Kurvára elegem van

Miből? Magamból? Az alap. A “rendszerből”? Naná! Azon belül belőletek, igen tisztelt ellenzékiek. Mert immár teljesen és maradéktalanul betagozódtatok. Kivétel nélkül. És itt most örvendhetnék egy sort a “legalább őszinte” Hadházy nyilatkozatain, de tudom jól, hogy ez is csak a taktika része. A parlamenti hőseposzok magányos farkasaként tolja tovább előre magát. Ez is csak egy erőfitogtató zsánerszerep a sok közül. Nem csak rajta múlik: ez egyben külső elvárás is. Az elkopott foganytúk közül ebbe kapaszkodhat, így tarthatja magát tovább a felszínen. Hogy mi a fasznak, azt sosem fogja elárulni. Ahogy a vadnyugati hősnek, aki összeszűkült szemmel néz körbe a kihalt, poros narancsszínben tikkadó csupasz prérin, neki sincsenek illúziói, de azért foggal-körömmel ragaszkpodik a mandátumához, plusz a vele járó csipcsup előjogokhoz. Hát persze. Arcmentés és egyben némi zsarolási potenciál megőrzése a volt pártjával szemben, meg a fene tudja még kihez, vagy mihez való ragaszkodás (amit talán jobb is, ha nem tudunk). Amikor a politikai kaszt egyik tagja kikerül a kis tüte pártjának látszatokból összetákolt erőteréből, kibújhat a cuki logós spanyolfalakkal együtt köré épített butítóan egyszerű taktikai klisékből, akkor önálló arculatot nyer, még ha a maszk alól ugyanolyan unalmas arc néz is ki, mint a korábbi megszokott.

Kicsit igazságtalan vagyok, mert Hadházy valóban teljesen “lerázta láncait” (illetve, szó szerint kirúgták alóla a széket). Nem úgy, mint az ellenzéki sajtóban eposzi magasságokba emelt Karácsony Gergely (aki taktikai szövetségben áll a szegények lakáshoz jutásának kérdésében vele opponáló MSZP-vel), Márki-Zay Péter (aki taktikai szövetséget kötött az állítólagos hűtlen vagyonkezelő és egyéb gyanús ügyletekben ludas Lázár Jánossal), és legutóbb nagyinterjúkban dicsőségesen körbehordozott Tordai Bence (aki képes volt saját mandátumának átvétele után illegitimnek kezelni a vele egy parlamentben ülő többségi párt kormányfőjét). A maradék ellenzéki média velük példálózik, népmesei figurájuk köré sejt acélos izmokat, társít hozzájuk hősi pózokat, tisztel bennük olümposzi tekintélyt, emeli őket parnasszusi erkölcsi magasságokba, köt személyükhöz óriási jelentőségű szimbolikus győzelmeket. A taktikai szavazás ökumenikus mozgalmának örökségeként a dicsőséges arcképcsarnok immár egyre több jobbikos percemberrel egészül ki. Az egész hóbelevanc nyomorultul kezd hasonlítani Mme Tussaud panoptikumára.

Kedves ellenzéki és független sajtóizék. Talán tartoztok a számotokra még megmaradt pár ezer olvasónak annyival, hogy elkezdtek végre tényleg kiemelkedni a mocsaras pártlogikák parlamenti ingoványaiból, és ezeket az embereket éppen annyira a rendszer részeként kezelni, mint a kormányoldalt. Azon túl, hogy sokkal radikálisabb és átfogóbb kritikai teret nyernétek, még a gusztustalan elitista oppozíciónak is teremtenétek lehetőséget, ugyanis a sokat emlegetett megújuás és megtsztulás felé vezető út valahol itt – a józan, minden irányban szekptikus közvélemény hangján megszólalni képes sajtóval – kezdődik. Távolról sem csak a személyekről van szó, hanem hangvételről, a bátor témaválasztásoktól kezdve, a megszokott, betokosodott közmegegyezések, leosztások, jogszokások megkérdőjelezéséről, egészen a pártok közvéleménytől elzárt belső vitastílusáig, a beosztásoktól függő katonai igazodásig, és a tekintélyekkel szembeni nyílt konfrontatív stílusig mindenről. Senkinek sem kellene elővigyázatosságból megfelelni, segíteni szimpátiából az előmenetelét, arcépítését. Elő sem fordulhatna a “ne bántsuk már szegény ellenzéket” hamis felelősségtudatával korrupt öncenzúrás járomba hajtani bármelyik újságírószerű lénynek a fejét. Még akkor sem, ha közönségigény van rá. Nem a megfelelési kényszereknek való engedelmesség az adekvát válasz. Az ilyen ellenzék ugyanis kontraproduktív az őt kiszolgáló pártmunkás újságíróval együtt. Semmi értelme ellepropagandisztikus céllal a kedvenc nomenklaturánkat mesterséges sajtólélegeztetőn köztiszteletben tartani.

De mint fentebb jeleztem, a baj strukturális természetű, nem cspán személyes. Példának okáért ott van a gyülekezési törvény revíziójáról pozitívan nyilatkozó cikk a Kettős Mércén. Értem a kimondatlan pozícionális taktikai húzás mögötti svungot, amely a mainstream balliberális félelmeket (2010-es verzióban: bérretegést) igyekszik ellenpontozni azzal, hogy az új jogszabály elvben nem is annyira represszív, mint amit sokan bejósoltak. Érdekes, hogy a Mérce elfogulatlan elemzésnek álcázott véleménycikkel jelzést ad le az aktivista köröktől a politikai osztálynak, hogy ez még belefér, hiszen a korábbi repressziós logika mentén tovább korlátoz korábban tiszázatlan jogalkalmazási területeket (de jó!). Meg sem fordul a Mércés fejekben, hogy ez az alapjog nem az ő aktivista zónájuk és a politikai elit közötti privát alku tárgya, hanem a teljes társadalom szuverenitásának sine qua non-ja. A közterület nem állami tulajdon, amit jóindulattal ad bérbe reklámozási céllal pártoknak és társadalmi szervezeteknek. Alap lenne, hogy a gyülekezési törvényről minimum minden társadalmi szervezet és réteg tagjai között végbemenő vita előzzön meg bárminemű jogkorlátozást, nem pedig háziszerzői cikket megereszteni azon a kimondatlan jogcímen, hogy az része egy informális szervezői kör véleményének. Valószínűleg lesz még alkalom a kérdés firtatásának, ugyanis rengeteg intő példa van arra, hogy amihez egyszer ez a kormány egyszer hozzányúlt, ahhoz még többször fog. Biztosan elégedettek lehetünk majd minden alkalommal, hogy a legborulátóbb jóslatokkal szemben mindig marad – igaz, szigorúan monoton csökkenő mértékben – valami biztató engedmény (ld. annó a munka törvénykönyve átnyirbálása után megnyilatkozó szerényen optimista szakszervezeti vezetőket).

Igaza van Orbán Viktornak, hogy le kéne végre váltani az ellenzéket. Kiegészíteném azzal, hogy az ellenzék sajtóját sem ártana a szőröstül-bőröstül-kormányostul-ellenzékiestül
rendszerkritikus olvasóihoz hű konfrontatívra és elfogulatlanra cserélni

Nagy Ferenc
Forrás: facebook