Kilenc mítosz a II. világháborúból, ami nagyon nem igaz

A Szovjetunió elleni német invázió, melyet 1941. június 22-én indítottak, a történelem legnagyobb katonai művelete volt. Hitlernek az volt a szándéka, hogy elfoglaljon szovjet területeket és legyőzze a bolsevizmust. A Barbarossa művelet része volt Hitler faji fantáziájának, hogy náci német „lebensraumot” (életteret) nyerjen Keleten.

A hadműveletben két nagyon eltérő haderő állt szemben egymással: egyik oldalon a Wehrmacht, a világ legfejlettebb és hadászatilag legtapasztaltabb hadereje, a másikon pedig a korábbi politikai tisztogatások miatt demoralizált szovjet Vörös Hadsereg, amelyben a vezetők többségének alacsony szintű volt a katonai végzettsége és az irányítási tapasztalata. A német csapatok azonban nem érték el kitűzött céljaikat, ezért a Barbarossa hadművelet sikertelensége döntő fordulópont lett a második világháborúban.

Mítoszok és valóság:

1. Sztálin összeomlása

Nyikita Hruscsov első titkár 1956 februárjában a Szovjetunió Kommunista Pártjának 20. kongresszusán azt mondta: „Az első vereségek után Sztálin azt hitte, hogy ennek a vége. Akkoriban az egyik beszédében kijelentette: “Mindent, amit Lenin teremtett, örökre elvesztettük!”. Hruscsov állítása szerint ezután Sztálin sokáig nem tett semmit.

Ennek az állításnak köszönhető az azóta is népszerű téveszme, hogy Sztálin a hadjárat elején bénult állapotba került. Steven Main, az Edinburgh-i Egyetem Sztálin kinevezési naplóival kapcsolatos kutatása szerint azonban ez az idézet nem más, mint a Hruscsov által elferdített információ. A dokumentumok azt mutatják, hogy Sztálin hivatalos munkanapja 1941. június 22-én 05:45-kor kezdődött és 16:00 órakor fejeződött be. Június 23-án, amikor a szovjet diktátor állítólag „összeomlott”, majd 23 órát dolgozott. Egy ilyen kimerítő napot követően Sztálin legrövidebb munkanapja június 24. volt, amikor mindössze öt órát dolgozott, ez a nap lehet az, amelyre hivatkozhatott Hruscsov. Sztálin azonban június 25 és 26-án 24 órás üléseket tartott.

2. A szovjet katonák tömeges kapitulációja

A német támadás 1941. június 22-én kezdődött. 1941. július 11-ig a németek több mint 400 000 hadifoglyot ejtettek.  A közhiedelemmel ellentétben azonban soha nem történt tömeges kapituláció. Sztálin azon parancsa miatt, hogy a csapatok maradjanak a helyükön, nagy egységeket tudtak bekeríteni, azonban ezek többsége makacsul harcolt, mindaddig, míg el nem fogyott a lőszerük. A nyugati határon fekvő bresti erődben egy kis helyőrség állt ellen legtovább az ellenségnek, jelentős német haderőt és tüzérséget lekötve, csak itt több mint 1000 német katona esett el a Wermacht 45. gyalogoshadosztályból.

„Az ellenség legnagyobb erővel és bátorsággal harcol” ​​- jelentette a Közép Hadseregcsoport vezetése a német hadsereg főparancsnokságának június 28-án. A német 4. hadsereg irányítói a szovjet katonákat „kivételesen keménynek és szélsőségesnek” jellemezte. Az 1917-es októberi forradalom után Oroszországból menekült „fehér” emigránsokkal arra próbálták rávenni a körülvett Vörös Hadsereg alakulatokat, hogy adják meg magukat és csatlakozzanak a bolsevikok elleni harchoz, de ezt a német hadsereg jelentése szerint „kategorikusan elutasították”. Egy másik német beszámoló így szól: „Mi lett az 1914–17-es oroszokból, akik elmenekültek, vagy levegőbe emelt kézzel közeledtek hozzánk, amikor a tűzvihar elérte a csúcspontját? Most a bunkerében marad, és arra kényszerít bennünket, hogy égessük el. Inkább bent ég a tankjában, a pilóták még akkor is lőnek ránk, ha a repülőgépük lángol, de nem adják meg magukat. Mi lett az oroszokkal? Az ideológia megváltoztatta őket!”

