Könyvismertető: Elidegenedés és emancipáció

„A társadalomtudományi könyvvásár persze továbbra is minden hónapban a polgári szorgalom termékeinek egész hegyeit jelenteti meg, s igyekvő modern professzorok a legvaskosabb köteteket dobják piacra valódi nagytőkés, nagyipari gyorsasággal.” – írta Rosa Luxemburg. Az alapképlet egy bő évszázaddal később sem változott. Azonban szabályerősítő és üdítő kivételként most megjelent egy kötet. Egy olyan kötet, amelyik nem a polgári észnek és a puszta szorgalomnak a terméke, és nem is nagyipari gyorsasággal készült.

Az egykor Marx nevét viselő Budapesti Corvinus Egyetem Társadalomelméleti Kollégiuma 2014. november 13-14-ig konferenciát tartott „Elidegenedés és emancipáció – Karl Marx és a Gazdasági-filozófiai kéziratok” címmel, a mű keletkezésének 170. évfordulóját megünneplendő. A 28 szöveg másfél évvel később, 2016. május 27-én jelent meg a l’Harmattan kiadó gondozásában. A konferenciakötetről egy rövid ismertetőt szeretnénk adni a Munkások Újsága olvasói számára.

Elöljáróban

A kötet előszava utal a mű keletkezéstörténetére és felidézi jelentőségét, amire az egyes előadások szerzői külön is vissza-visszautalnak. Az új olvasók kedvéért ezt itt bővebben kifejtenénk. Mit mondhatunk a mű jelentőségéről? A Gazdasági-filozófiai kéziratok (vagy párizsi kéziratok, lehetséges rövidítése: GFK) 1844 május vége és az év nyara között keletkeznek. A kézirat sokáig lappang, és majd csak a húszas években fedezi fel a kiváló „marxológus” David B. Rjazanov. Nyomtatásban való megjelenése ezért 1932-ig várat magára. (A kiadás a moszkvai Marx-Engels Intézet, illetve az intézetet igazgató Rjazanov érdeme.) A marxi életmű fejlődéstörténete a fiatal Marx gondolati ívének felbukkanásával vált csak láthatóvá. Ennek legmélyebb lenyomata, központi dokumentuma a GFK. Marx gondolkodói pályáját joghallgatóként kezdi, majd az egyetemi viták révén filozófiahallgatóvá lesz. (Lásd doktori disszertációját.) Filozófiahallgatóból az ifjúhegeliánus társaság révén politikai publicistává válik. (Lásd a Rajnai Újságban és a Német Évkönyvekben megjelent írásait.) A fiatal publicistát a hegeli történetfilozófiával és a társadalmi valósággal való szembesülés elvezeti a történelem tanulmányozásához. (Lásd a kreuznachi kéziratokat.) A történelem tanulmányozása pedig a társadalmi mozgástörvények egyike-másikának fokozatos felfedezésével a gazdasági jelenségek tanulmányozására irányítják a figyelmét. Az elmélyülésben a családi vállalkozás gazdasági irodáján könyvelő Engels is segítségére van. A GFK tehát a történelmet a gazdaságtannal a filozófia és a fennálló valóság szemlélésének eszközén keresztül szintetizáló kísérlet. Avagy úgy is mondhatjuk, ez az első mű a marxi korpuszban, amelyik a materialista történetmagyarázatot a kritikai gazdaságtannal összekötni igyekszik. A kötet 3 (+1) kéziratot tartalmaz a szerkesztő előszavával, melyhez a párizsi kivonatfüzetek politikai gazdaságtani jegyzeteit és a hegeli Fenomenológia VIII. fejezetének tartalmi kivonatát mellékelték. A kéziratok kidolgozottsága egyenetlen. Helyenként vázlat, máshol személyes feljegyzés formáját ölti, megint máshol nyomdakész kidolgozás jellemzi. Több, mint szerzői használatra szánt mankó, kevesebb, mint kiadásra szánt mű. De mindenképpen cáfolja azokat a közkeletű (és sajnálatosan szívós) véleményeket, mely szerint Marx a gazdaságra redukálná a társadalmi és történeti jelenségek magyarázatát. Ahogyan Ágh Attila írja: „Ennek éppenséggel az ellenkezője igaz, a marxi elmélet a komplex kölcsönhatás átfogó rendszerét vázolja fel, amelyben a gazdaságé ugyan a prioritás, de minden társadalmi szféra a maga sajátossága szerint fejlődik, és erőteljesen visszahat magára a gazdaságra.” (Jelen konferenciakötet, 205. oldal.) És a fiatal Marx művéből hangsúlyozottan az „emancipatorikus-humanista törekvések” is kidomborodnak. (Nagy Dániel Gergely, 92. oldal.) Ezért a GFK sajátossága „talán más fényt vet a későbbiekre, és mindarra, ami belőlük következett” – ti. a marxi életműre. (Tamás Gáspár Miklós, 60. oldal.) A műnek ez a jelentősége, szintetizáló komplexitása, humanista törekvései, az életművet más kontextusba helyező jellege jó okot ad a XXI. századi olvasónak a(z újra)felfedezésére. A konferenciakötet célja pedig éppen az, hogy rávilágítson ezekre a vonásaira.

