszeripar. Bedőltek a piaci kamatozásúvá tett OTP lakáskölcsönök, milliónyi munkaképes és dolgozni akaró ember ült otthon és várta, hogy összeomoljon mindaz az élet, amit addig felépített magának. Én három “demokratikus” év után mondtam ki, hogy egy bűnös rendszerben élek, bűnösök mindazok, akik ebben az egész rettenetben részt vettek, függetlenül attól, hogy esetleg naív jószándékkal voltak jelen ebben a dologban. Úgy döntöttem, hogy ha ők jobbra mennek, akkor a jó út igenis balra kell legyen.
Ekkor még jó választásnak tűntek a szocialisták. Megőrizték az előző rendszerből hozott társadalmi bázisukat, nem csatlakoztak az antikommunista politikai hisztihez, sőt markánsan antifasiszták voltak, ünnepelték a felszabadulást, alig különböztek a tőlük balra lévő Munkáspárttól, amely akkoriban még nem volt az a politikai vicckategória, amivé mára züllött. A szocialistákhoz csatlakoztam és lelkesen kapcsolódtam be az 1994-es országgyűlési választási kampányba, otthonomhoz közeli falvakban támogattam még a munkáspárti jelöltet is, mert a baloldal ilyen jellegű szolidaritását természetesnek éreztem. Szép és örömteli időszak volt ez, a 94-es hatalmas győzelem. A kampányban egy pártot utáltam meg nagyon harsány és pökhendi antikomcsi kirohanásai miatt, az SZDSZ-t. Mindent beletettek, hogy az MSZP ne legyen sikeres, de az lett, ők pedig megindultak a kispárti lét irányába. Talán nem meglepő tehát, hogy az első döbbenetet akkor éreztem, amikor azzal kellett szembesülni, hogy velük lépnek koalícióra a szocialisták. Erről akkor még pártszavazás is lett. Nem tudtam elfelejteni nekik, hogy milyen rohadékok voltak, így én voltam egyedül a kaposvári akkor még vagy kétszáz aktív tagot számláló alapszervezetben, aki nem szavazta meg a koalíciót. Az MSZP párttagság legfőbb jellemzőjével is akkor szembesültem. Mindent megszavaztak, amit a pártelit eléjük tett még akkor is, ha a folyosón hangosan bírálták is a döntést. Ez a torz lojalitás, a “pártfegyelem mindenek előtt” a pártot elindította a lejtőn. A pártelit fiatalabb része belső hatalmi harcokba ölte az energiáit, semmit sem törődtek azzal mi van a dohányfüstös irodákon kívül. Eközben a hatalommániás Orbán trükkök százaival, Simicska pénzügyi mesterkedéseivel felépítette magát, elfoglalta a jobboldali tér jelentősebb részét és egy mondandó nélküli MSZP-SZDSZ koalícióval szemben győzni tudott, visszaszerezve a hatalmat jelentős részben azok számára, akitől ez az ország képes volt megszabadulni 1994-ben.
Ekkor már Budapesten voltam mint egyetemista, saját szememmel a Köztársaság téri székházba rendszeresen bejáró aktivista fiatalként láthattam miként veszti el a párt maradék mozgalmi jellegét és baloldali karakterét. Baráti és jó elvtársi kapcsolatba is kerültem Horn Gyulával, aki maga is látta ezt és a maga módján próbálta ellensúlyozni az egyre technokratább, a politikát amolyan értéksemleges dolognak tekintő pártelitet, de a volt miniszterelnök körükben elvesztette tekintélyét és nem vették komolyan azt, amit mondott vagy tanácsolt. A 2002-es választási győzelem ettől függetlenül mámorító tudott még lenni. Emlékszem, hogy a választás estéjén alig álltunk páran Kovács László mellett, aki arról beszélt, hogy “választást és nem közvéleménykutatást kíván nyerni az MSZP”. Aztán estére már tömeg gyűlt a Köztársaság térre, balost alig, liberálist annál többet láttam.
