Liberális vagyok, nem vak

Mi legyen több százezer honfitársunkkal? Ne csak „foglalkoztassák” őket, hanem valódi munkahelyet teremtsenek neki! Az azonnali megoldásokat nem helyettesíthetik a generációkra szóló stratégiai programok!

A piacgazdaság híve vagyok. A kidolgozott alternatívák jelenlegi választékát tekintve, a magántulajdonon alapuló rendszert tartom a relatíve legjobb megoldásnak. A magántulajdon és a piacgazdaság radikális „eltörlését” nem pártolom. (Lehetségesnek és kívánatosnak gondolom ugyanakkor a magántulajdonnal piacgazdasági körülmények között versenyképes, a magántulajdont és különösen a magán-monopóliumokat visszaszorító új, nyitottabb, közösségibb tulajdonformák kikísérletezését. Liska Tibor híveként, még a sikerrel kecsegtető kísérletek alapelveit is látni vélem.)

Mindezt azért bocsátom előre, mert ezek után némi magyarázatra szorul, mit keres írásom egy olyan lapban, amely Táncsics nyomában járva, meggyőződéses „vörös” irányzatot vállal fel. Alapvető elvi különbségeink vannak, de éppen ezért, érdekesek lehetnek az esetleges egyetértés pontjai.kgygyar

Néhány hete a Népszabadság hasábjain jelent meg az ország jelenlegi helyzetével és a kiúttal kapcsolatos véleménycikkem. Írásom címe: „Ahol a kapitalizmus megbukott”, nyilván zene a Munkások Újságja körül szerveződő közönség füleinek. De miről is van szó?

„2011-re eljutottunk oda, hogy szembe kell végre néznünk a – rendszerváltás óta nagyon sok ponton sikeres – magyar kapitalizmus legsúlyosabb kudarcával” – írtam cikkemben. – „Az 1990 után tömegesen eltűnő munkahelyeket a globális rendszerbe bekapcsolódott kapitalista piacgazdaság egész országrészekben képtelen pótolni. Le kell számolni néhány illúzióval. Hiába vezet autópálya Miskolcra, Nyíregyházára. Encsről nem tudnak elmozdulni a képzetlen, útiköltségre költeni nem tudó felnőttek tömegei a 40 kilométeres távolságban létrejövő munkahelyekig. Hiába indulnak uniós programok, hiába lehet sok forrásra pályázni azokban a térségekben, a reménytelenség nemhogy mérséklődött volna 2011-re, hanem inkább az elviselhetetlenségig fokozódott. Komolyan gondolhatja valaki, aki egy kicsit is ismeri azoknak az országrészeknek a helyzetét, hogy a váratlanul megjelenő külföldi befektetők, vagy a hazai vállalkozók fogják a most már a közmunkákból is kiszorított emberek megélhetését biztosítani?”

Álláspontom lényege tehát, hogy 2011-re végképp olyan helyzet állt elő, amely rendkívüli lépéseket követel, függetlenül attól, hogy ki mit gondol a krízis okairól. Függetlenül tehát attól, hogy a világkapitalizmus természetét kárhoztatjuk a bajokért, tehát szinte valami külső, sorszerű természeti csapást okolunk – vagy éppen ellenkezőleg, speciális hazai tényezőt, a rendkívül gyengén teljesítő magyar politikai és gazdasági rendszer tevékenységét tartjuk elsősorban felelősnek a kialakult helyzetért. A baj itt van a nyakunkon. Az ideológia ilyenkor nem jó iránytű.

Az persze nagyon nem mindegy, hogy a rendszer azonnali elsöprését és egy sokkal jobb rezsimmel való lecserélését tűzi célul valaki, vagy a – szerintem az előbbi utat kizáró – realitásokból indul ki, és azt keresi, hogy javíthatna-e valahogy a teljesítményén még ez a nagyon rossz pályára tévedt magyar kapitalizmus és polgári demokratikus politikai rendszer is.

Nem mindegy az sem, hogy a bajokat érzékelve az egyre haragosabb, egyre kritikusabb közvélemény, vagyis valójában mi, egyes emberek hajlandók vagyunk-e őszintén szembesülni saját személyes felelősségünkkel, amennyiben egyéni és közéleti döntéseinkkel magunk is hozzájárultunk a tragikus helyzet kialakulásához.

A demokratikus nyilvánosság és a versengő pártok választási ígéretei, jobb esetben kidolgozott programjai ugyanis – minden korlátjuk mellett – a politizáló közvéleményt és a választópolgárok prioritásait tükrözik. Nyolcmillió választópolgár kollektív figyelmetlensége és közönye kellett ahhoz, hogy politikusaink figyelmen kívül hagyhassák egész régiók munkanélküliségbe és depresszióba süllyedését. Az a téma, amit mi magunk sem tartunk minden más ügy elé sorolandónak, az a legfontosabbnak vélt programpontok mögé sorolódik, és elsikkad. Ami a magyar politikában a Jobbik 2009-es EP-választási sikere után, „a 2010-es választásokig történt, az egyenesen megdöbbentő. Azt vártam volna, hogy a Jobbik előretörése vészcsengőket hoz működésbe” – írtam erről „Az elrettentés” címmel megjelent publikációmban. – „Azt vártam, hogy a kampányban a demokratikus pártok versengő programjai kiemelt témaként kezelik majd a cigányság problémáinak kérdését. Azt vártam, hogy versengés indul meg egész országrészek szavazóinak a demokrácia pártjára visszatérítéséért.

