A vita valójában arról szól, mit kezdjünk a kapitalizmussal. Pontosabban Kornai azon töpreng, hogyan áll a kapitalizmussal, kezdeni vele valamit TGM akarna, de az istennek sem tud. Kornai nem vak apologétája a kapitalizmusnak, hanem elkötelezett, kritikus híve, aki a marxista politikai gazdaságtan alapfokú szemináriumainak kísértetét látja felbukkanni, amikor a kapitalizmus „fő ellentmondásáról, meg alaptörvényéről” olvas. Figyelmezteti is az „alaptörvény”-elemzőket, ne szállítsanak ideológiai fegyvereket azoknak, akik demagóg módon hergelik az amúgy is feldühödött embereket „a bankárok” és „a tőzsdei spekulánsok” ellen, mert kedveznek a populista kirohanásoknak.
A teremtő rombolás
Kornai nem titkolja, hogy a New Left gondolatvilága ötven éve irritálja. Hajdani harvardi diákjait említi, akik Marx A tőkéjéről vitatkoztak volna, de hallani sem akartak az akkor még létező Szovjetunió gyakorlatáról. Arról, hogy ott nem szocializmus van, hanem degenerált rendszer, hogy a szocialista eszmét rossz emberek kompromittálták, miközben a gazdaság alapvető berendezkedésében éppen a marxizmus eszméit valósították meg, a termelőeszközöket köztulajdonba vették, a kisajátítókat kisajátították, a piac helyett központi irányításra bízták a gazdaság koordinációját. A központosított, államosított rendszer, a piac kiiktatása – ez Marx maga, mondja Kornai. És előjön a tromffal: ha megvalósul Marx, Lenin, Trockij társadalma, akkor ma nem lenne tranzisztor, számítógép, hűtőszekrény, internet és eldobható pelenka, villanyvasaló, sebtapasz, tépőzár. Mert a kapitalizmus: innováció, magántulajdon, piac és verseny. És – Joseph Schumpeter közgazdász szemléletes kifejezésével élve – teremtő rombolás.
Nagy híve vagyok Kornainak, bár egyszer már szellemileg kétségkívül egyenlőtlen vitába merészkedtem vele azon: számon lehet-e kérni Marxon azt, amit a szörnyű XX. században a nevében elkövettek. Hogy valóban a Marx által megálmodott társadalom volt-e az a – demokratikus vagy despotikus – „nyers kommunizmus”, amiről az 1844-es Gazdaság-filozófiai kéziratokban elítélően értekezik, s ahol a kommunizmusról úgy ír, mint a magántulajdonnak – az emberi önelidegenülésnek – pozitív megszüntetéséről. A nyers kommunizmus „jóslata” akkor is hátborzongatóan pontosan illik – kevésbé az egykori népi demokráciákra, inkább a Szovjetunióra -, ha e „kivetítés” problematikus is.
Marx bizony látta a „teremtő rombolást”, látta az emberi természetet és a magántulajdon pozitív megszüntetésén – vélem – nemcsak annak fogalmi, hanem valóságos általános társadalmasítását is értette. Amit Kornai köztulajdonba vételnek nevez, az a „nyers kommunizmusban” államosítássá silányult, egy, a tőkét kezelő pártállami bürokrácia kiépítésévé, a szegénység általánossá tételévé. Mert, miután a magántulajdonban lévő javakat képtelenek voltak általánosan hozzáférhető tenni, ezért kíméletlen politikai terrorral gleischaltolva megfosztották tőle „a” gazdagokat. Továbbra is úgy gondolom, Marx a felvilágosodás kivételes teljesítményét teremtette meg, akkor is, ha a történelemnek – feltételezése ellenére – nincs belső logikája, ha e belső logika feltételezett léte ellentmond annak, hogy az ember egyszerre szereplője és szerzője a történelemnek, és ha az ész évszázadainak természettudományos törvényszerűségei nem vetíthetőek is rá a társadalmi létre, ahol a kétszer kettő csak véletlenszerűen négy. (Heisenberg óta tudjuk: a fizikában sem feltétlenül annyi.) Úgy gondolom, a múlt továbbra is zárt, de a jövő nyitott, s Kornaival ellentétben nem gondolom, hogy a kapitalizmussal vége lenne a történelemnek, s hogy ne volna esélye egy poszt-kapitalista berendezkedésnek. Mint ahogyan a kapitalizmussal nem ért véget a történelem, nem ért véget a kapitalizmus kiteljesedésének legoptimálisabb kereteket nyújtó liberális parlamentarizmus meglévő formáival sem.
A lehetőséget a poszt-kapitalista és poszt-parlamentáris változásokra, amelyeket legfőképpen a tömegtársadalom nyomása válthat ki, semmiképpen sem zárnám ki. Mikor, és hogyan következhetnek be ezek a változások? Itt zúdul a nyakunkba Tamás Gáspár Miklós kartácstüze, aki kapkodja a fejét, mindig éppen oda bólogatva, ahol a változást a vágyai szerint felfedezni véli.
Legitim? Illegitim?
TGM megfeddi Kornait, hogy utolérte a korszellem, és érvelése megfelel mindkét – a neoliberális és az etnokonzervatív – jobboldal szokványos publicisztikai modorának. Mert Kornai szerint a gazdagok elleni gyűlöletet szítása apokaliptikus szenvedélyek martalékává tenné a liberális kapitalizmust és/vagy polgári demokráciát. Pedig – mondja TGM – „a legtöbb mai állam (és majdnem az összes befolyásos médiák) politikája a szegények elleni gyűlölet szítása”. Azt TGM nem látja, hogy éppen az új bal- és az új jobboldal kettősének populista antikapitalista fegyverét forgatja, amellyel azok is úgy küzdenek a szegényekért, hogy a gazdagokat is verik, csak hogy igazán a liberális Európát üssék. A baloldal ősellensége, mint TGM ki is mondja a tőke, a fogalom. Hogy aztán ő is páros lábbal beleszálljon a liberális demokráciába.