Szemléltetésül a könyv hét fejezete közül négy különbözőből egy-egy előadást választottunk ismertetésre. A választás szempontja volt, hogy ismert és méltán elismert professzorok mellett fiatal és figyelemre érdemes kutatótól származó írás is legyen közte. Valamint együttesen reprezentálják a kötet sokrétű megközelítési módját.

I. fejezet: Elidegenedés és eldologiasodás

Miklós Tamás 1955-ben született Budapesten. Az ELTE-n végzett magyar-filozófia-esztétika szakon 1980-ban. 1981 óta az ELTE tanára. Filozófiadoktori végzettséget 1985-ben szerzett. 1990 óta az Atlantisz Könyvkiadó igazgatója. Tanári tevékenysége mellett szerkesztéssel és könyvkiadással foglalkozik.

Ez az előadás a kötet tulajdonképpeni témáját járja körül egy kisebb körben. Azonban maradéktalan ismertetés helyett inkább kritikai elemzés. A szöveget a szerző négy szakaszra ossza. Az elsőben (I.) tézisszerűen összegzi a marxi elidegenedéselméletet, és az abban meglévő Hegel-kritikát. A másodikban (II.) a GFK érdekes, de általa nem részletezett elemeire utal. A harmadikban (III.), amelyik az előadás hangsúlyos, legnagyobb terjedelmű szakasza, a Marx elméletében lévő problémákra mutat rá. Végül (IV.) levonja azt a következtetést, mely ebből a problematizálásból fakad, és már korábban utal rá. A szöveg tehát az elidegenedés feloldásának lehetőségét vizsgálja.

Miklós Tamás a II. szakaszban kifejti, hogy Marx Hegelnél szűkebb értelemben fogta fel az elidegenedést. Mert azzal együtt, hogy maga a GFK is beszél a reflexió általi tárgyivá-idegenné tételről, vizsgálata középpontjába mégis a tárgyi-anyagi megmunkálást, az emberi termelőmunka okozta idegenséget helyezi. Ami után mintegy megfeledkezik a lehetséges tágasabb kontextusról. Amikor tehát az elidegenedést a munkavégzésen belül kívánja feloldani, leválasztja azt az általánosabb meghatározottságairól. Ami nélkül viszont nem látja a maga teljességében az elidegenedés jelentette problémát. Másrészt az elidegenedés marxi történetfilozófián belüli státusát látja egyoldalúnak, vagy legalábbis nem kellő gondossággal elhelyezettnek. „Az talán a gondolatmenet eleve zavarónak tekinthető eleme, hogy miközben az emberről mint történelmében élő lényről ír, akinek ez éppen nembeli lényegéhez tartozik, hiszen csakis története során bontakoztatja, fejleszti ki, tárgyiasítja el erőit, és nyer erről tudomást, mindeközben épp a nembeli lényegétől idegennek állítja az e történelmi folyamat létrehozta elidegenedést (vagy az elidegenedés látszatát). Vajon nem olyan nembeli meghatározást ad-e a szöveg, amely egyszerre foglalja magában az önmegvalósítást és az elidegenedést?” (28. oldal.)