Nos, nem így történt. A 2010-es választás is, akárcsak az összes előző, anélkül zajlott le, hogy a cigányságnak, a cigányságról – elsősorban a megélhetés nélkül maradt, képzetlen tömegek azonnali foglalkoztatásáról – hiteles programot tett volna le bárki az asztalra. (Az egymillió munkahely megteremtésének minden konkrétum nélkül felengedett lufiját, nem tekinthetjük komoly programnak.)

Most pedig, hónapokkal a választások után (…) a helyzet egyértelmű: az Orbán-rezsim egyáltalán nem tekinti sürgető feladatnak a cigányság számára kézzelfogható lehetőségeket – elsősorban nagyon sok ember számára elérhető MUNKÁT – teremtő intézkedéseket.”

2011-ben azt kell látnunk, hogy a hosszú évek óta terjengő köd eloszlott. A kormányon és megmaradt hívein kívül már mindenki látja, hogy a szegénység, a munkanélküliség a legsúlyosabb problémánk, és ez egyértelművé teszi a radikális irányváltás szükségességét. Itt az alkalom megfogalmazni, részleteiben is kibontani és kitartóan képviselni a világos követelést: Munkát! Kenyeret!

Figyelemre méltó üzenet, hogy Orbán támogatójának számító milliárdos, Demján Sándor is szokatlan húrokat penget. „Csak növekedésen keresztül tudjuk a szegénységet megszüntetni Magyarországon, ha nincs növekedés, marad a szegénység – hangsúlyozza Demján, aki úgy látja, a cél eléréséért most átmenetileg mindenkinek áldozatot kell hoznia, a kormánynak pedig vállalni kell konfliktusokat a társadalommal, a gazdaság szereplőivel. Senki nem ajándékoz nekünk pénzt, gazdasági növekedést, azért nagyon keményen kell dolgozni – fogalmaz a vállalkozó, aki bízik abban, hogy a politikának lesz is bátorsága végigmenni az úton.

Szerinte munkahelyeket termelésből kell teremteni, Magyarországon viszont kevés ember termel, ezért – mondja tapasztalataira hivatkozva az üzletember – állami vállalatokat, integráló szervezeteket kellene létrehozni. Az állam szerepe a mostani krízishelyzetben átértékelődött, össze kell fognia a magánszektorral, szövetkezetekkel, és így kell megteremteni a növekedés feltételeit.”

Cikkem felvezetőjében különbséget tettem a „foglalkoztatás” és a munkahelyek teremtése között. Az előbbi kifejezés akaratlanul is árulkodó. El kell foglalni valamivel az egyre elkeseredettebb embereket, mielőtt még nagyobb baj lesz. De ez nem azonos a nyomorból kivezető munkával. Azok a módszerek, amelyekkel mostanában tízezreket, garanciák nélkül, védett munkajogi státusz nélkül, pár hónapra, zömükben 4 órára bejelentve programokba vonnak be, ideiglenes akciók. A sebtében szervezett közmunkák lefoglalják és valamicske jövedelemhez juttatják a képzettség és munka nélküli tömeget, de ez legfeljebb a semmi helyett, ideiglenes, vészmegoldásként elfogadhatók. Csányi Vilmos javaslatait idézem, amelyeket évekkel ezelőtt fogalmazott meg – de természetesen máig sem talált meghallgatásra:

„Az “átkosnak” sok bűne mellett volt egy vonása, amely ezen a téren javulást hozott. Mesterségesen teremtettek munkalehetőséget. Igen, nem piackonform módon. Viszont működött. Aki munkára szocializálódik, az keresi a munkalehetőséget. (…) Tessék szocializációs munkahelyeket létrehozni állami fedezettel, tessék busszal vinni az embereket a munkahelyekre, tessék cigány falvakba telepíteni az állami támogatással működő üzemeket, ahol nem segélyt osztanak, hanem munkabért fizetnek. Akkor is, ha az ott előállítható termékekre nincsen nagy szükség, ha veszteséges lesz mind; a termék nem az a tárgy, amit ott majd megmunkálnának, előállítanak, hanem a kialakuló szocializáció, a munkakultúra.”

Mindannyian tudjuk, a munkahely, ahol jogokat, védettséget, garanciákat kap az oda felvett dolgozó, nemcsak az ott munkában töltött órákról és az előállított termékről szól. Az emberek közötti kapcsolatok jó irányban alakításának terepe. A tehetséges, önmagát képezni akaró, haladni akaró emberekre is felfigyelhetnek a képzési programokat szervező munkahelyeken. Ugyanezek az emberek a szem elől is eltűnnek, ha hónapszámra nem tudnak kimozdulni a gettókból.

Nem valamiféle kidolgozott programot tettem le cikkemmel az asztalra. Nem kívántam megtakarítani egyetlen olvasónak sem az önálló gondolkodást. Úgy látom, a közvélemény már kezd az általam vázolt irányba elmozdulni. Ha megkésve is, de talán nem végképp elkésve.

  •  
  •  
  •  
  •