Azt írja: Kornai az egész baloldalt elintézhetni véli avval, hogy különösen a „liberális demokráciára” veszedelmesnek mutatja be. Ellenpéldája: a jobboldali portugál köztársasági elnök, Aníbal Cavaco Silva kis alkotmányos puccsa. Hiába nyerték meg ugyanis a baloldali pártok (a szocialisták, a kommunisták és a Baloldali Tömb) az általános választásokat, „Cavaco Silva közölte (egészen Kornai János szellemében), hogy a baloldal veszélyes, mert az a politikája, ami és mert szkeptikus az Európai Unióval és a NATO-val szemben”. Következtetés: a portugáliai „liberális demokráciában” a baloldalnak tilos hatalomra kerülnie alkotmányos úton, mert a szokványos neoliberális dogmával és az EU-vallással került szembe, az establishment szerint a baloldal illegitim. Nem szép dolog, amit a jobboldali Cavaco Silva tett, de az ő hatalma is legitim, míg meglehet, a baloldal csak az establishment szerint illegitim. A portugál liberális demokrácia öntisztulásának szintjét megmutatja, képes-e helyre tenni a dolgokat: minden jel szerint képes lesz, a jobboldali kormány alig néhány napot élt meg. Megmutatva azt, mennyire alábecsülik sokan a liberális demokrácia intézményrendszerének nivelláló erejét. De ez csak a felszínt karcoló politika.
TGM másik példája, „hogyan tiporta el a nemzetközi nagytőke és egyik legfontosabb képviselete, az EU, a görög Sziriza eredetileg nagyszerű (parlamenti választásokkal, népszavazással megerősített) kísérletét a görög nép megmentésére, mert a német vezetésű EU arra kényszerítette, hogy végrehajtsa terveinek ellenkezőjét, folytassa a megszorítások kegyetlen és improduktív politikáját”. Ebben a mondatban világosan összeér a bal- és szélsőjobboldali retorika Unióellenessége, a tőke és a szabadpiac utálata és a parlamentarizmus, a sok szempontból bírálható, túlélt és alapos átalakításra szoruló képviseleti demokrácia megvetése.
A Sziriza azzal, hogy „hagyta magát bedarálni” a nemzetközi nagytőke és a német vezetésű EU” által, alig tíz hónapos történettel a háta mögött, már ki is írta magát a baloldal TGM vélte történetéből. A baloldali Sollenből. Hogy mi történt valójában Görögországban és a Szirizával, az megmutatja, mekkora tévedés a tőke fogalma, egy általánosítás ellen küzdeni (főként egyszerűen csupán utálni a kapitalizmust), ráadásul olyan populista eszközökkel, célokkal, amely eszközök a pillanatnyi siker látszatát keltik, miközben a konkrét célok megvalósíthatatlanok maradnak. Nem lehet ugyanis az egységes, minden szempontból hihetetlen mélységben integrált, egymásra utalt európai gazdasági berendezkedésből egyszerűen csak kiugrani anélkül, hogy halálra ne sebeznénk magunkat. Talán mégis a belső reformokra kellene törekedni.
Bedarált ellenfelek
TGM-nek egy dologban viszont igaza van: a magyarországi szélsőjobboldali kormány ordító EU-ellenessége (amely éppen a menekültkvóta kérdésében mutatja meg igazán gyalázatosságát, attól függetlenül, hogy önmagában maga a kvóta célszerű-e, vagy sem) nem késztette brutális ellenlépésekre az európai vezető hatalmakat, mert minden illiberális locsogás ellenére, a magyarországi kormányzat „ortodox neoliberális” gazdaságpolitikát folytat. Hogy az unortodoxnak elnevezett gazdaságpolitika mennyiben neoliberális, arról el lehet töprengeni, de hogy kegyetlenebb szociális következményekkel járt, mint amit az IMF felügyeletével (ajánlásaival) meg lehetett volna csinálni – abban biztosak vagyunk. A magyar kormányfő ebből a szempontból, ha 19-re húzott is lapot, eddig sikerrel kártyázott: a magyar nép tűrőképességét eddig jól kalibrálta be, miközben politikai katalizátor ellenfeleit is bedarálta: nincs szociális lázongás. Hogy lesz-e, nem tudni, de ezzel az ellenzékkel aligha, a civil mozgalmak pedig láthatólag nem alkalmasak rá, hogy a társadalmi feszültségeket összegyűjtsék és kisüssék.
Dicséretes TGM óhaja, amely – érezve a meglévő ellentmondásokat – látni szeretne már végre egy markáns baloldali (különösen, amint ő is elismeri egy „még nem, vagy alig létező valódi, azaz antikapitalista”) magyar és európai mozgalmat, de a vágy kevés. Még nem értek be az általa óhajtott változások, s még abban sem lehetünk biztosak, hogy a kapitalizmus, mint annyiszor Marx óta, nem fogja-e korrigálni önmagát és lubickolásra kellemes politikai berendezkedését.
Tamás Gáspár Miklóst végtelenül elszomorította Kornai szövege. „Elmegy az ember kedve az élettől” – írja, csak mert Kornai a történelem végét látja. A mi életkedvünk meg visszatér. Van min gondolkodni és reménykedni e TGM számára mind sivárabb, nekünk meg mind gazdagabb, globális kihívásokkal küszködő világban.
Bővebben: Népszava