Szkeptikusan ugyan, de magam is beszálltam akkor a kormányzati munkába amolyan harmadikvonalas emberként. A vidékfejlesztési területen próbálkoztunk tenni valamit, olyan falufejlesztési programot elindítani, amelynek segítségével megállítható lett volna a kistelepülések reménytelen hanyatlása. A “kormányzati” munka a legtöbb helyen rettenetes volt. A minisztériumok tömve voltak fideszes káderekkel, akikhez nem nyúltak hozzá, ugyanakkor sok helyen a bekerült MSZP-sek rendkívüli energiát öltek egymás nyírásába és abba, hogy számukra kedvező projekteket segítsenek. Ekkor találkoztam először a kishantosiak vezetőjével, akiket akkor egy szoci nagykutya próbált kicsinálni és tőlünk kért segítséget. Hát, segíteni mi nem tudtunk, csak Medgyessy bukásának köszönhetően menekültek meg akkor, ha jól emlékszem.
A rendszerváltás utáni második balos kormányfő, Medgyessy személyét kritizálhatjuk, azonban azt a kifejezetten balodali jóléti programot nem, amelyet megvalósított. Nem igaz, hogy emiatt került az ország rossz gazdasági helyzetbe. Egyszerűen 15 év alatt olyan rossz anyagi helyzetbe kerültek a magyar emberek, hogy muszáj volt drasztikusan megnövelni a jövedelmüket. Ennek köszönhető, hogy az én generációm, az akkor családalapító korba lépett “hetvenesek” bele tudtak vágni otthonteremtésbe és gyermekvállalásba.
Gyurcsánytól a kezdetektől rosszul voltam. Ellenszenves volt alapból, hogy egy milliárdos kerülhet ilyen egyszerűen meghatározó pozícióba. Amikor közte és Kisss Péter közül kellett választani, egyértelműen utóbbit támogattam, mégis “Fletó” nyert és rohamtempóval indult el a párt a szakadék irányába. Ideológiailag totálisan liberálissá vált, nyílt és harsány, azaz klasszikusan szadeszos antikommunizmust vállalva és hirdetve és eldobtak minden balosságot. Számomra az “őszödi beszéd” kiszivárogtatása is egyértelműen arról szólt, hogy Gyurcsány az önkormányzati választás előtt így számolt le azokkal, akik polgármesterek voltak, önálló politikai egzisztenciával rendelkeztek és ennek köszönhetően bátor kritikusai lehettek a párton belül. Úgy látom, hogy Gyurcsány gondolkodás nélkül pusztított már akkor is saját környezetében, ha abból minimális politikai hasznot remélt. Ő mindenkoron egy ellenszenves és politikai értelemben nagyon ostoba ember volt, aki minden körülmények között próbált úgy cselekedni, hogy a liberális politikai és kulturális elit elvárásainak megfeleljen.
Ebben az időszakban politikailag inaktívvá váltam, peremre kerültem és nem is igyekeztem támogatólag felsorakozni egy olyan politika mögé, amellyel szemben én is elutasító voltam. A 2006-os tüntetéseket jogos indítatásúnak véltem, de mélységesen aggasztott, hogy arra már a kezdetekkor ráültek a nácik és irányították az eseményeket. Újbóli politikai aktivitást csak 2007-ben vállaltam. Akkor a Kádár sír meggyalázása volt számomra az ami cselekvésre, újraaktivizálódásra ösztönzött. A Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetségéhez csatlakoztam, ott az elindított Demokrácia Akadémián lettem “csoportvezető” és a “hallgatók” egy részéből nem sokkal később meg is alakítottuk a Demokratikus Hálózat nevű markánsan antifasiszta és balos szervezetet. Küldetésünknek azt tekintettük, hogy amolyan “rohamcsapatként” gyengítsük a hatalomba éppen töretlen lendülettel masírozó Orbánt és segítsük eközben az MSZP maradék baloldalának erősödését.
Gyurcsány lemondását nem sokkal később felháborítónak találtam és még agitáltam is maradása mellett, mert úgy gondoltam, hogy eme önkéntes “vezéráldozat” a választási célegyenesben a biztos és hatalmas bukás receptje, mert a gyengeség és alkalmatlanság üzenetét közvetíti a választók irányába. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy minden elveszett, 2009 őszén, akkor a kilépés mellett döntöttem az MSZP-ből és természetesen választmányi tagságomról is lemondtam. Néhány hónappal azután, hogy Krausz Tamás az utolsó balosok egyike is így döntött.
