Ma van a kommunizmus áldozatainak emléknapja

Az emlékezés nem könnyű, mert hatalmas áldozatszámokról van szó, azonban aki egy kicsit is próbál az egésznek utána járni, az hamar belátja, hogy az antikommunista propaganda hazugságban és hülyeségben olyan magasra teszi a lécet, hogy azzal már az egész emlékezés komolysága kérdőjeleződik meg.

Induljunk talán onnan, hogy azért pont ezt a napot választották, mert 1947-ben ezen a napon hurcolták a Szovjetunióba Kovács Béla kisgazda politikust. Neki talán másfél évtizeden át a Kossuth téren szobra is állt, aztán Kövér László nagy térvisszarendezési projektje ürügyén mennie kellett. Miért? egyszerűen azért, mert Kovács Béla 1956 után kiegyezett Kádárral, 1958-ban még országgyűlési képviselővé is választották. Hát, azért emiatt nehéz őt antikommunista ikonnak tekinteni.

Miként mennie kellett a térről Nagy Imrének is, mert hát ő meg maga is kommunista volt, aki tán még az akasztófa alatt sem tagadta meg elveit. Hasonló a helyzet Rajk Lászlóval, Maléter Pállal vagy Angyal Istvánnal is. Ugye a mai jobboldaliak nem szívesen emlékeznek olyan emberre antikommunista vallási szertartások közepette, akik magukat büszkén kommunistának vallották.

Mégis idehaza mennyi az annyi?

A válasz nem könnyű, a Google nem a barátunk, mert csak olyan írásokkal találkozunk, amelyben áldozatként szerepelnek például a hadifoglyok, a nemzetközi egyezmények szerint jóvátételi munkára Szovjetunióba hurcolt svábok is. Jelentős részük áldozat lett, de nem tudatos népirtás keretében, hanem a rossz körülmények miatt. Azért ezt nem kellene a náci népirtás halálgyárai elé helyezni, miként azt megteszik az önmagukat történésznek hazudó jobboldali és liberális propagandisták évtizedek óta.

Az sincs teljesen rendben, hogy ugyanezen “szakértők” a második világháború után felállított népbíróságok által halálra ítélt és ténylegesen kivégzett 189 embert is az “ártatlan” áldozatok közé sorolják. Ezeknek az embereknek a többsége ugyanis valódi háborús bűnös volt, valódi emberiség elleni bűnökkel. Vajon hány ma emlékező hördülne fel, ha megtudná, hogy hivatalosan áldozatként kell emlékezni Szálasira vagy a Radnótit is tarkónlövő keretlegényekre?

Vannak olyan mendemondák, hogy az Andrássy út 60-ban az ÁVH-sok mészárolták az embereket. Szerencsére ez sem igaz. Voltak vallatások, melyek során emberek haltak meg, de ezekből még a legsötétebb időkben is belső botrányok lettek felelősségrevonásokkal. A rendszer ugyanis nem iktatni akarta elsősorban ezeket az embereket, hanem ilyen-olyan büntetésükkel prezentálni a többség irányába önnön erejét és elszántságát.

Volt tehát 10-15 ember, aki meghalt ott nyolc év alatt, de ennyi embert Pokorni nagyapjáék egy este elintéztek a nyilas rémuralom alatt a fővárosban 44-45 telén.

Nem véletlen tehát, hogy a “kommunizmus” áldozatainak 298-as emlékparcellájában a számtalan sorban álló fakeresztek többsége alatt “szerencsére” nincs is áldozat, amelyik alatt pedig van, ott nagy valószínűség szerint jogosan kivégzett háborús bűnös van eltemetve. Sokunk szerint felháborító, hogy erre az “emlékhelyre” viszik gyermekeinket, ezekre a sírokra is kerülhetnek az emlékezés virágaiból.

A kommunizmus áldozatai közé sorolják az 1956 után kivégzetteket is. Majd 300 ember, a gond csak az, hogy bizony ebbe a csoportba is tartoznak olyan emberek, akik a fegyveres csőcselék tagjaiként raboltak és gyilkoltak, sokszor ártatlan embereket megölve.

Vajon tényleg tisztelni kell a Köztársaság téri tömeges lincselésben résztvevőket? Vajon tényleg tisztelni kell Tóth Ilonkát, aki orvosként magatehetetlen embert ölt és a bíróság előtt ezt sírva ismerte be? Ugye ha 1956-ról beszélünk, mindig szót ejtünk a kivégzett forradalmárokról, de arról szinte soha, hogy másfél hét alatt 250 kommunistát vagy kommunistának gondolt embert gyilkoltak meg legtöbbször bestiális módon.

Talán még érdemes 1919 “kommunista rémuralmáról” is szót ejteni. Horthyék később nagy igyekezettel bebizonyították, hogy a 133 nap alatt úgy 500 körüli embert ölt meg a “vörösterror”. Ebbe belevették azokat is például, akik a cseh és román katonasággal szemben honvédő háborút folytató országban diverzáns akciókat, szabotázsokat, lázadásokat szerveztek, tudatosan azzal a szándékkal, hogy az ellenséget segítsék. Rossz nyelvek szerint a szám még így is csak úgy tudott 500 fő fölé menni, hogy a kocsmai késelések áldozatait is beleszámolták az áldozatokba.

Horthy rendszere, az első tudatosan antikommunista államalakulat azért is volt szorgalmas ebben a dokumentálásban, mert hát valamiféle ellenpárt kellett állítani saját tömegmészárlásukkal, a fehérterrorral szemben, melynek legalább 3000 áldozata volt.

Szóval ha matekozunk, akkor belátjuk, hogy összességében Magyarországon a kommunista rendszereknek pár száz áldozata volt. Ha ide vesszük az ártatlanul vagy jogi alap nélkül a Szovjetunióba hurcoltakat és ott jóvátételi munkát végzőket, a katonák fosztogatásának és erőszakoskodásának áldozatait, akkor ez a szám már jelentősen megnő, elérheti a 10 ezer főt is.

Az azonban kérdéses, hogy ki a bűnös ilyen esetben? Valóban csak az a Szovjetunió és katonái, melynek hadat üzent Magyarország? Az a Magyarország, mely ország katonáival állt Hitler mellett, mely katonák hírhedtek voltak bestialitásukról?

Mert a magyarországi kommunizmus “bűneinek” volt egy előtörténete, amit úgy hívtak, hogy Horthy-rendszer…

Kalmár Szilárd

MUON TV

  •  
  •  
  •  
  •