Ismét hülyeséget beszél Schmidt Mária, leleplezzük!

Ismét hülyeséget beszél Schmidt Mária, leleplezzük!

1054
0
SHARE

A Terror Háza igazgatónője szerint 700 ezer magyar raboskodott a Szovjetunióban. A hozzá anyagilag közel álló történészek egymásra licitálnak abban a számban is, hogy közülük hányan haltak meg. A bátortalanabbak csak 150 ezer halottról beszélnek, a jobban fizetettek nem riadnak vissza a 350 ezres számtól sem. Van aki nemes egyszerűséggel 1 millió elhurcoltról beszél.

A valós számok persze egészen mást mutatnak. Százezres nagységrendről csak akkor beszélhetünk, ha az „áldozatok” közé soroljuk azokat is, akik 1941 és 1945 között harci cselekmények közepette hadifogságba estek. Őket a szovjet katonák némileg érthető módon kezelték ellenséges katonaként. 350 ezer magyar került így fogolytáborokba.

Nézzük csak ennek az egész ügynek a menetét. 1941-ben az antibolsevik náci koalíció tagjaként mi üzentünk hadat a Szovjetuniónak. Katonáink másfél éven át németekkel együtt fosztogatták az országot, azonban 1943. januárjában megfordult a széljárás. Sztálingrádnál a németek beleszaladtak egy csúnya vereségbe, amelynek mellékhatásaként a magyarok által tartani próbált frontszakasz is összeomlott. Ekkor 32 ezer honvéd került hadifogságba. A rendkívűli időjárási körülmények miatt kétharmaduk már nem érte el a fogolytábort. A szovjet jelentések ebből az időszakból szinte kivétel nélkül arról szóltak, hogy a magyar katonák ruházata egyáltalán nem felelt meg a követelményeknek, a munkaszolgálatosok esetében meg azt látták, hogy kifejezetten szándékosan vannak alulöltöztetve a zsidó származású emberek. Fontos hangsúlyozni azt is, hogy amikor az elhalálozások magas száma nyilvánvalóvá vált, akkor az érintett táborparancsnokot azonnali hatéllyal felfüggesztették és külön vizsgálóbizottságot bíztak meg annak kiderítésével, hogy kiket terhel a felelősség a történtek miatt. Ugyanezen időszakban a német fogolytáborok szovjet katonafoglyai körében a halálozási arány majdnem elérte a 60 százalékot. A szovjetek esetében ez a szám alig haladja meg a 15 százalékot összességében.

Mi történt később? A magyar és a német foglyok száma 1944 nyarától kezd radikálisan növekedni a szovjetek hatalmas és elsöprő offenzívája időszakában. Szintén ekkor merül fel az a probléma, hogy miként is viszonyuljanak idegen területekre érve az ott élő civilekhez. Mivel tartottak a fasiszta jellegű partizánmozgalom kialakulásától is, ezért legfelsőbb szinten született döntés arról, hogy egyértelmű náci szimpatizánsokat vagy a korábbi rendszer kiszolgálóit ki kell emeljék környezetükből. A munkaképes korú német származású férfiak és nők ezen kívül még azzal is szembe találták magukat, hogy a világháború győztesei kollekíven bűnösként tekintettek rájuk, így a magyarországi svábok jelentős részére várt kényszermunka-kötelezettség.

Hazánkban körülbelül 100 ezer civilt gyűjtöttek össze, közülük 60 ezren kerültek ki németként, 40 ezren hadifogolyként a Szovjetunióba. Sok civil és katona szerencsére el sem hagyta az országot, itthon maradt például 10 ezer fő, akit Budapest ostroma után készültek egy kis munkára, azaz „malenkij robot”-ra elvinni. Miért vittek embereket? Ezzel is próbálták a szovjetek irdatlanul magas emberveszteségüket és ebből fakadó munkaerőhiányukat pótolni. 27 milliós áldozatával ez az ország volt az, amely a legnagyobb veszteséget szenvedte el a világháborúban. A Szovjetunió európai területét lényegében földig rombolták a németek és csatlósaik, például a magyarok.

Összesen 400-450 ezer főre tehető a szovjet fogságba esett magyarok száma. Ha ebből levonjuk a ténylegesen el nem hurcoltak száma mellett azokat, akik 1945 után közigazgatásilag már nem számítottak magyarnak, akkor megkapjuk Schmidt Mária 700 ezres elhurcoltjának pont a felét, 350 ezer főt, amelyből 250 ezer fő volt katona és 60 ezer fő magyarországi német, akiknek jelentős részét már csupán a Volksbund tagság miatt is elvitték volna az országból az ellenséges civil ellenállástól érthető módon tartó szovjetek.

Azt a téveszmét is el kell oszlatni, hogy ekkor a magyarokat egyenesen a gulágra vitték volna. Büntetőtáborba elenyésző részük került, jellemzően olyan háborús bűnökért, amelyeket bíróság előtt is bizonyítható módon elkövettek. A többségük ténylegesen munkatáborokba került. Az itteni életkörülmények természetesen borzalmasak voltak, de nem feledhetjük, hogy ez egy háborút megszenvedett ország volt, ahol szinte mindenki embertelen körülmények között élt. A hetvenes években elkészített nyugatnémet tanulmánykötet például azt állapította meg, hogy ezekben a táborokban az életkörülmények nem voltak rosszabbak, mint a táborokon kívüliek.

Ha jobboldaliakkal vitatkozunk és számon kérjük, hogy milyen logika alapján jöttek rá arra, hogy a kommunizmusnak adott helyen mennyi áldozata volt, akkor egyből azzal védekeznek, hogy a véralgebra milyen szörnyű dolog 1 ember is annyira fáj, mint 100 ezer. Ne hagyjuk magunkat félrevezetni, igenis követeljünk hiteles számokat, mert ahogy a „kommunizmus 100 millió áldozata” hazugság, úgy sem halt meg szerencsére 300 ezer magyar se a Szovjetunióban. A helyes szám 40 és 60 ezer fő közé tehető, ami nagy szám, annak ellenére is, hogy hadifoglyokról beszélünk, akik közül sokan már sebesülten kerültek fogságba.

Összefoglalva egyértelmű, hogy Schmidt Máriának nincs továbbra se más célja, mint az, hogy a holokauszt egyértelmű 400 ezer magyar áldozatát felülírja bármi áron. Ez az asszonyság továbbra is utólag akarja megnyerni a második világháborút, ne engedjük neki!