„A Marx-szöveget ma újraolvasva azonban nehéz elhárítani a gondolatot, hogy ez az elidegenedéselmélet éppenséggel nem elég radikális, hogy az elidegenülés mintha sokkal alapvetőbben az emberi létezés, az embervolt része volna, mint azt a GFK jelzi.” (29. oldal.) A III. szakaszban döntően az elidegenedéselméletnek a tárgyiasítással való kapcsolatát problematizálja. Marx szerint lehetséges olyan eltárgyiasítás, mely nem eredményez idegenedést. Ennek pedig az a feltétele nála, hogy az ember képessé válik teljességgel, minden oldalúan elsajátítani tárgyát, kifejlesztve benne önnön képességeit. Miklós Tamás újfent a tárgyiasítás kettős jellegének ötletét veti fel. „Vajon nem lesz-e egyszerre a mienk, és dermed mégis idegenségbe a konkrét termelési viszonyoktól függetlenül is szükségképpen minden, amit tárgyunkká teszünk?” (31. oldal.) Marxnál ez a másik szempont, a tárgyiasítás során való ismerőssé, sajáttá, azonossá tevés mozzanata mintha elsikkadna szerinte. Erősebben szólva, amellett érvel, hogy Marx kevésbé dialektikusan ragadja meg a tárgyiasult elsajátítást. Ezen értelmezés ellenében szinte csodálkozva veti fel: „Épp a GFK egyik alapgondolata, hogy nem csupán a szorosabb értelemben vett munka hoz létre tárgyi viszonyt a szubjektum és a munka tárgya vagy az eszközei vagy a többi szubjektum stb. között, hanem minden olyan emberi megnyilvánulás, amely megkülönbözteti a szubjektumot az őt körülvevő világtól, reflexiója tárgyától.” (31-32. oldal.) Így végső soron egy szövegen, vagyis marxi koncepción belüli ellentmondást mutat fel. Megkísérli, hátha a Marxétől gyökeresen eltérő, vallásos-idealisztikus gondolkodásban van kiút az elidegenedés és a tárgyiasítás elválasztására. A következőt találja: „A Bibliában nincsen nem elidegenedést involváló eltárgyiasítás: a tárgyiasítás első emberi gesztusának következménye a formális kiűzetés, az idegenben lét. Az emberi lét idegenben zajlik – amióta, ameddig és amiért emberi.” (34. oldal.)

Ilyen irányú elemzés után nem nehéz kitalálni, milyen következtetésre jut a IV. szakasz. A probléma megoldhatatlansága, avagy némiképp hibás felvetése miatt ahhoz folyamodik, hogy abban ne is lássunk problémát. „De miért ne lehetne belepihenni, a tágabb, filozófiai értelemben vett idegenben lét mint autentikus emberi lét konstatálásába?” (36. oldal.) Amennyiben valóban autentikus, sajátszerűségétől elválaszthatatlan emberi létként fogjuk fel az elidegenedettséget, úgy Marx küzdelme eleve hiábavaló: olyanban lát kijavításra váró hibát, ami a működés szerves eleme. Azonban az elidegenedés meghaladásának programja mögött egy tágasabb kontextus, az ember(iség) földi megváltásának programja is feldereng. Az a program, amelyik a XIX. század emberét foglalkoztatta különböző formában, Schopenhauertől Richard Wagneren át a munkásmozgalom teoretikusaiig. Erről pedig nem mondhatunk le egy könnyű kézlegyintéssel. A kérdésnek átfoghatatlanul széles, nem csupán elméleti, intellektuális, filozófiai, de egyenesen gyakorlati, politikai jelentősége is van. Egyszerre kérdez rá a jézusi program és a forradalmi mozgalmak értelmességére. És ha valóban magasabb szinten van az elidegenedés-probléma megoldása, mint azt Marx látta, vagyis a munkamegosztás szférájából például a történetfilozófia szférájába kell felemelkedni, fellebbezni, amint Hegel tette, úgy Miklós végkövetkeztetése helytállónak bizonyul. „Az idegenségből való abszolút megváltás nem emberi program, de a kultúrkörünkben születő emberi programok egyik mércéje a róla való gondolat: az ember istenképmásisága eszméjének mint a lét saját világunkká interpretálása meg-megújuló kísérletének nem feledése.” (37. oldal.)

