KASSÁK LAJOS: A KÉTSÉGBEEJTŐ JÖVŐ ÉS A FELSZABADITÓ MULT JÁNOS PASSIÓ

Április 10. Nagypéntek. A Zeneakadémia koncerttermében ülünk ezernyi emberek, hogy Johann Sebastian Bach, lipcsei orgonista János passió-ját meghallgassuk. Egyelőre csönd van s aki ezek közül a nagyvilági, ideges és hiú, hajszához szokott és hirtelen szenzációkra kiváncsi emberek közül eldurvult lelkében még magába tud szállni, az most réveteg tekintettel mered a semmibe és érzi, hogy az idő folyása megfordult, világok múlnak el körülötte és ő egy német kisváros közepén áll, két-háromszáz év előtti idegen környezetben, ahol minden zug, minden egyszerűség és díszítő faragvány örökidőktől örökidőkig ismerős a számára. Nagypéntek a kereszténység legdrámaibb ünnepe, az istenember halálának és az emberisten-legenda megszületésének órái. Nem teológiai dogma, nem vallási ceremónia, általános emberi ünnep, mert ezen a napon halt meg Jézus, a szegény nazareti ács fia, akiben, emlékezetünk szerint, először feszítették meg az Igazságot. Az Igazságot, – ki gondol még az igazsággal?… Ezeken az aranycirádás falakon kívül a szegénység és a gazdagság őrülete tépi az emberek idegeit, a templomok hajóit az elsüllyedés veszedelme fenyegeti a viharban, a boldogság országának még első köveit sem rakták le az építők, az anyák kiapadt mellén síró gyermekek vergődnek és az egész világ háborúra készül az egész világ ellen. Ki gondol most az igazságra, mikor mindenki a másik elpusztítására gondol. Lehet, hogy az egész földön most ez az egyetlen hely, ahol ember ember mellett békességesen megfér, pillanatra megpihen, mint a vándor, aki hosszú útról érkezett, szeméből a reménység sugara világol és várja a csoda beteljesedését. Várja a csodát, amiről most úgy érzi, egyszer rajta is be kell hogy teljesedjék. Csend van s ez a csendesség kimondhatatlanul mély és az irgalom melegségével telített.

Az emelvényen már ott sereglenek a zenészek, hegedűjükkel és fúvószerszámaikkal a kezükben és az énekesek, száznál is többen, férfiak és nők, és egy intésre várnak, hogy elfulladt mellükből fölszakadjanak a hangok. És jobbról most egy ősz, öreg ember jön elő, mint akit égi kezek irányítanak, fölszáll a pulpitusra, széttárja a karjait és int fekete pálcájával, hogy kezdődjön meg a vágyak és áhitatok beteljesedése.

A hegedüsök reszelik hegedűjüket, az orgonista zúgásokkal és morajokkal tölti meg sípjait s a fúvósok búgnak, mint a szerelmesek és fölkiáltanak, mint a haldoklók s a hangok áradásában már érezni, ahogyan megfürdeti magát benne Bach magasztos lelke, az őslélek, mindnyájunk együttese tereken és időkön túl. Nem ujjonganak a hangok, óh nem – a bánat árnyai állnak egymás mellett tömören, mint valami sötét fal s a panaszkodó hangok úgy zengnek, mintha nemes ércnyelveket ütnének hozzá ehhez a falhoz. Minden szól egyformán, a nemes anyag és a szellem, amivel érintkezésbe jutott. Elvihetne bennünket ez a zene nagyon messzire, elsodorhatna ebből a pillanatból, hiszen már-már nem is mi vagyunk mi, hanem a minden vagyunk. Bach zenéje egy a világ vérkeringésével, ami rajtunk is átfolyik most és megszünteti elkülönülésünket. S aztán halljuk a kar énekét, amely nemcsak hangban fölgazdagítja, hanem értelmet is ad ennek a zenének. Hódolatot énekel a kar Jézusnak, a Szenvedés és az Igazság emberi szimbólumának.

Így mondja:

Hadd értsük most a passiót,
Hogy te vagy az, ki lesz, ki volt,
Kit szült az ég,
Ki szolga lett s e szolgasors
Tenálad fényre vált. [*]

Bach művészete világot átfogó erő, egyszerre lenyűgöző, mint a fájdalom és fölszabadító, mint az öröm. Ahogyan mondtam: érzem, hogy a mindenség szól belőle. Valahonnan a földből szivárog föl, akár a termékeny erjedés illatai vagy az égből hull alá, akár a termékenyítő napsugár. S ha elgondoljuk, hogy mindezt egy agyonzaklatott, egy nyomorúságaiban összetöpörödött orgonista, az első sorból visszaszorított, félelmekkel és riadalmakkal telt ember fogta össze a maga sajátos formájában, úgy, ahogy az most előttünk megjelenik! De mivel ez a zene nem a kétségek és riadalmak hangja, mekkora lehetett Bachban a megbékélés utáni vágyakozás, az üdvözülésbe vetett hit, hogy így tudott szólni. Vajjon eljön-e még egyszer az az idő, mikor az ember újból felismeri rendeltetését és hinni tud elhivatottságában? Abban a korban élünk, mikor mindúntalan szónokolni hallunk a kollektívitásról, az emberi ellentétek megkívánt kiegyenlítődéséről – és bennem újra, meg újra fölvetődik a kérdés, ha csakugyan lesz egy világ, amely a mainál kiegyensúlyozottabb, önmagával összeférőbb lesz, milyen lesz az út, amelyen ehhez a világhoz eljutunk. A szocialisták, akik közé magam is tartozom, úgy gondolják, hogy az új világ egy régmult világ kollektív tisztaságához, egészségéhez és életderűjéhez fog hasonlítani. És azt gondolják, hogy az új művészet is valami olyasmi lesz, mint Bach kollektív monumentális művészete. Nem hiszek ebben az elképzelésben. Hiszem, hogy jön egy világ, a mainál szebb, kibírhatóbb és ezért kívánatosabb, de hogy milyen lesz az, halvány fogalmam sincs róla. Hiszem azt is, hogy a mai technizált, mechanizált művészetet egy emberibb, tartalomban átfogóbb, formában a közvetlen kifejezés tisztaságáig leegyszerűsödött művészet fogja fölváltani, de nem hiszem, hogy hasonló lehetne Bach vagy Giotto Istentől megszállott, gazdag pompáival is jámborul puritán művészetéhez. Talán még sohasem éreztem úgy az életem és társaim életének szétdobottságát, mint ezekben a pillanatokban. Nem tudom magam maradék nélkül odaadni Bach hódító zenéjének, közben, mintha egy tántorgó hajó fedélzetén ülnék és hirtelenében azt a sehovase tartozást érzem, amit az anyja köldökéről leszakadt magzat érezhet világrajöttének első pillanatában. Hol az a pont, amibe megkapaszkodhatnék, hol az a fény, ami után elindulhatnék. Bach életérzése, világszemlélete egészen más volt, mint a miénk. Biztosnak érezte maga alatt a földet és kétségek nélkül vágyakozott Istenéhez az egekbe. Könnyű volt őnéki. Annyira könnyű lehetett az élete, hogy egy szegényes szobácskában, vaksi gyertyavilágnál s miközben a nagy család ott szuszogott körülötte csendes álomban, meg tudta írni fugáit és koráljait, passióit és kantátéit. Mindez azt jelenti, hogy nem érezte magát kiszakadtnak a mindenség öléből s ha megszólalt, az ismert és ismeretlen világ szólalt meg általa. A technikai civilizáció az, ami kiszakított bennünket az ősegységből s ki tudná megmondani, hogyan, milyen áldozatok árán jutunk el arra az útra, amely az igazi kezdet folytatását jelenti, amely összeköt bennünket az ősi multtal, megerősít bennünket a jelenben és előkészít bennünket a jövőre. Valamikor a zene csakúgy kifejezte az ember érzelmeit, mint ahogyan harmóniában volt mindennapi munkálkodásával. De a mechanizált technika üteme egészen más, mint amilyen a kézimunkáját végző mesterember munkaüteme volt. Annakidején a dolgozó, ha énekelt vagy fütyült munkája közben, az legtöbbnyire tevékenykedésének átérzését és ezáltal majdnem fáradságnélküli fokozását jelentette. A gépek munkásai, ha ma énekelni vagy fütyülni akarnának a kiszabott dologidőben, akkor szembe találnák magukat a gép vak, dermesztően egyforma ritmusával és ma vagy holnap biztosan letiportatnának attól a könyörtelen erőtől, ami a gép maga is. Valami másnak kell tehát jönni, érzem, valami egészen másnak, mint ami a múltban volt. Így gondolkodom és hallom, hogy a korál zeng, szinte már elérhetetlen magasságokból.

Te gyenge rab vagy égi lény,
S ez üdvünk sziklavára,
Te rabságodból int a fény:
A jókat üdvre várja.
Ha szived nincs, hogy szolga légy,
Rabszolgajajba ful e nép.

Mindaz, amit ilyenkor elgondol az ember, mindaz csak a maga belső tépelődéseire vall, ezenkívül alig is lehet jelentősége. De mégis, milyen nagyszerű pillanat, mikor így elérkezünk a forráshoz és meríthetünk belőle annyit, éppen annyit, amennyi után szomjazunk. Zsidók és keresztények vagyunk itt együtt, szőkék és barnák, nők és férfiak, idősebbek és fiatalabbak, széthullottak körülöttünk az írígység kerítései, letompultak a gyűlölködés tüskéi és együtt merítünk a forrásból, amelyhez nem kellett elvándorolnunk, mert idejött ő mihozzánk, és gyönyörű áriáiban tudtunkra adja hogy:

Betelt immár,
S mi jó, hogy révbe ért a lélek!

Végezetül még megszólal a kar s aztán a korál lefogottan, teliszívvel bugyborékolja bizakodó áhitatát, úgy valahogyan, ahogyan kétszázötven év előtt a keresztényhitközségek családias gyülekezetei énekelték életük teljességét Isten felé s az emberi nyomorúságok megváltásának reményében.

Mikor kimentünk a teremből, éreztük, hogy az igazi, tiszta művészettel találkoztunk ezen az estén és hittük, hogy egyszer mi is elérkezünk egy olyan világba, ahol megteremthetjük a magunk művészetét.

Nyugat 1936. 5. szám
Magyar Elektronikus Könyvtár

Ha érdekel a radikális hangvételt vállaló újságírás és hírszerkesztés,
szívesen foglalkoznál alapos és igényes tényfeltáró anyagok írásával
esélyegyenlőségi, szociális, érdekvédelmi vagy politikai területen,
akkor az alábbi címre várjuk jelentkezésedet: kalmarszilard(kukac)gmail.com
  •  
  •  
  •  
  •