Szocialista ismerősök méla cinizmussal vették ezt tudomásul, “biztosítókötél nélküli űrséta”, így jellemeztek minden kilépést, nyilván az enyémet is. Azóta lassan tíz év telt el, amely évtized minden balos számára szomorú és reménytelen időszak volt. Az MSZP lejtmenete nem állt meg 2010-ben, egyetlen jó időszakuk a 2018-as kampány volt Karácsonnyal. Egy ideig úgy tűnt, hogy nálunk is feltűnik egy olyan politikai karakter, aki Corbynéhoz vagy Bernie Sanderséhez hasonló politikai fordulatot hozhat. Ma, a választás után hónapokkal nyilvánvaló, hogy ez az egész nem szólt másról csak a kölcsönös egzisztenciamentésről. A baloldali fordulat el sem indult igazán és mára teljesen leállt.
Az MSZP-től balra álló politikai formációk sem tudtak erősödni az elmúlt időszakban. Az ország többségét két oldalról hülyítik. Egyrészt Orbán migránsozással, sorosozással, genderezéssel, másrészt a demokraták az összefogás hisztivel. Az elméletük szerint támogatni kell azokat az összefogásokat, amelyekben bukott emberek szerepelnek és így legyőzhető Orbán. A gyakorlatban persze erre semmi esély, de így legalább kiátkozható az, aki valami harmadik és tényleg járható utat keresne. Az csak hab a tortán, hogy még ebben a “demokratikus” közegben is a radikális antikommunista exszadeszos ideológia az úr. Csatlakozni radikális balos csak úgy csatlakozhat, ha elrejti vagy kifejezetten megtagadja balos énjét és kussol amikor a “demokraták” jóízően komcsiznak és hasonlítanak egy emberközpontú rendszert egy embertelen fasisztoid Orbán-rendszerhez. 2018-ban mind országos, mind helyi szinteken megtapasztaltam, hogy a NER “hivatásos” ellenzékével való együttműködés tökéletesen értelmetlen, mert oda csak mint biodíszlet kellünk. Semmire sem kíváncsiak abból, amit mi képviselünk, amiért küzdünk. Az elmúlt hónapokban több ismerőssel, pártállástól függetlenül beszéltem arról, hogy mit kellene tenni ebben a reménytelen helyzetben. Április 8 ugyanis egy dolgot tett nyilvánvalóvá: a demokrácia csak egy illúzió. Minimális esélye sincs annak, hogy a jelenlegi adottságokkal, az összefogás mantra bármelyik fajtájával leváltsuk Orbánt és rendszerét. A kiútkeresés nem leváltást akadályozó, hanem az azt segítő folyamat. A sokszínűség érték, az összefogás szükségszerűen szürkít el mindenkit, főleg minket vörösöket, akiktől a totális önfeladást várják el az “összefogók”. Ebben a helyzetben tehát nem feladni, hanem a legradikálisabban vállalni kell magunkat. Azaz igenis képviselni kell a rendszerkritikát, az antifasizmust és antirasszizmust és természetesen azt is, hogy mi nem csak azért küzdünk, hogy menjen Orbán, hanem azért is, hogy megbukjon az a kapitalizmus, amelynek köszönhetően ő azzá lehetett amivé lett. Ez azt jelenti, hogy nevén kell nevezzük célunkat a szocializmust. Fontos vitákat kell lebonyolítanunk arról, hogy mit is jelent ez pontosan számunkra,miként is képzeljük el célunk gyakorlati megvalósítását. Természetesen értekeznünk kell arról is, hogy a hazugságokkal telenyomott hazai antikommunista légkörben milyen véleményt képviselünk a létező “szocializmuskísérletekkel” kapcsolatban. Én abban biztos vagyok, hogy erős és büszke baloldal csak úgy lehetünk, ha ideológiánkból kiszorítjuk azt a temérdek tagadást, amelyet ellenségeink kényszerítettek ránk. Nem dolgunk az elvárt folyamatos vezeklés olyan bűnökért, amelyek elkövetését még csak bizonyítani sem tudják a legtöbb esetben.
Szinte a nulláról kell indulni, ha meg akarjuk erősíteni a hazai politikai térképről szinte teljesen eltűnt radikális baloldalt és várhatóan minden irányból annál komolyabb támadásokra számíthatunk, minél előrébb jutunk. Most még a cikizés, lesajnálás van napirenden, de ezt dühös kirohanások fogják követni, mihelyst teret nyerünk a társadalomban. Sok-sok évet elvesztettünk, semmi sem indokolja, hogy várjunk bármire vagy bárkire, az úton el kell indulni és minél messzebbre kell azon menni.

Kalmár Szilárd