Miklós Tamás: Idegenben. Megjegyzések a Gazdasági-filozófiai kéziratok elidegenedéselméletéhez. (24-37 oldal.)

II. fejezet: Kommunizmus

Nagy Dániel Gergely 1985-ben született. Az ELTE Filozófiatudományi Doktori Iskolájának növendéke, tudományos fokozatát 2017-ben fogja megszerezni. Disszertációjának címe Karl Marx jövőképe: a múlt kísérletei és a modernitás lehetőségei.

Az előadást tartalma és forrásai szerint három részre lehetne tagolni. Az elsőnek a GFK a forrása, a másodiknak A gothai program kritikája, a harmadiknak pedig a posztkapitalista gazdaságelmélet néhány Marx utáni műve. Tartalmilag az elsőben felvázolja Marx kapitalizmuskritikáját. A másodikban a marxi kommunista (a következőkben: posztkapitalista) alternatíva milyenségére és megvalósításának támpontjaira utal. A harmadikban pedig részletezni, rekonstruálni próbálja utóbbiakat, összevetve az előbbivel. Természetesen ő is, itt is ellentmondásos problémákat talál.

A GFK elsősorban Marx emberközpontú kapitalizmuskritikáját adja. A centrális fogalom, amelyikből ezt a kritikát kibontja, az elidegenedés. Bemutatja a korszaknak, melyben még mindig élünk, az elidegenítő és elembertelenítő hatásait. És ennek ellenpárjaként felvázolja, milyennek követeli meg az emberhez méltó viszonyokat. A kifejtés inkább filozofikus, mint konkrét. A jelen és a jövő leírása között pedig nem önkényes a kapcsolat. „Számára a posztkapitalista társadalom kiépülése a kapitalista termelési módban megmutatkozó társadalmi mozgások és a rendszerben jelenlévő mechanizmusok működésének következménye, a jelenben kimutatható és érvényesülő anyagi feltételek, illetve trendek végkimenetele, végeredménye.” (85. oldal.) Marx tehát kísérletet tesz a jövő előírásának (preskripció) és leírásának (deskripció) egybeejtésére. És mert a jelennel mind a kettő szemben áll, sejthető, hogy közöttük is lesznek hézagok. A GFK kiindulási pontja tehát az új társadalom létrejövéséhez az elidegenedés megszüntetése. Mi az elidegenedés oka? Marx szerint a magántulajdon. Az elidegenedés, javaslata szerint, nem pusztán a tulajdon, mint egyáltalában vett olyan megszüntetésével, hanem sokkal inkább a magántulajdon pozitív megszüntetésével lehetséges. A pozitív megszüntetés sajátosságaként „megtartva az eddigi fejlődés egész gazdagságát”. (86. oldal.) A kommunizmus ebből a perspektívából nem más, mint a kapitalizmus megszüntetve megőrzése, világtörténeti meghaladása. Ennek fázisairól is itt közöl vázlatot először Marx. „Hudis […] arra a következtetésre jut, hogy Marx a hegeli negativitás dialektikájának kritikai alkalmazásával vezeti be az új társadalom gondolatát.” (87. oldal.) Nagy összefoglalólag annyit tesz még ehhez, hogy nem elhanyagolható különbség van Hegel és Marx elidegenedésfogalma között. Hegelnél az az öntudat elidegenedését jelenti, míg Marxnál szűkebb értelmű, „a valóság, testi ember” elidegenedése önmagától és környezetétől. A különbség bővebb kifejtését lásd Miklós Tamás (24-37. oldal), a negativitás dialektikájáét pedig Tamás Gáspár Miklós (59-73. oldal) előadásában. Kezdeti fázisnak Marx a magántulajdon általánossá tételét, minden ember bérmunkássá válását látja. Ezt hívja a GFK-ban „nyers kommunizmus”-nak. A negáció első lépcsőjét, az „elvont negativitást” a kollektív tulajdon kialakításában. A második lépcső, „a konkrét és abszolút negativitás”, „a tagadás tagadása” „a tulajdon birtoklásának tagadása és »az emberi életnek mint az ő tulajdonának vindikálása« a valóságos kommunizmus vagy, más helyütt a Párizsi kéziratokban, a »pozitív humanizmus« által.” (88. oldal.) Ennek intézményi formáját, milyenségét a GFK nem részletezi ennél kézzel foghatóbban. Az eszközéről azt mondja Nagy: „Hudis mindezekből azt a következtetést vonja le, hogy Marx számára a jövő társadalmának kiépülése egy hosszú, permanens folyamat; a forradalmi átalakulást nem viheti végbe teljes egészében egy olyan intézkedés, mint a magántulajdon eltörlése vagy a burzsoázia politikai trónfosztása”. (Uo.)

