Lukács, és akiknek nem kell, ugye

Konok Péter

Szétverik a Lukács Archívumot, a könyvek mennek valami raktárba (bennük a jegyzetek, a filozófiatörténet megannyi forrása), valami majdan felépítendő „tudásközpontba”, mert hát mifelénk a tudást is központosítják, pedáns sorakozót kiáltanak az ismereteknek, Sophia meredjen vigyázzba, valahol a nemzeti tornasor legvégén, a rokkant Egészségügy és az elhülyített, éhes Oktatás mellett, onnan figyelhetik a sor elején vigyorgó Lopást, meg haverját, a kacskalábú Focit; a levelek és a kéziratok megint máshová kerülnek, talán a Vaterára, talán valami magángyűjteménybe; a lakás, a Dunára néző értékes ingatlan meg éppen jó lesz valakinek, gondolom, megvan már rá a kijelölt személy vagy szervezet, a tér nem vész el, csak jellege átalakul.

Kutatók már amúgy sem dolgoztak ott, 2012-ben afféle fiókkönyvtárrá fokozták le az Archívumot, most integritását is végleg felszámolják.

Mert hát lehet lopni is, meg ez a Lukács amúgy is zavaró figura. Nemzetközi reputációja csak ront a dolgon. A filozófusok pedig külön gyanúsak, hajlamosak kabátlopási ügyekbe keveredni.

Lukácsnak sajátos életútja volt, rengeteg kanyar, megtorpanás, újbóli nekirugaszkodás. 1919-ben (már nemzetközileg jegyzett gondolkodóként) népbiztos, majd komisszár a Vörös Hadseregben.

A humanizmus és a magasabb rendű Cél nevében a poroszlói Tisza-hídnál megtizedelteti katonáit, agyonlövet nyolc embert: szinte megszemélyesíti az elmélet és a gyakorlat ördögi dilemmáját, minden forradalmak örök sebét.

Legfontosabb – legalábbis szerintem legfontosabb – munkáját, a Történelem és osztálytudatot 1923-ban jelentette meg (németül, magyarul csak 1971-ben adták ki). Addigra a hamburgi és a bulgáriai felkeléssel éppen elzúgtak már Európa forradalmai. Írása az új hivatalos kommunista taktika szemében okafogyottá vált. Lukács egy életen át vezekelt sokszor megtagadott „messianisztikus” művéért; már 1924-ben megírja Lenin című munkáját, a reálpolitika és a politikai kompromisszumok dicséretét.

Maga is nagy túlélőművész volt. Mindig a part- és pártvonalon egyensúlyozott, és sokszor azért nem vették észre, ha túllépett rajtuk, mert nem igazán értették, amit írt. Volt, hogy csak nemzetközi reputációja mentette meg a gulágtól és a biztos haláltól – a kolimai tábor helyett végül csak Taskentbe deportálták. Képes volt arra, hogy egyetlen – jóllehet, vaskos – kötetben adjon elképesztően cizellált fegyvertárat a legprimitívebb „szocreál” ostobán harcos kezébe, miközben párhuzamosan leleplezze azokat a társadalmi és szellemi folyamatokat, amelyek annak megjelenéséhez (is) vezettek.

Egész munkásságát, életét ez a kettősség jellemzi. „Balos rajongó”, „jobboldali elhajló”, önkritikáról önkritikára lépve halad; 1956-ban a második Nagy Imre-kormány minisztere, jugoszláviai száműzött, majd belső emigráns, végül visszamenőlegesen rehabilitált párttag.

Nem szép élet, még ha páratlanul gazdag is. Csúnya korokat élt végig, és közel sem maradt makulátlan. De minden körülmények között sziporkázó gondolkodó volt. Valamelyik tanítványa – akadtak jócskán – egyszer állítólag a szemére vetette: – De hát Lukács elvtárs, nemrég pont az ellenkezőjét állította, mint amit most mond! – Mire ő, úgymond, így válaszolt: – Tegnapi gondolataimat barátaimra hagyom.

Barátai mára alig maradtak. Örökségét felprédálják. A korlátoltság nem bírja az ellentmondásokat, fél tőlük, mert nem érti őket.

Nem kell itt már az Észt trónjától megfosztani. Elég elrekkenteni valami félreeső öregek otthonába. Ott majd csendben éhen hal.

Konok Péter

Forrás: Facebook

Szájhősök tere. Olyan gondolatmorzsák a netről, amik nem feltétlen tükrözik a szerkesztőség álláspontját, de mindenképpen érdemes tudni róluk.