Hová tűnt a munkás?

Hová tűnt a munkás?

320
0
SHARE
98121503

A legkevésbé sem harcos, nem is túlzottan nemzetközi, mégis létezik: a magyar munkás. Tamás Pál szerint retteg, jogainak érvényesítése meg sem fordul a fejében, inkább eltűri, mint alakítja életét, politikailag pedig vagy az apja, vagy a felesége preferenciáit követi. A szociológussal az ATV munkatársai beszélgettek. (forrás: atv.hu)

Mi történt a munkásokkal Magyarországon a rendszerváltás óta? Létezik-e még munkásosztály?
A munkásosztály természetesen politikai kategória volt, ami bizonyos szervezeti-szervezési formákhoz is kapcsolódott. Nem egyszerűen a fizikai munkásokat sorolták ide, hanem kifejezetten azokat a dolgozókat, akik a nagyiparban tevékenykedtek. A 19-20. században, a modern gyáripar megteremtette a modern munkásosztályt is. Ők már egy szervezett üzem, egy nagyon speciális közösség „alkotóelemei” voltak. A negyvenes években, amikor Magyarországon is elkezdődött az iparosítás, egyre nagyobb teret nyert a nehézipar, a munkásosztály megszervezése még nagyobb méreteket öltött. Sőt, azt akarták, hogy a nők is dolgozzanak, ezért úgy alakították ki a bérezést, hogy egy fizetésből már ne lehessen fenntartani egy családot, és olyan üzemeket is alapítottak, ahol már ők is munkát tudtak vállalni. Így született meg a munkásnő. Kialakultak azok a gyárak, ahol specializáltan egyik vagy másik nem dolgozhatott: élelmiszeripar és textilipar a nőknek, gépipar a férfiak számára.
Ezzel már beléptünk az ötvenes évekbe.
Igen. Minden úgy alakult, ahogyan bárhol máshol Európában, nagy különbség nem volt. De az ötvenes-hatvanas években Nyugat-Európában már elkezd fogyni a munkás, mert ebben az időszakban a termelés már átvándorol Indiába és Kínába, az olcsóbb munka irányába.
Munkás alatt kizárólag az iparban dolgozókat érthetjük?
Nagy viták voltak a hatvanas években arról, hogy a proletariátushoz tartozónak tekintik-e a diákokat, a szellemi dolgozókat, voltak is olyan baloldali gondolkodók, akik ide sorolták ezeket a társadalmi csoportokat is, de mégis, amikor munkásosztályról beszélünk, klasszikusan az iparban munkát vállalókra gondolunk. Ezek a munkások Nyugat-Európában a hatvanas-hetvenes években már olyan jól éltek, hogy az órabérük túl drága volt a tőke számára, így a gyárosok elhúztak keletre, az olcsóbb arab, afrikai, kínai munkaerő irányába. Kelet-Európában viszont nem indult el ez a folyamat, le voltak zárva a kapuk, mi csináltuk tovább a saját kis nehéziparunkat. A magyar vidék munkásnői töltögették zöldborsóval a Globus fémdobozkáit, az oroszok ácsingóztak a finom magyar konzervért.
Aztán ’89-ben felgördült a függöny.
Az iparunk pedig megdöglik.
Lassacskán.
Nem olyan lassan. Inkább gyorsan, mert a magyar gyárak jelentős részét magyarok akarták megvenni, az új magyar tőkések. Pénzük viszont nem volt, úgyhogy kénytelenek voltak teljesen lezülleszteni a gyárakat, hogy aprópénzért hozzá tudjanak jutni. Akkor tudom megvenni a szomszéd víkendházát, ha ott mocsár van. Ha tatarozzák és kibodorítják rendesen, akkor nem lesz elég rá a pénzem. Lerohasztják a magyar ipart: így hal meg a Videoton, így hal meg az Ikarus, Európa legnagyobb buszgyára, és így veszíti el az állását néhány százezer ember. Az állástalanok előtt pedig két út nyílik: ha szerencsés és jó helyen lakik, például Kispesten, akkor nehezen, de elhelyezkedik máshol, viszont ha olyan helyen él, ahol csak a gyár tartotta el a várost, mint Ózd vagy Borsodnádasd, akkor marad a teljes lecsúszás. Ismerjük ezeket a tragédiákat.
De jönnek az új gyáralapítók a kilencvenes évek végén, a kétezres évek elején.
Róluk viszont azt kell tudni, hogy ők korszerű technológiával dolgoznak. Praktikusan ez azt jelenti, hogy a gyárak ember- és munkaerőigénye jóval kisebb. A Suzuki Esztergomban, vagy a kecskeméti Daimler-Benz 2-3 ezer emberrel dolgozik legfeljebb, ha már teljes kapacitáson működik. A Csepel autógyár 1960-ban 15 ezer embert foglalkoztatott, az Ikarus 20 ezret. Ami lepusztult a rendszerváltást követő években, ott már a fű se nő. Mégis újraszületett a gyáripar, de egészen más igényekkel. Ráadásul ezek a beruházók nem nagyon bíztak bennünk, úgyhogy mindig kis üzemmel indultak el, és amikor rájöttek, hogy biztonságos a termelés, nem lopjuk szét a gyárat, akkor növelték a termelést. Nem kell sok ember, de nagyon kevés is a munkaerő.
A szakmunkásokra gondol?
Igen. Magyarországon a szakmunkás képzés a német gyakorlatot követte, néhány év közismereti oktatás után beterelték a srácokat a gyárakba, hogy ott tanulják meg a szakmát. Erre a modern gyárosnak aztán egyáltalán nem volt szüksége, nem akart a saját pénzén képzést biztosítani. Most jöttek rá, hogy mégis muszáj lesz a képzésbe beruházniuk, különben nem lesz szakmunkásuk. Ráadásul azzal egyidőben, hogy a tőke kiszállt a képzésből, kinyíltak a felsőoktatás kapui, mindenki mehetett főiskolára és egyetemre. És ki ne akart volna diplomás embert faragni a fiából, lányából? Boldogan masírozott mindenki a felsőoktatásba, nem akartak már lakatosok lenni, inkább jogásznak és menedzsernek tanultak. Esetleg kommunikátornak.
És ők nem munkások?
Ha a hagyományos értelemben nézzük, nem. Modern értelemben tekinthetjük őket annak, de alapvetően különböznek a régen munkásosztályhoz tartozóktól. Nincs összetartozásuk, önszerveződésük, más a kultúrájuk, mint a hagyományos munkásságnak. Visszatérve egy pillanatra az előbbi problémához: nincs szakmunkás, pedig Magyarország a „nemzetközi munkamegosztásban” nem a fejével, hanem a kezével termel.
De a fejünkre vagyunk büszkék.
Nagyon helyesen, az igazság mégis az, hogy az iskolázottsági szintünk jóval a nyugat-európai alatt van. Ide azért jön a beruházó, mert ügyes, szorgalmas, megbízható, nem okos, de nem is hülye emberek vannak, akik a kezükkel elmatatnak a futószalag mellett, ahol nincs robot. Belőlük 2-300 ezer lehet. A hetvenes-nyolcvanas években 2,5-3 millió ember dolgozott a gyárakban.
Van új proletariátus is, elsősorban az elektronikai iparban, főként vidéken. Nagyon érdekes, hogy az önszerveződésük és érdekérvényesítésük milyen erős. És van a képzetlen szegények tömege, akit a politikai-gazdasági elit jól felfogott érdekből ezen a szinten is tart, hiszen ki takarítana WC-t, ha jobb oktatáshoz jutna és kezdhetne bármi máshoz is. Mostanra viszont jóval kevesebb ilyen munka akad, mint amennyi képzetlen ember van. Kérdés, hogy mit lehet velük csinálni?
Közmunkaprogram.
Kitaláció. Felsöpörtetem oda-vissza az utcát és akkor mi van? Ők is munkások – csak munka nélkül. Erre a munkaerőre viszont nincs kereslet, nincs beruházó, nem épülhet új ipar, tehát lassul az iparosodás. És itt a lényeg: a rendszerváltás előtt az emberek dolgoztak valamilyen módon, pocsék pénzért, pocsék körülmények között, pocsék munkákat, de dolgoztak. A hagyományos ipari társadalomban az embereket a munkahelyen lehet integrálni. Ha magának nincs munkahelye, akkor maga nincs. Nincs az a hálózat, az a kapcsolatrendszer, ami megszervezheti az életét. Van viszont munkanélküli, aki dühös és frusztrált, akinek kilátástalan az élete és vagy alkoholba folytja a bánatát, vagy radikalizmusba. Esetleg mindkettőbe.
Azt mondja, hogy a korábbi munkásosztály jelentős részét a Jobbik szavazói között találjuk meg?
Nem föltétlenül. Ha nagyon lelkesen templomba jár a felesége, akkor a Fidesz szavazói között, kisebb részt pedig az MSZP szavazói között. Attól is függően, mit sugall a családi hagyomány. Ami munkásosztály most Magyarországon van, az nem képzett, hanem inkább emelt szintű napszámos, aki félti a munkáját, a státuszát, ezért betegen is bemegy dolgozni. Ebből az következik, hogy nehezen szerveződik, nem képes ellenállni. Erről gyönyörű, drámai filmeket szoktak forgatni, mint például az új Lech Wałęsa életéről szóló darab.
Ami sok más mellett arról is szól, hogy a különböző érdekszervezetek hogyan állnak ki egymás mellett. Amire Magyarországon nehéz példát találni.
Illetve könnyű, csak ritkán fordult elő. Utoljára 1956-ban. Amikor teljes tévedésből a rendszerváltás idején politikai szerepet vállaltam, és részt vettem a reformkörök munkájában, volt egy nagyon fontos tapasztalatom. A CSEMADOK egyik ülésére hívtak meg, de nem sikerült időben érkeznem és már tele volt a terem, a hátsó sorban ültem le. Mindenki várt a felszólalóra. Az tűnt fel városi, világjáró gyerekként, hogy ilyen sok vörös tarkót én még nem láttam soha. Kapáltak. Mindannyian kapáltak. Lehet, hogy a szolgáltatóiparban, ilyen-olyan intézményekben dolgoznak olyanok, akiket hívhatunk munkásnak, de van valami, ami nem mindegy. A tarkójuk nem vörös. És ez egészen más. Lehet, hogy róluk mi azt gondoljuk, hogy munkások, de a munkások nem gondolják róluk, hogy ők is azok volnának. A munkásosztály nem közép- alsó középosztály, nem egy jövedelmi kategória, hanem egy kulturálisan is meghatározott közeg, egy politikailag aktivizálódni képes réteg, büszke a munkájára, a teremtésre, öntudatos, cselekvőképes. Magyarországon a politika viszont nem szereti ezt a cselekvőkészséget, inkább beszél szegényekről, segélyezettekről, minthogy támogassa a másfél millió munkás ébredését.
(forrás: atv.hu, Braun Anna)