3. Sorge, a kém információjának köszönhetően tudtak Moszkva alá seregeket vinni a távol-keleti régióból

Gyakran emlegetik, hogy 1941. szeptember 14-én egy tokiói szovjet kém Richard Sorge arról tájékoztatta Sztálint, hogy Japán addig nem támadja meg a Szovjetuniót, amíg Moszkvát a németek nem foglalják el. Erre alapozzák azon téveszmét, hogy ez az információ megmentette Moszkvát abban az értelemben, hogy lehetővé tette a Vörös Hadsereg számára, hogy nagy számú jól felszerelt és magasan képzett csapatot dobjon át Keletről Moszkva alá. Ez azonban csak egy újabb  mítosz, amit cáfolni kell, mert pusztán csak egy spekuláció. Sorge valójában kiderítette, hogy Japán nem támadja meg a Szovjetuniót, mindaddig, míg „a Szovjetunió a csapatait nem szállítja át Keletről Nyugatra”. Valószínűleg éppen emiatt mindössze három hadosztályt küldtek a Távol-Keletről a moszkvai szektorba az egész 1941. október – december közötti időszakban, a 32. és a 78. lövész hadosztályokat, valamint az 58. harckocsizó hadosztályt. További két hadosztály, a 93. lövész és a 82. gépesített, a Transzbajkál katonai körzetből érkezett, három – a 18. és a 20. hegyilovas hadosztályok és a 238. lövész hadosztály – a Közép-ázsiai katonai körzetből érkeztek. Ez mindössze nyolc volt Vörös Hadsereg által a fronton 1941. december 1-jén bevetett száz hadosztályból.

4. A Wehrmachtot a moszkvai ellentámadás gyengítette meg

Gyakran mondják, hogy a német csapatokat először a moszkvai ellentámadás gyengítette meg 1941. decemberében. Valójában 1941 november végén a keleti fronton harcban álló Wehrmacht már pusztán árnyék volt ahhoz képest, ami öt hónappal korábban a támadást elindította. A veszteségek miatt a hadsereg és a Luftwaffe egységek eredeti erejük 30, illetve 40 százalékára, gyakran annál is kevesebbre estek vissza. A frontvonalban harcoló katonákat teljesen kimerítette az öt hónapos intenzív, szüntelen harc után.

A Vörös Hadsereg azonban ennél sokkal rosszabb állapotban volt. Hadseregeinek többsége összeomlott, miután hatalmas veszteségeket szenvedtek el a Vjazmai és a Brjanski térségben folytatott csaták során 1941 októberében. A hadosztályok látszáma jobb esetben is legfeljebb néhány ezres volt, gyakran teljesen képzetlen frissen toborzott katonák és a legtöbbször a felszerelés is hiányzott. Valójában míg a németek 1941. szeptember és december között képesek voltak növelni a keleti fronton tankjaik számát, a szovjet harckocsik száma a felére esett vissza. Ez a következő mítoszhoz vezet:

5. A szovjetek óriási számbeli fölénye

A náci propaganda egyik népszerű állítása volt mindenkoron az, hogy a német katonák „hatalmas keleti tömeggel szemben állnak”, de ez mindenkoron csak rasszista propaganda volt. Valójában a keleti fronton 1941-ben végig kevesebb szovjet katona védekezett, mint amennyi német volt támadásban. 1941. június 22-én a Balti-tenger és a Fekete-tenger közötti négy szovjet nyugati katonai körzetben 2,3 millió ember volt, szemben a közel 4,5 milliós tengely haderővel. Ebből csak a Wehrmacht létszáma összesen 3,35 millió volt. Ehhez jött hozzá a román hadsereg 600 000 fővel, északon pedig Finnország 530 000 katonával.

Amikor a Vörös Hadsereg 1941 decemberében Moszkvánál ellentámadást indított, a szovjetek számbeli hátránya még nagyobb volt. A levéltári adatok azt mutatják, hogy 1941. december elsejére a szovjetek 576 500 katonát és 574 tankot tudtak összeszedni, miközben a németeknek ugyanitt ekkor 1,9 és 1,2 millió katonája állt 1800 tankkal és egyéb támadó fegyverekkeel. A németek tehát háromszoros számbeli fölényt élveztek tankokban, a Moszkvában ellenük bevetett szovjet tankoknak pedig csak körülbelül 30 százaléka volt T-34 közepes vagy KV nehézharckocsi, a maradék teljesen elavult tank volt.