És itt tér át A gothai program kritikájában lévő kommunizmuskép taglalására. Markáns különbséget lát abban, hogy míg a GFK (1844) filozófiai antropológiai alapról indult ki, a kritikában (1875) sokkal inkább történelmi-gazdasági determinista álláspontra helyezkedett. Ez nem csupán a tárgyalás módját szabja át, de a tartalmát is. A negativitás elvont dialektikája helyén itt gazdasági jellegű vízió áll. Az első szakaszban a polgári állam már megszűnt, a tulajdon kollektívvá vált, a piaci közvetítés átadta helyét, az egyes emberek közül pedig ki-ki képességei szerint dolgozik, és teljesítménye szerint részesül az elosztásból. A második szakaszban pedig létrejön egy racionális, tervszerű, hatékony gazdálkodás. Ahol viszont nincsen sem árutermelés, sem piac, sem pedig pénz. A munkavégzésnél és az elosztásnál pedig a „mindenki képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint” elve érvényesül. Nagy arra is rámutat, micsoda antagonizmus feszül Marx és későbbi „követői”, jelesül Kautsky, Lenin és Sztálin között. Utóbbiak ugyanis már pusztán teoretikusan is (!) szükségesnek látták mind az árutermelést, a piacot, de még a pénzt is. Ezek után kevésbé csodálatos, ha a szovjet kísérlet nehezen egyeztethető össze a marxi teóriával. Ahhoz viszont, hogy megvalósíthassuk a jövő társadalmát, Marx szerint is előzetesen szükséges a posztkapitalista gazdaságtan kidolgozása. Ami egyenesen felveti a hatékonyság problémáját: „az emberek szükségleteinek kielégítésében a kapitalizmusnál gazdaságilag hatékonyabb kommunizmusban miként határozhatóak meg az emberek szükségletei; vajon ugyanolyanok maradnak, mint a kapitalizmusban, vagy pedig megváltoznak? Emellett az sem egyértelmű, hogy ténylegesen hatékonyabban fogja a kapitalizmust felváltó termelési mód kielégíteni az emberek szükségleteit, vagy csak jobban meg tudja határozni azokat?” (90. oldal.)

Innentől pedig Marx elhallgat, és Nagy átadja a szót Bence Györgynek, Kis Jánosnak és Márkus Györgynek (lásd: Hogyan lehetséges kritikai gazdaságtan?). Az alapvetés a következő: „»Marx történelemfilozófiájában a szabad individualitás kibontakozásának eszméje és a technikai fejlődést is magában foglaló össztársadalmi dinamika feltételezése«  összefüggenek egymással.” (92. oldal.) És ugyanígy, „Bence, Kis és Márkus elutasít minden olyan társadalomszervezési alternatívát, »amely választásra szólít fel bennünket a gazdasági dinamika, a technikai racionalitás és a szabad, harmonikusan fejlett egyéniség kialakításának célkitűzése között«.” (Uo.) Az elidegenedés-probléma feloldása éppen ebben volna. Csakhogy a gyakorlatban a kettő között ellentmondás feszül. A kapitalizmusban a folyamatos technikai fejlődés a jellemző némi (a kiválasztott kevesek számára való) individuális kibontakozással – ugyanakkor a profitorientáltság és a piaci közvetítés miatt anarchikus a termelés, hiányzik az elosztás ésszerűsége, természet, ember és társadalom viszonya egyáltalán nem harmonikus. Az is világos, hogy „Az anyagi szükségletek nyitottá és dinamikussá tétele, »a legszélesebb értelemben vett emberi gazdagságot állandóan továbbfejlesztő termelés nélkül« az individualitás nem tud szabadon kibontakozni.” (Uo.) A különféle tervgazdálkodások esetén a szükségletek felmérése és megrögzítése a neuralgikus elem. És amennyiben a racionális tervezést összeegyeztetjük az individuális kibontakozással, hogyan tehetnénk meg, hogy közben a kapitalizmus többi hibáját kiküszöböljük? Nagy idézi Bence, Kis és Márkus konklúzióját, mely szerint „a tőkés termelésnél hatékonyabb, központosított munkaidő-gazdálkodás a piac kiküszöbölése miatt csak a »gazdasági despotizmus valamilyen változatához vezethet«”. (Uo.) Vagyis részsikereket el lehet érni, mások feláldozása árán. A tervezés, mint a piaci mechanizmus helyettesítése, nem képes teljeskörűen megoldani a problémákat. Ergo az elidegenedés felszámolásának problémája nincsen megoldva.

Nagy Dániel Gergely: Karl Marx kommunizmusképe a Gazdasági-filozófiai kéziratok tükrében. (85-93. oldal.)

III. fejezet: Marx aktualitása

Antal Attila 1985-ben született Kecskeméten. Végzettsége szerint jogász. 2010. óta az ELTE Állam- és jogtudományi Karának Politikatudományi Intézetében dolgozik tanársegédként. Szűkebb kutatási területe a környezet- és energiapolitika, valamint -jog.

Marx aktualitása a GFK születésének 170. évfordulóján sok felől megragadható. Antal Attila egy eddig kevésbé tárgyalt szempontra hívja fel a figyelmünket. Marxnak a természetről (a termelés, illetve a társadalom viszonyában) kifejtett gondolataira mutat rá, valamint ezeknek a kortárs ökopolitikával való lehetséges kapcsolódásaira. Érvelése szerint a marxizmus és a természetproblematika kapcsolata azért nincsen a filozófiatörténetben részletgazdagon kibontva, mert maga a téma arányváltozáson ment keresztül a marxi korpuszban. Noha ott lüktet az érett művekben is, a fiatalkori, ’48 előtti írásokban gyakrabban szerepel. Közelebbről éppen a GFK-ban. Ezeket kísérli meg összegezni, miközben rámutat a benne feszülő ellentmondásokra. Röviden felidéznénk. A természet anyagot szolgáltat, mely a megmunkálás révén termékké válik. De nem csak a termelésnek, hanem a munkásnak magának is létfeltétele a természet. Sőt, Antal idézi Marxot, mely szerint az ember is a természet része. Másfelől a megmunkálás révén az ember formálja, átalakítja is a természetet. Alkalmasint megkárosítja, tönkre teszi. És ezen elsajátítás során nem csupán termékétől, de magától a természettől is elidegenedik. Az ember által átalakított, megkárosított természet pedig visszahat az emberre – az emberi eredetű környezetszennyezés az emberi életminőséget csökkenti. A szovjetmarxista interpretációjú történelmi materializmus egyoldalúan az embernek természetre való hatását hangsúlyozza. „Deleage ezzel szemben úgy véli, hogy valójában Marx elgondolásaiból felrajzolható egy teljes koncepció a társadalom és a természet vonatkozásában, de az a tény, hogy elemzéseit elsősorban a tőke és a munka viszonyára koncentrálta, megfosztotta Marxot attól a lehetőségtől, hogy kibontsa ezt az immanens koncepciót, így az jórészt felfedezetlen maradt a marxisták számára is.” – idézi egyetértőleg (182. oldal).

Ezután sorolja fel a marxi koncepcióban rejlő ellentmondásokat, problematizálható pontokat. Howard Parsons Marx-értelmezésében ember és természet egymásra utaltak. A kapitalizmus ideológiájában (illetve a hagyományos politikai gazdaságtanban) az ember egyértelműen a természetnél magasabb rendűnek deklaráltatik. Éppen ezért tálcán kínálja magát a lehetőség, hogy az antikapitalista alternatívák ökológiai perspektívát képviseljenek. Csakhogy amint Antal idézi Vaillancourt-t, Marx és Engels ugrálnak az antropocentrikus és a természetközpontú szemlélet között. Vagyis helyenként bírált ellenfeleikkel azonos véleményre  kerülnek. Például helyenként Marx sem tekinti önértéknek a természetet, és negligálja a természeti erőforrások korlátosságának tényét. Ebből adódan a kapitalizmus híveihez hasonlóan a termelés volumenének határtalan gyarapításában, a természettől való függetlenedésében bízott. (Ami általában az evolucionista gondolkodók közös hibája.) Efelől nézve tehát a természet nemhogy lehetővé tenné, segítené a termelést, de még korlátozza is. Amely erősíti a feltevést, hogy az embernek mind inkább ki kell dolgoznia magát a természetből, meghaladva azt. Ezzel pedig rokonítható az a marxi gondolat, mely szerint maga a természet is történeti képződmény. Nem eleve adottként van, és nem is örökkévaló a maga aktuális állapotában. Át lehet alakítani, az emberi szükségletek kielégítése céljából át kell alakítani. Még akkor is, ha ez a károsodásához vezet. Ugyanakkor persze, a természet történeti meghatározottsága a javítására is lehetőséget ad számunkra. A történeti jelleg azonban némiképp lefokozza a természetet: elvitatja önértékét, és instrumentalizálja, az emberi tevékenységtől teszi meghatározottá. Ezt a korunkbeli zöldek aligha tudják elfogadni. Antal Marxot idézi és kommentálja: „»Éppen a tárgyi világ megmunkálásában bizonyul az ember ezért csak valóban nembeli lénynek. Ez a termelés az ő dolgozva-tevékeny nembeli élete.« Vagyis a természet átalakítása, s ebből következően az ezzel járó pusztítása teszi az embert nembeli lénnyé (Gattungswesen).” (186-187. oldal.) Írása végén persze javaslatot tesz a marxista ökológiai gondolkodás ellentmondásainak kiküszöbölésére.

Antal Attila: Marx, marxizmus, ökopolitika. (180-188. oldal.)

IV. fejezet: A politikus Marx

Ágh Attila 1941-ben született Budapesten. Az ELTE-n végzett filozófia-történelem szakon 1964-ben. Politikatudományi doktori végzettséget 1971-ben szerzett. 1990 óta a Budapesti Corvinus Egyetem professzora. Fő kutatási területe a komparatív politikaelmélet.

A következő íráshoz érve kicsit meg is lepődünk, és nem is. Ágh Attila ír Marxról – ami érthető: régi ismerője életművének. A marxi filozófia történetének tárgyában, mint ma már kevésbé ismeretes, két könyve is megjelent. Előbb „A materialista történetfelfogás születése – A Gazdasági-filozófiai kéziratok történetfelfogása” (Kossuth Kiadó, 1974), majd a tágabb témát feldolgozó „A marxi történetfilozófia kialakulása” című (Akadémiai Kiadó, 1975). Ezek után némi csodálkozásunkra ad okot, hogy most nem történetfilozófusként, hanem politológiai elméletszerzőként mutatja be Marxot. A nézőpont tehát szokatlan. Az állítása a következőképpen hangzik: „Marx a politológia, a modern politikatudomány tekintetében mindhárom kritérium kidolgozásában jelentős előrehaladást tett, és ezért jogosan tekinthető a politológia egyik megalapítójának is. Röviden összefoglalva a társadalomelméletben két modellt épített fel, a közgazdaságban egy nagy átfogó, általános elméletet és rendszerezést alakított ki, míg a politikatudományban egy »középszintű« elméletet és ennek megfelelően a történelmi esettanulmányok sorozatára épülő rendszerezést. […] Amit viszont kidolgoztak [Marx, illetve Max Weber] a politikai intézményrendszer elméletét, valamint az állam és a civil társadalom viszonyának történelmi dinamikáját illetően, az mindmáig a politikatudomány gerincét adja.” (204. oldal.) Ennek a középszintű elméletnek a részletekbe menő ismeretetése, hovatovább az elemzése nem képezi részét az előadásnak. Helyette arra hívja fel a figyelmet, milyen szempontokat érdemes figyelembe vennie a mai olvasónak a politológus Marx műveinek értelmezésekor. Azaz milyen divatos értelmezésektől jó óvakodnunk. Ezzel a fogással a művet állítja a középpontba, és az értelmezés feladatát bízza az olvasóra. Vagyis hagyja, hogy az értelmező maga nyerjen bizonyságot Marx politológiai relevanciájáról. Az újraolvasás révén egy újabb jelentésréteg tárulhat fel a XXI. századi olvasó előtt. Az elméleti haszon mellett Ágh Attila egy praktikusnak a reményét is kifejezi előadása zárásaként: „A marxi politikaelmélettel való újabb találkozás jó kiindulópont lehetne a baloldali szellemi élet újraindítására is.” (206. oldal.)

Ágh Attila: Marx rendszere és a modern politológia születése. (203-208. oldal.)

Zárásul

Hogyan jellemezhetjük a kötetet? Vannak benne formázási, szerkesztési hibák. Noha ezek kissé bosszantóak, éppen mert könnyen javíthatóak lettek volna, és 2014 novembere óta idő is adódott rájuk, kár volna felrónunk. A közölt írások terjedelemben, hangnemben, formátumban nagyon különböznek egymástól. A legrövidebbek 6-8 oldalasak, a leghosszabb viszont 29. Némelyiknél szerepel külön életrajzi ismertető a szerzőről, másoknál ez elmarad. Van, aki egész szakirodalmi apparátust vonultat fel, másnál a lábjegyzetek is szórványosak. Egyik írás számozott szakaszokra tagolódik, máshol tagolatlanul egybefügg a szöveg. Műfaj és stílus szempontjából túlnyomó részüket a filozófiatörténeti előadások veretes sajátossága jellemzi. Olvasva értelmezni ezeket a szövegeket könnyebb, mint élőszóban hallva. (A tipikus kakukktojás Heller Ágnes népszerűsítésre hajló, tőle szokottan kötetlenebb stílusú előadása.) Ebből az látszik, a konferencia szervezői, illetve a kötet szerkesztői részéről nem volt egységesítő szándék. A fejezetek címadása, mint tematikus rendező elv szépen rámutat a mű főbb szempontjaira. (A történetfilozófiai szempont tárgyalásának, illetve a mű marxista hagyományon belüli értelmezésének rövidsége hagyott csak némi hiányérzetet bennünk.) A VI. Párhuzamok, és a VII. A francia recepció című lazán kapcsolódik a tulajdonképpeni tárgyhoz. És bár megtörik a kötet tematikai szigorát, példaesetként lehetséges külső szempontokat vonnak be egy Marx-mű elemzésébe. Az előadógárda összeválogatása találónak tetszik. Látványosan adtak lehetőséget fiatal kutatóknak, de nem mellőzték a szakma „öregjeit” sem. Ez bizonyos kiegyensúlyozottságot biztosít a kötetnek. Nem mellékesen pedig a szerzőgárda felvonultatásával betekintést nyerünk a kortárs hazai Marx-kutatásba. Azt gondoljuk, az előszóban rögzített célkitűzést sikerül elérniük: „valamennyi, Marx számára igazán fontos és meghatározó jelentőségű témát” legalább érinteni tudja a kötet, és egyértelműen rámutat a GFK tematikai komplexitására. És nem csupán konferenciakötetként, vagy bevezetőként lehet olvasni, de sokszor az a benyomásunk, hogy a teljesség felé törekvő kommentárként is. Ez az olvasat viszont felvet egy problémát. Amíg a kommentár immáron könnyűszerrel hozzáférhető, közben a kommentált mű alig. A Karl Marx és Friedrich Engels művei sorozat (vagyis az összkiadás) I. köteteként először 1962-ben, illetve másodjára 1970-ben jelent meg. A Marxizmus-leninizmus klasszikusainak kiskönyvtára sorozatban (27. kötet) 1977-ben. A három kötetes Marx és Engels válogatott műveiben (1975, 1977², 1983³) csupán az első kézirat utolsó, Az elidegenült munka című része szerepel. Imponáló volna a konferenciakötetet a GFK új kiadásával együtt kapni. Bízunk benne, hogy egyszer erre is sor kerül majd.

Gulyás Szilárd

Marosán Bence Péter (szerk.):
Elidegenedés és emancipáció – Karl Marx és a Gazdasági-filozófiai kéziratok
328 oldal,
ISBN 978-963-414-121-1,
Ára: 3500 Ft