Hol vagytok munkások?

2szám

Nem túl vidám ez a mostani majális. Rávetül az alkotmányozó forradalmi többség árnyéka az ünnepre. A mögöttünk lévő április kemény volt. Megmutatták a szakszervezetek, megmutatták a civilek és a maguk szerény módján az ellenzéki politikai erők is, hogy nem kérnek a kormány megszorító, antidemokratikus gyakorlatából. Sajnos azonban a legtöbb megmozdulás gyengére és halkra sikeredett. Komoly tömeget csak a munkavállalói érdekképviseletek tudtak megmozgatni, mások nem. Sajnos! Mert az már szinte paródiába illett, hogy az ellenzéki erők az új alkotmány elfogadása idején tucatnyi megmozdulást szerveztek, ezzel végletesen szétforgácsolva erőiket. sajnos a szakszervezetekkel sem lehetünk maximálisan elégedettek.

Harciasabb kiállásra van szükség. A munkavállalói érdekképviseletek kezében van egy olyan fegyver, amivel a legkeményebb diktatúra is térdre kényszeríthető: a SZTRÁJK! Az előző kormányok ellen ezt gyakran alkalmaztak, most szinte nem is hallunk róla, helyette vannak a színes és érdekes, de kevésbé eredményes demonstrációk.

A munkások ünnepén, Május 1-jén szembe kell nézni a ténnyel, hogy nagyon hiányzik Magyarországon az öntudatos munkások osztálya, amely félelmetes gátja lehetne a megszorításoknak és az antidemokratikus törekvéseknek. Amikor körbetekintünk, megfogalmazódik a kérdés: Hová tűntek a kérges kezű, szikár, napbarnított alakok, akik zordon tekintettel méregették tohonya uraik zordon világát és izzadt homlokuk mögött egy igazságos, szabadabb világról álmodtak? Hová tűntek asszonyaik, kik három műszakban szőtték a selymet, kötötték a kévét és este szeretető szigorral parancsolták ágyba a számtalan csemetét? Egykoron ők jók voltak ágyútölteléknek, forradalmi kelléknek, rendszerváltó tömegnek, de jussukat sohasem kapták meg és most sem foglalkozik velük senki. Minden korban háttérbe szorította őket a sokszor éppen rájuk hivatkozó önkény. Erős kezek, nap égette karok néha az asztalra csaptak és megrengett a föld és ezt az asztalra csapást hiányoljuk most is.

121. esztendővel ezelőtt ünnepelte először a Munkások ünnepét a magyar főváros dolgozó többsége. Persze akkor ez nem ünnep volt, nem mulatozás, hanem emlékezés meggyilkolt társaikra, akik jogot, szabadabb világot és jólétet akartak. Nem kellett sokat várniuk eleinknek, hogy a magyar munkások is véres betűkkel írják be magukat a munkásmozgalom történetébe. Orosházán méltósággal akartak emlékezni a földmunkások pontosan 120 éve. Sortűz lett a válasz.

Mára látszólag eltűntek az öntudatos munkás tömegek. Nem azért, mert elértünk a Kánaánba. Sőt, évszázadok óta nem volt ennyire kiszolgáltatott szervezett, szervezetlen és munkanélküliségre kárhoztatott dolgozó, mint napjainkban. Feketemunka, fizetés nélküli hónapok, keserves harc a legalantasabb munkákért is. A mai dolgozók legalább annyira kiszolgáltatottak, mint 120 esztendővel ezelőtt voltak az akkori munkások. Pedig vannak szakszervezetek és vannak önmagukat munkásbarátnak mondott politikai szervezetek is. A baj csak az, hogy megszűnt a kapcsolat a magyar valóság és az önmagukat baloldalinak mondott értelmiségi csoportok között. Ma a baloldalon tisztes jólétben megőszült embereket látunk. Nyoma sincs egy vasmunkás Kassáknak, egy nyomortelepről érkező József Attilának, miként azt sem látjuk, hogy hol vannak az egykori olvasókörök, szavalókórusok, ahol a munkások olyan mennyiségű kultúrát szívtak magukba, ami ma egy tucatnyi egyetemistában sincs meg.

A baloldali értelmiség finnyás ábrázattal fordul el a mai munkásosztálytól. Kísérletet sem tesz arra, hogy kiutat mutasson a kukkoló show-kkal, a szappanoperákkal és hipermarketekkel elaltatott tömegek számára. Szomorú tény, de tény, hogy a baloldali közszereplők többsége elfogadja, hogy harcával jólétet csak magának szerzett. Nem, az nem lehet hiteles baloldali, aki első adandó alkalommal beköltözött egy üresen álló budai villába, miként az sem, aki képtelen túlnézni az értelmiségi szalonok belvárosi világán! Magunk mögött kell hagyni az élet napos oldalát és benézni oda, ahol árnyék vetül milliókra. Mert ma is van kizsákmányolás, de még milyen kizsákmányolás! És ma is van nyomor! Cifra, undorító keserves élet, bűzös-gőzös mosókonyhákkal és padlásokkal a külváros peremén, a zsákfalvak zsákutcáiban. Amíg a baloldal nem találja meg az új munkásosztályt, reménytelen a jövő. Marad a tanácstalanság, a lejtmenet, az idősek dominanciája és az alternatívánk lassú eltűnése.

Majális van, ünnepeljünk, tekintsünk végig a hömpölygő sokaságon, a dolgozók tömegén és lássuk be, hogy nem lenézni és távolinak érezni kell a sörrel, virslivel, vattacukorral és körhintával ünneplő tömeget, hanem közelebb menni és megtalálni a rég elveszett közös hangot. Nem csak a szervezett munkásokkal, hanem mindenkivel. A feketén foglalkoztatott rabszolgákkal, az alamizsnára, segélyre kárhoztatott nyomorgókkal is, mert ők is munkások! Számukra is a munka világa kell legyen kiút a reménytelen helyzetből.

  •  
  •  
  •  
  •