A háború előrehaladásával vesztették csak el a németek fokozatosan számbeli fölényüket, de a győzelmet 1941-ben meggyőző számbeli fölénnyel sem tudták kivívni.

6. A sarkvidéki hideg állította meg a német támadást

A Barbarossa hadműveletrõl szóló nyugati történetírás, amely elsősorban a német forrásokra támaszkodik, évtizedek óta azt hangsúlyozza, hogy a gyilkos orosz sarkvidéki hideg miatt akadt el a Moszkva elleni támadás és lényegében ezt a német vereség meghatározó okaként említi. A probléma csak az, hogy ezt az állítást a meteorológiai adatok nem támasztják alá.

A szovjet támadás december 5-én és 6-án szokatlan, valóban sarkvidéki hideggel esett egybe, a hőmérséklet mínusz 35 celsius fok alatt volt, azonban ezeket a támadásokat a németek még képesek voltak visszaverni. December 6-án, rekordszintű hidegben, mínusz 38 fokkal fagypont alatt, a német 9. hadsereg ellentámadott Kalinyinnál a Panzergruppe 3 (több hadtestből álló tank-hadsereg) erőteljes támogatásával és a Szovjetunió 31. hadseregét ismét a Volgán túlra vetette vissza, a szovjet 250. lövész hadosztályt szinte teljesen szétverték, maradványait ki is kellett vonni a frontvonalból.

December 5–7. között a német főparancsnokság arról számolt be, hogy a szovjet támadásokat általában visszaverték. „Az első napokban kudarcot vallottunk” – ismerte el Zsukov, a második világháború leghíresebb szovjet katonai parancsnoka.

Azonban december 8-án melegfront érkezett, amely olvadást és melegedést hozott az egész moszkvai régióban. A Német Főparancsnokság naplójában szereplő bejegyzések azt mutatják, hogy az enyhülés miatt napokig mozdulni se tudtak csapataik. December 8-án a német főparancsnok naplójába azt írta: „Hirtelen időjárás-változás, a hőmérséklete +4 °C-ig melegedett, az utak sárosak.” Érdekes, hogy éppen ez az a nap, amikor a szovjet csapatok elérték az első valódi áttörést.

Ugyanekkor Fedor von Bock tábornok, a Német Közép Hadseregcsoport parancsnoka kétségbeesetten jelentette, hogy csapatai nem képesek ellenállni a koncentrált szovjet támadásnak. December 9-én, mínusz 5 és 0 Celsius fok közötti hőmérséklet volt, amikor von Bock sürgős kérést küldött a hadsereg főparancsnokságához: „A hadseregcsoportnak több emberre van szüksége!” Franz Halder, a a szárazföldi haderő főparancsnoka mélységesen aggódva írta naplójába: “Telefonbeszélgetés von Bock tábornokkal: Guderian [tábornok] szerint csapatainak állapota annyira kritikus, hogy nem tudja, hogyan lehetne megállítani az ellenséget.”

Esőben és olvadásban december 12-én a német 2. páncéloshadosztályt kivonták Solnehogorskból  miután 40 kilométert hátráltak a szovjet ellentámadás kezdete óta. Azon a napon az egyre inkább kétségbeesett von Bock ismét felhívta a Német Hadsereg Főparancsnokságát, jelezve, hogy a Közép Hadseregcsoport helyzete „kritikus szakaszba ért”. A Délnyugati Front behatolása a 2. hadsereg vonalában tovább mélyült Orel irányába. A 45. gyalogoshadosztályt körülkerítették és részben megsemmisítették. „Nagyon súlyos a 2. hadsereg helyzete” – jegyezte fel Halder naplójában.

