Jellasicsot ünnepelték Vona elvbarátai

jogvd

Vajdasági antifasiszta barátaink újabb megdöbbentő hírrel leptek meg minket.

Azzal még nincsen semmi baj, hogy a szerbiai Szávaszentdemeteren (szerbül: Сремска Митровица / Sremska Mitrovica, horvátul Srijemska Mitrovica) a horvát kisebbség ünnepséget rendez a magyarok ellen az osztrák császár ösztönzésére fegyvert fogó Jellasics tiszteletére. Ő amolyan horvát nemzeti hős, akinek ma is lovasszobra áll Zágrábban. Ennek a szobornak az érdekessége, hogy Jugoszlávia szétveréséig a bán kivont kardja Budapest felé irányult, azonban némi tekergetés után a cél ma már nem a magyar főváros, hanem Belgrád.

 

Azt 1848 után 163 évvel talán senkinek sem kell megmagyarázni, hogy nekünk magyaroknak nincs mit ünnepelni Jellasicson. Sajnos azonban ezt a magyar neonácik és szélsőjobboldaliak nem így gondolják. Legendásan jó a kapcsolat a magyar a Jobbik és a horvát szélsőségesek között, annak ellenére, hogy néha olyan embereket kell megünnepeljenek, mint a Magyarországra támadó Jellasics bán.

szavayMert pontosan ez történt. A Jobbik vajdasági leányvállalataként működő Magyar Remény Mozgalom két vezetője, Bálint László elnök és Oláh Róbert ügyvezető alelnök részt vettek a szávaszentdemeteri horvátok Jellasicsot ünneplő rendezvényén. Ráadásul nem csak részt vettek, hanem fel is szólaltak, állítólag azt hangsúlyozva, hogy Szerbiában komoly együttműködés alakul a horvát és a magyar szélsőségesek között.

 

Azt régóta tudjuk, hogy a Jobbik torz nemzettudattal bír, de az ilyen történéseken még mi is remenymeglepődünk. Kíváncsian várjuk, hogy mire számíthatunk még a szélsőjobboldaliak részéről. Erdélyben létrehozzák az Avram Iancu magyar-román baráti társaságot? Felvidéken a Szvatopluk Rajongói Klubot?

 

Nem tudjuk mit hoz a jövő, de Bálint Lászlónak, Oláh Róbertnek és az őket segítő Vona Gábornak küldjük emlékeztetőül Petőfi Sándor versét. Mi, magyarok így viszonyulunk Jellasicshoz…

 

Petőfi Sándor

 

A VÉN ZÁSZLÓTARTÓ

 

Fut Bécs felé Jellacsics, a gyáva,

Seregének seregünk nyomába’,

Megrémülve fut a magyar hadtól;

Magyar hadban egy vén zászlótartó.

Ki az a vén zászlótartó ottan

Olyan tüzes lelkiállapotban?

Szemem rajta kevélyen mereng el:

Az én apám az az öreg ember!

 

Az én apám e vén zászlótartó.

„Vészben a hon!” elhatott a nagy szó,

Elhatott kórágyához, fülébe,

S mankó helyett zászlót vett kezébe.

 

Vállait egy kínos élet gondja,

Betegség és ötvennyolc év nyomja,

S ő feledve minden baját, búját

Ifjak közé hadi bajtársúl állt,

 

S kit eddig az asztaltól az ágyba

Alig-alig bírt elvinni lába,

Ellenséget űz mostan serényen

Ifjusága régi erejében.

 

Mi vitte őt háború zajába?

Hiszen neki nincsen gazdagsága,

Mit féltene, mit védnie kéne,

Hogy ne jusson ellenség kezére.

 

Annyi földet sem mondhat övének,

Melyben egykor koporsója fér meg,

S mégis mégis viszi lobogóját

Azok előtt, kik a hazát óják.

 

Ép azért ment, mert semmivel sem bír;

Küzd a gazdag, de nem a hazáért,

Védi az a maga gazdaságát….

Csak a szegény szereti hazáját.

Édesapám, én voltam tenéked

Ekkoráig a te büszkeséged;

Fordult a sor, megfordult végképen,

Te vagy mostan az én büszkeségem.

 

Érdemes vagy a cserkoszorúra!

Alig várom, hogy lássalak újra

S megcsókoljam örömtől reszketve

Kezedet, mely a szent zászlót vitte.

 

És ha többé nem látnálak téged?

Látni fogom fényes dicsőséged;

Könnyem leszen sírodnak harmatja,

S híred a nap, mely azt fölszárítja!

 

(Erdőd, 1848. október 17-22.)

  •  
  •  
  •  
  •