Kudarcok hosszú sora, a baloldal elmúlt tíz éve

2009 volt az utolsó év, amikor legalább nemzetközi szinten optimisták lehettünk baloldaliként. A világpolitikában még aktívan jelen volt Castro és Chávez, latin-amerika balos fordulata visszafordíthatatlannak tűnt, Európa több országában erős és politikai váltásra képesnek tűnő baloldali pártok működtek, Németországban, Spanyolországban, Görögországban, Franciaországban és Portugáliában is.

Aztán jött a negatív fordulat tíz éve. 2013-ban meghalt Chávez, 2016-ban Castro, a hatalomra került görög radikális baloldal pedig a leggagyibb módon menedzselte le a kapitalizmus válságát, lényegében elvégezve azon munkát, melyet a jobboldali kormány korábban nem volt képes. Spanyolországban a hagyományos kommunista párt a fiatalos radikálisokkal, a Podemosszal közösen sem volt képes áttörni, mára elvesztették valós váltóalternatíva jellegüket. Ma egyedül Portugáliában van kormányon a szocialistákkal közösen a radikális baloldal.

A baloldali populizmus gyengülését követte a jobboldali és liberális demagógok erősödése világszerte. Olyan elképesztő alakok az egyik oldalon, mint Trump, Duerte, Salvani, Johnson vagy Bolsonaro, a másikon pedig Merkel, Macron vagy Trudeau. A világpolitikai térképre felkerült ugyan az amerikai Sanders és a brit Corbyn, de komolyabb áttörést nem tudtak elérni. Ma ennek ellenére is komolyabb reményre okot csupán az USA Demokrata Pártja és Nagy-Britannia Munkáspártja ad. Ázsia kommunista gyökerű államkapitalista rendszerei komoly előrelépéseket érnek el a a tömegek jóléte terén, de jelen van a szélsőséges kizsákmányolás és a totális diktatúra rémképe is egyszerre, így azokra példaként nem tekinthetünk. Sok baloldali példaként tekint Putyin Oroszországára, mivel az ország ápolja a Szovjetunió antifasiszta háborújának emlékét, erősen tartja a középosztályt és hagyományosan szemben áll az Egyesült Államokkal, azonban azt nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy Oroszország politikai rendszere antidemokratikus, Putyin kendőzetlenül építi újjá a cári rendszert, biztosítja a népbutításban mindenkor élenjáró egyház kivételezett helyzetét.

A nemzetközi területről a hazai vizekre evezve még elszomorítóbb a helyzet. Magyarországon 2009-ben még egy jobboldali liberális szakértői kormány volt hatalmon. Gyurcsány Ferenc politikai ámokfutását kiheverni képtelen szocialisták lényegében semmit sem tettek azért, hogy megakadályozzák a jobboldali demagóg Orbán túlhatalmi pozícióba kerülését. Ráadásul a 2010-es Fidesz kétharmadot követően is Mesterházy Attila vezette a pártot az újabb kudarcig, a 2014-es választásig. Érdemben úgy sem tudták növelni a támogatottságuk, hogy széles körű összefogást vezethettek. A szocialisták helyzete néhány hónappal később tartott uniós választáson tovább romlott a párt támogatottsága már történelmi mélypontra zuhant, ami miatt Mesterházy távozott a pártvezetésből. 2004-ben még több mint 1 millió szavazónak a negyede sem maradt meg. A távozó pártelnök után jövő új vezetők sem tudták megállítani a lejtmenetet, mára az MSZP végleg elvesztette politikai karakterét és társadalmi bázisának szinte egészét. A 2018-as országgyűlési és a 2019-es uniós választás alapján egyértelmű vált, hogy az MSZP már nem tekinthető középpártnak,  így az időközben megerősödő kispártok, mint a DK vagy a Momentum nem kell igazodjanak hozzá. A párt jelenlegi állapotát figyelembe véve úgy tűnik, hogy a kispárti létbe sodródás miatt többet önálló választási alternatívaként már nem fog megjelenni.

Az elmúlt tíz évben éppen az MSZP egyértelmű kapitalizmusbarátsága és politikai elvtelensége miatt jöttek létre új politikai formációk, amelyek markánsabb baloldali politikát próbáltak képviselni. Az LMP-ből kiváló Párbeszéd lett ezek közül a legsikeresebb, azonban ez a párt se indult önállóan egyetlen választáson sem. Azt is látni kell, hogy a párt elsősorban zöld politikai formáció és nem vörös, ráadásul mindenkoron úgy tűnt, hogy 3-4 jó karakterű felkészült politikus lobbiszervezete, semmint valós beágyazottsággal bíró párt. Sokan baloldalra sorolták az elmúlt évtizedben az LMP-t is, azonban ezzel kapcsolatban a legnagyobb probléma, hogy a gyakorlatában tényleg baloldalinak mondható párt az elveiben általában tudatosan nem a klasszikus értelemben vett baloldaliként határozta meg önmagát, sőt vargabetűkkel tarkított történetében gyakorta kifejezetten ellenére volt az ilyen meghatározás.

Érdekes jelenség volt 2012 és 2014 között a 4K, a Negyedik Köztársaság Párt, amely valós és jellemzően fiatalokból álló társadalmi bázissal rendelkezett. A szerveződés azonban nem tudott valóban pártosodni, kevés olyan embert tudott felmutatni, akik képesek voltak az országgyűlési választással együttjáró komplex feladatokat elvégezni. Emiatt elmaradt a listaállítás és a csalódott vezetőség azonnal feladta a további küzdelmet. Ezért persze nehéz kárhoztatni őket, nyilván ennyi idő alatt pontosan tisztába kerültek azzal, hogy milyen szintű mozgástere lehet egy fiatalos balos formációnak Magyarországon.