Valójában Moszkvánál nem történt más, mint az, hogy a német csapatok, akik azt hitték, hogy ellenségük összeomlás szélén áll, pszichológiailag teljesen felkészületlenek voltak arra, hogy határozott és erős Vörös Hadsereggel találják szembe magukat. Elkezdtek visszavonulni, aminek pánikszerű menekülés lett a vége. Tömegpszichózis ragadta magával a Wehrmacht katonákat, ami csak tovább fokozta a harci szellemet a szovjet oldalon. A csatában sok helyen a Vörös Hadsereg csapatai az őket is meglepő siker hatására eufórikus hangulatba kerültek és a több hónapnyi pusztítás és visszavonulás miatti bosszúvágy által vezérelve brutálisan semmisítették meg a szétszórt német erőket. A morális összeomlás hatására a katonákban „Súlyos bizalomvesztés a terepparancsnokságokban” alakult ki, mint azt a hadseregparancsnokság is megjegyezte a német oldalról.

7. A német és szovjet veszteségek között hatalmas különbség volt a keleti fronton

Nem szokatlan, hogy a Barbarossa hadművelet során keletkező veszteségek arányát 10 az 1-hez, sokszor 20 az 1-hez teszik meg. Egy részletes tanulmány bebizonyította, hogy ez is csak egy mítosz, aminek egyetlen célja a német beszámolók alapján az volt eredetileg, hogy biztonyítsa a faji felsőbbrendűséget. Összehasonlítva a Barbarossa hadművelet és a 1940-es nyugati hadjárat veszteséget, azt látjuk, hogy a németek valójában magasabb veszteségeket okoztak nyugati ellenségeiknek, mint a Vörös Hadseregnek. A veszteségek aránya 19 az 1-hez volt a németek javára a nyugati hadjárat során és 3,2-1 4,8-1 a Barbarossa hadművelet során.

8. A szovjet partizánok szerepe

A szovjet partizánok történetét nagymértékben elferdítik a rendkívül elfogult német beszámolók és a szovjet hivatalos történetírás is. 1941. július 3-án híres rádióbeszédében fogalmazta meg először Sztálin, hogy a lakosság alakítson gerillaegységeket az ellenség által elfoglalt területeken. A valóságban azonban Sztálin és a szovjet vezetés sokkal inkább féltek a saját befolyásukon kívüli egyéni kezdeményezésektől, így a háború első 15 hónapjában a tényleges szovjet politika kifejezetten akadályozta az ilyen jellegű tevékenységet. A partizán tevékenységre vonatkozó, 1941. július 18-án kiadott nemzeti irányelv kimondta, hogy a partizáncsoportok tagjai csak a polgárháború résztvevőit és azokat az elvtársakat kell befogadják, akik tagjai voltak a szovjet belbiztonsági szervezetnek, az NKVD-nek. Valójában a szovjet vezetés által a partizánok számára ruházott fő feladat nem a megszállók elleni küzdelem volt, hanem politikai feladatok végrehajtása, azaz a szovjet kormány hatalmának helyreállítása és fenntartása a megszállt területeken. Az első években a partizánok által megölt emberek többsége szovjet civil volt, akiket azzal vádoltak, hogy ellenzik a szovjet rendszert. A partizánmozgalom csak 1943-ban kezdett valós katonai erőként működni.

9. Szovjet barbarizmus, német humanizmus

A nyugati közvéleményben mára kialakult nézet az, hogy a szovjet katonák a háború végéhez közeledve a felszabadított terüleken barbár erőszakhullámot indítottak el. Antony Beevor történész például a berlini csatáról szóló könyvében a szovjet katonák által megerőszakolt német vagy lengyel nőkről 28 oldalon van szó. Arról azonban senki sem beszél, hogy a lengyel és szovjet nők német nemi erőszak áldozatai lettek és ennek nagyságrendekkel lehet több áldozata, mint amit a szovjet katonák elkövettek.

Az is széles körben elterjedt a mítosz, hogy a németek szexuálisan nem bántalmazták a zsidókat. Az egész Európából származó bizonyítékok, beleértve a megszállt területeket és a koncentrációs táborokat is, azt igazolják, hogy ez sem igaz. A náci jog ugyanis csak a kölcsönös beleegyezésen alapuló szexuális aktust büntette, a zsidó nők megerőszakolását nem.

A Wehrmacht és az SS katonái a faji törvények és szabályok ellenére tömegesen erőszakolták meg a megszállt területeken  élőket, az áldozataik között voltak zsidók és keresztények, sőt fiúk és férfiak is Az áldozatok között találni nyolc és kilenc éves kislányokat és kilencvenéves nőt is.

Christer Bergström írása alapján szerkesztett változat.
Munkások Újsága

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük