Rendszerváltó pofára esés

rendszervaltas01

Tudományos értekezésre nem vállalkozom, suszter maradjon a kaptafánál: író vagyok, vállalom a szubjektivitást. Az én személyes élményeimről próbálok számot adni. Az egész időszakot belengte a pofára esés érzete. 1948-ban rádöbbentem, hogy alig három évig tartó szabadság után ismét utolért a totális diktatúra a Rákosi rendszer képében. „Talán dünnyögj egy új mesét, fasiszta kommunizmusét” – írta, akkor már tizenkét éve, József Attila, s én pontosan tudtam, miről beszél. Azóta készültem egy rendszerváltásra. De nem erre. Nem arra, hogy a karvalykapitalizmusra váltsunk, hanem hogy totális diktatúráról demokráciára, és a tervutasításos államkapitalizmusról váltsunk végre szocializmusra, ami az én szememben eddig még nem létezett.

Nem csak én olvastam ki ilyen szándékot a revizionisták, a reform-kommunisták a reformkörök munkájából, ez benne volt a levegőben. A Kádár korszak békességes, nyugalmas harminc éve alatt én nyugtalan voltam és szorongtam, és úgy éreztem, föl kellene készülnünk a jövőre. De milyen jövőre? Nem tudtam megmondani. A rossz időkre. Ha jól emlékszem, nyolcvankilencben jártunk Almási Tamással Miskolcra, Diógyőrbe, néha Ózdra is, mert ott valami főmufti öngyilkos lett, és kerestük az okát. Ezt az időszakot nagyon jellemzőnek érzem a rendszerváltás légkörére. Pontosan nem tudom már fölidézni, milyen funkcióban volt az illető, úgy rémlik, vezérigazgató talán. Amolyan „mi emberünk”. Jó ember. Munkásgyerek volt ott helyben, Miskolcon, Diósgyőrben. Onnan indult, az acélgyárból, elvégezte az egyetemet, diplomával visszajött, ott lett góré. Ott, ahol rengeteg embert ismert, ahol végigjárta a munkafázisokat, tudta, „mi fáj az iparosnak”.

Dokumentálható nyomok nem voltak, hiába kerestünk a válla-latnál, a családban, a magánéletben; gondoltunk szerelmi tragédiára, italra, drogra, korrupcióra, egyéb köztörvényes bűnre, sehol semmi nyom. Tiszta, makulátlan élet. Akkor miért lőtte főbe magát az irodájában a saját szolgálati fegyverével (volt neki, vezérigazgatónak járt akkoriban). Vagy gyilkosság volt, csak öngyilkosságnak állították be? Kik? Miért? Mi az indíték? Kenyéririgység, szakmai féltékenység? Szerelmi ügy? Nyerészkedés? Titkos szolgálat (túl sokat tudott)? De ezekkel az ötletekkel csak eljátszottunk, nem gondoltuk őket komolyan. Jellemző, hogy csak egyetlen komoly indítékot bírtunk föltételezni. A képzett, tanult elme, kiváló szakember, lelkiismeretes vezető-ként előre látta az egész iparvidék sorsát. Hogy tesznek tönkre mindent, hogy herdálják el a közös vagyont fillérekért, hogy húzzák ki a helybéli sok ezer munkásember lába alól a talajt, hogy történik meg minden, ami a rendszerváltás során csakugyan megtörtént. Mivel megakadályozni nem tudta, nem bírta elviselni a felelősséget. Nem tudott volna azoknak a dolgozó embereknek a szemébe nézni, akik között fölnevelkedett.

Csakugyan felelős volt? Ő vezényelte a rendszerváltást? Frászt! Dokumentálni nem tudtuk, a fikciótól féltünk, pedig itt volt a szemünk előtt egy szívbemarkolóan fájdalmas klasszikus tragédia. De nem mertük elengedni a dokumentumok kapaszkodóját, nem mertünk a fikció mélyvízébe beleugrani. Féltünk, hogy elfogultak vagyunk. Óriási szamarak voltunk. Nagy műhöz nagy elfogultság kell! Ez, a mi szakmai gyávaságunk, egy másik rendszerváltó tragédia. A miénk. Tamás aztán mégis gyönyörű, kemény és fölemelő dokumentumfilm sorozatot forgatott az észak-kelet magyarországi iparvidékről. De én nem mutattam föl semmit… Most ez is eszembe jutott. Mert jellemző.

Mit változtattunk meg?

Egy ötvenhatban Amerikába emigrált barátom és pályatársam, Bitó László szerint, aki hatvannégyben kezdett hazalátogatni, a rend-szerváltás már akkor elkezdődött. Jól látta. Kádárt ötvenhat-ötvenhétben gyűlöltük, de igazságtalanul. Ő realista volt. Tudta, hogy ez az adott történelmi, világpolitikai helyzet. Itt vannak az oroszok. Minket a nyugati világ Jaltában és Potsdamban eladott a szovjeteknek, és ezen a hidegháborús katonai erőegyensúly érdekében nem is akarnak változtatni. Minden más hagymázos álom. És megpróbálta a rabomobilt az út napos oldalán vezetni, egymaga a Varsói szerződés országainak a vezetői közül.

Kialakult egy kisstílű jóléti, fogyasztási társadalom. Alacsony fizetések, sűrű szociális háló. Semmi nincs ingyen. A kapitalizmusban a magas adók, a mi puha-diktatúránkban az alacsony keresetek fedezték a jóléti kiadásokat. Melyik volt a jobb? A kádári vidám barakkban gondtalanabb volt az élet. Teljes foglalkoztatottság volt; a munkanélküliség a gyáron belülre került. A bértömeg gazdálkodás miatt a jó szakembert nem lehetett megfizetni. (Más ösztönző nem volt, csak az anyagi megbecsülés? Nem. Nem is gondolkodtunk rajta. Így aztán lelohadt az ambíció, a munkamorál. Kis pénz, kis foci. ) Ezen a szemléleten próbált változtatni Nyers Rezső és csapata az új gazdasági mechanizmussal. Piacgazdasági elemeket csempésztek az állami tervgazdálkodásba. A magánszektorhoz jött a gebin, a szerződéses kisüzem, a szövetkezetekhez a háztáji után a melléküzem-ágak. Az állami nagyipar mellé a gazdasági munkaközösségek.

Aki akart dolgozni, az kereshetett, az vihette valamire. Önpusztító önkizsákmányolás kezdődött, de aki szakadásig dolgozta magát a második, harmadik műszakban, az kipihente a fáradalmait az állami munkahelyen. De hiszen volt ilyen azelőtt is: a maszekolás – én is el-jártam munka után a maszekhoz melózni, mint karosszéria lakatos.

És épültek a házak, önerőből, kalákában, nagyrészt lopott anyagból. Az már csak könyvelés kérdése volt, hogy az állami építkezésre is jusson elég anyag, A rendszer szemet hunyt, hiszen azok a házak a nemzeti vagyon részévé lettek, nem ment ki az országból sem az anyag sem a pénz, off-shore cégek még nem voltak. Korrupció? Na, persze, nálunk évszázados hagyomány, de kisebb méretű, mert nem a magántulajdon, csak a személyi tulajdon gyarapítását szolgálta.

Élhető világ volt, de rohadt. Világos volt, hogy így nem mehet tovább. És Gorbacsov elindította a peresztrojkát meg a glásznosztyot, és ráment a szovjetunió, és vége lett a hidegháborúnak és mindenki be volt sózva, hogy most végre ránk köszönt a kapitalista jólét. És nem kell eldorbézolni, amit az ember megszerez, vissza lehet forgatni a termelésbe, lehet vállalkozni, lehet gyarapodni. És lehet tönkremenni. De aki lúzer, az magára vessen. 1990 tavaszán, negyvenhét óta először újra szabad választásokat tartottak. Na, persze, az új szocialista párt, az MSZP, hiába újult meg a reformkörök szellemében, és hagyta maga mögött a retrográddá vált MSZMP-t, megint ellenzékbe került. Engem nem ez rendített meg. Hanem az, hogy az új parlament villámgyorsan elfogadta a koronás címert a Kossuth címer helyett. Köztársaság, koronás címerrel – röhej! Petőfi forgott a sírjában.

orbanfiatals
A rendszerváltás “ajándéka”. Jól megkaptuk…

A szimbólumok fontosak. Itt adtuk el a lelkünket. Itt adtuk föl a köztársaságot, a progressziót. Itt fogadtuk el Dózsa György helyett Werbőczyt. Kossuth helyett a Habsburg monarchiát. Ady helyett Tisza Istvánt, a geszti bolondot. Őszirózsás forradalom helyett a király nélküli királyságot, Károlyi Mihály helyett Horthy Miklóst. Itt tagadtuk meg a magyar progressziót és fogadtuk el a konzervatív nosztalgiát. Itt alapoztuk meg a fülkeforradalmat. A nyilas zászlók is rögtön előkerültek az ágyneműtartóból, ahol a fölszabadulás óta összegöngyölve őrizték őket az agg nemzettestvérek, és a gyermekeik, unokáik meglobogtatták őket a szabadság friss szelében.Aztán jöttek a kárpótlási jegyek. A privatizáció. Kiárusították, amit a diktatúra állama összegyűjtött, pedig az is nemzeti vagyon volt ám! Jó, tudom, ki kellett egyenlíteni azt a 20 milliárd dollár körüli adósságot, a mi kis lábszagú jóléti társadalmunk fedezetét, de akkor sem erre számítottam. És nem számítottam a teljes foglalkoztatás után, ami, ugye, ellustította a dolgozót, a másfél millió munkanélkülire, akik viszont nem lettek ettől szorgalmasak, mert már nem volt hol szorgoskodniuk.

És beköszöntött a kriminokrácia a szabadság nevében. Volt itt olajszőkítés? Volt itt borhamisítás? Volt. Kiloptak a zsebünkből százmilliárdokat a különböző maffiák? Kiloptak. Elítéltek érte egyet-len embert is? Na ugye. Voltak rejtélyes körülmények között öngyilkosságot elkövető rendőrök? Ahol az idegenkezűség nem volt egyértelműen kizárható, akik esetében nagyon lebeszélték mindazokat, akár jogászok voltak, akár oknyomozó újságírók, akár családtagok, akik a dolgoknak utána akartak volna járni? Voltak? Na ugye. Így indított a rendszerváltó jogállam. Nem folytatom. Se akkor, se azóta, nem gondolta senki végig, mi a szociáldemokraták dolga a kapitalizmus visszaállítása idején. Hogy kellene megvédeni a vesztesek érdekeit. Hogy lehetne a vesztesek mellé állva kiküszöbölni az igazságtalan konfliktus-helyzeteket a társadalomból. Már ott kihullott a szociáldemokráciából a „szociál-”. A szocializmus maga.

Ez nem csak ideológia. Ez véres gyakorlat, azóta is. A népnek nem a szabadság kellett, hanem a jólét. Azt hiték, a szovjet megszállás az egyetlen akadály. Azt hitték, a jólét a függetlenségből és a demokráciából fakad, hát legyen függetlenség, legyen demokrácia! Na bumm! Azt hitték, a közjogi rendszerváltás elhozza a nyugati jólétet.

Azt nem vettük észre, hogy mire mi rendszert váltottunk a jóléti kapitalizmus megbukott, és fölváltotta a szigorú neoliberális kizsákmányolás. És hogy a kettő összefügg. Azért válthattunk rendszert, mert megszűnt a hidegháború, és ugyanezért csődölt be a jóléti kapitalizmus.

Vagyis: mire rendszer váltottunk, addigra elpárolgott a jólét, amiért rendszert akartunk váltani. De akkor meg minek?

Na, itt volt a nagy tévedés. A rendszerváltásnak nem célja, hanem oka volt. Az volt az oka, hogy megbukott a tervutasításos államkapitalizmus a szovjet unióban éppúgy, mint nálunk, de helyette senki nem talált ki semmi jobbat. Maradt a kapitalizmus, ami már egyszer nem vált be, és azóta sem válik be, de jobb híján ez van, ezt kell szeretni.

Ettől még lehetne demokrácia. Ettől még odacsatolhattunk vol-na, ahol ma közjogilag az európai kapitalizmus tart, ha alacsonyabb gazdasági-jóléti szinten is. De nekünk a rendszerváltást követő húsz éves tétova botladozás után, Európában egyedül, a múlt század húszas éveinek magyar feudál-kapitalista, irredenta és fasiszta diktatúrájához sikerült visszacsatolni. És ez bele volt kódolva a koronás címerbe!

Szép teljesítmény, igazi hungarikum.


Miért ragaszkodunk annyira a demokráciához? Szörnyállamok és ordas diktatúrák a demokráciák adta szabadságot kihasználva kerültek hatalomra. Mussolinik, hitlerek, pinochetek és orbánok. Sajnos szó sincs arról, hogy a többség akarata mindig bölcs és haladó volna, mindig a jövőbe mutatna, és a közösség (város, térség, haza, emberiség) javát akarná. Fenét! A többség nagyon sokszor bunkó, gyáva, maradi, félrevezetett, önző, sőt gonosz. Akkor miért hisszük el Churchillnek, hogy a demokráciánál nem találtak ki jobbat? Mert akarata ellen senki sem üdvözíthető, így ha a többséget nem lehet meggyőzni önnön érdekéről, parancsra nem fogja képviselni azt, ami a saját boldogulását szolgálná. (Emlékezzünk II. Józsefre.) Tehát mindenféle társadalmi feszültség csak akkor remélhet kiegyenlítődést, csak akkor mozdulhat el a harmónia felé, ha ezt a folyamatot nem köti gúzsba a voluntarista zsarnokság. Ha egy szabad társadalom az egymásnak feszülő érdekek és nézetek számára szabad (és törvényes, vagyis erőszakmentes) kibontakozást biztosít. A demokrácia nehézkességei, túlszabályozottsága és bürokráciája az ára a demokrácia nyújtotta szabadabb mozgásnak. Az Orbán diktatúrát a többség hozta az ország nyakára, a többség fog csalódni benne, a többség fogja elkergetni. Mikor?

Nem én vagyok a delphi jósda. De eddig még minden diktatúra megbukott. Orbán majdnem olyan zseniális, mint Einstein és Napóleon együtt, de annyira mégsem, hogy a bukást elkerülje. Úgyhogy – csigavér…

 

Kertész Ákos

  •  
  •  
  •  
  •