Természetesen voltak egyéb próbálkozások is. A valóban radikális baloldali ideológiát képviselő kísérletekre igaz lett a legtöbb esetben az, hogy „gyenge kezdés után erős visszaesést mutattak”. 2010-ben a Zöld Baloldal közelébe se került az országos listaállításnak és az önkormányzati választáson sem tudott komolyabban feltűnni. A 2014 után feltűnő Balpárt egy modernebb, a német Die Linkét másoló próbálkozás lett, a Népi Front pedig egy klasszikus kádárista, retrobalos. Előbbi képes volt néhány alkalommal feltűnni a hírekben, az országgyűlési választáson egyetlen helyen próbálkoztak, de ott se gyűlt össze a szükséges számú ajánlás. Mára ezek a politikai alternatívák is eltűntek, a radikális baloldal politikai formációi még közvetlen holdudvaruk számára is láthatatlanok.

A kudarcok hosszú sora itt még nem ért véget, sajnos a konkrét politikai szervezetek szintjén kívül is hanyatlást láthatunk. A baloldal számára itthon amolyan utolsó kitörési pontnak a kulturális terület tűnt. Népszerű értelmiségiek, mint Tamás Gáspár Miklós vagy Pogátsa Zoltán voltak jelen a közbeszédben, előbbi radikális baloldaliként, utóbbi pedig szociáldemokrataként. Mellettük amolyan baloldali irányadó szerveződéssé erősödött a Mérce internetes hírportál, amely vallottan baloldali értékeket képviselt. A lap összefogta és rendszeresen megszólaltatta a balos értelmiség képviselőit, teret adott írásaiknak. Sokáig úgy tűnt, hogy a fiatalabb generációkra nagy hatással bíró portál mögé szellemi műhely fejlődik, amelyből olyan mozgalmi jellegű kezdeményezések indulnak el, amelyek képesek lehetnek arra, hogy nyugatos radikális baloldali alternatívát jelenítsenek meg. Ez a folyamat azonban el sem indult igazán, nem szerveződtek politikai közösségé a szociálisan elkötelezett, új baloldalban gondolkodó fiatal liberálisok. A Mérce legnagyobb tragédiája talán éppen az, hogy miközben az ország egyik meghatározó hírportálja lett,  elsődleges célközönsége egy gazdaságilag jobboldali, politikailag liberális politikai formáció, a Momentum mögé állt be. Dicséretes, hogy a Mérce erőn felül közvetít információt a nemzetközi baloldallal, a hazai szociális mozgalmakkal kapcsolatban, segíti, hogy objektív képünk legyen Corbyn vagy Sanders munkásságáról, azonban nyilvánvaló, hogy az ezen tudosítások mögé rejtett politikai szándék nem kerül befogadásra a célközönség által. A mai fiatalabb generációk „ társadalmi forradalmisága” megrekedt azon a gagyi szinten, amit a Momentum képvisel. Ugyanez elmondható az idősebb generációkról is sajnos, minimális társadalmi igény se mutatkozik komolyabb baloldali politikára, az ellenzékiek többségének igényét kielégíti a fröcsögő „orbánozás” és a álszentimentális „európázás”.

Kitörési pont vagy élhető jövőkép nagyjából sehol, az amerikai vagy a brit társadalmi és politikai közeg nem összehasonlítható a hazaival. Ma Magyarországon nem éri el a száz főt azok száma, akik baloldalinak vallják magukat és készek is baloldali politikai tevékenységre mozgalmi vagy pártszinten. Új szerveződés feltűnésének és beágyazódásának nincs realitása részben az elbutított politikai közbeszéd és eltorzult politikai rendszer, részben a szélsőséges emberhiány miatt. Aminek jelen helyzetben értelme van, az a meglévő és maradó balos közösségek összekötése, a baloldal lassú újjáépítése alulról. Ezen a területen például a Szolidaritás Mozgalom tevékenysége lehet figyelemre méltó, mert ők legalább következetesen kitartottak amellett, hogy nem csak értelmiségieket szerveztek politikai közösséggé, hanem más társadalmi csoportokból érkezőket is.

A közösségszervezésnél nehezebb feladat lenne, de valaki megpróbálhatná egyszer legalább az évtizedek óta várt „MSZP baloldali fordulatát” lemenedzselni. Valami olyasmit, amit Corbyn a brit Munkáspártban keresztülvitt. Persze hozzá hasonló politikusi karaktert nehéz ma találni a szocialisták közt, egyedül talán Szanyi Tibor jöhetne szóba, mert neki van meg a kellő ismertsége és politikai tapasztalata ahhoz, hogy ilyen kaliberű fordulatot elindítson. Természetesen látva a szocialisták 10 éves lejtmenetét, biztosra vehetjük, hogy az elmúlt évek szürke és politikailag feltűnni képtelen vezetői után ismét hasonlót fognak választani. Mondhatni perverzül értelmezik ők a közmondást: Járhatatlan utat járhatóért el ne hagyj…

Kalmár Szilárd
Munkások Újsága
(A szerző 1993-2009-ig az MSZP tagja, 2010-11-ben a Zöld Baloldal ügyvezető elnöke, 2014 és 2019 között tag, több alkalommal vezető a Balpártban, jelenleg pártonkívüli)

  •  
  •  
  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük