Mennyit érek?

baleset

27 éves koromig Ózdon laktam. Édesanyámat 2 éve elvitte az infarktus. Édesapám 16 éves korától dolgozott a kohászatban. A rendszerváltás után nem sokkal megszűnt a munkahelye.

Tisztességes megélhetést jelentő munkát szeretett volna találni, de néhány sikertelen próbálkozás után a rokkantnyugdíjazásba menekült. Sokszor hallottam tőle, hogy csak annak van becsülete az életben, aki dolgozik.

Hát akkor nekem rengeteg becsületem van. Másom sincs. Szüleim nem szóltak bele a pályaválasztásomba, így kitanultam a bőrdíszműves mesterséget. Nem is tudtam egy napot sem a szakmámban dolgozni. A munkaügyi központ javaslatára elvégeztem egy CO hegesztői tanfolyamot. A köztudatban az él, hogy a CO-sok jól keresnek, de ahhoz előbb gyakorlatot kell szerezni. Viszont nagyrészt csak gyakorlattal rendelkezőket keresnek a munkaadók. Ismerősök segítségével felvett egy maszek, aki azt ígérte, hogy nála szerezhetek hegesztői gyakorlatot. Azt hittem rám mosolygott a szerencse, de hamar jött az ébredés. Négyen dolgoztunk a vállalkozónak. Ketten hivatalosan, bejelentve. Ketten meg feketén zsebből fizetve. A főnök hónapokon át hitegetett minket,hogy „no majd most aztán” lesz zsíros megrendelés,és beleszünk jelentve és gazdagra keressük magunkat.

Na, fél év után már látszott, hogy ebből semmi sem lesz. Jártunk a főnök szőlőjébe metszeni, kapálni. Takarítottuk a disznóólat, betonoztuk a garázst, de CO hegesztésnek a közelébe sem jutottunk. Ráadásul a fizetés is mindig csúszott, a túlóra szó pedig hiányzott a vállalkozó szótárából. Meguntam és leléptem. Ezután egy okostelefonokat összeszerelő multicég bérrabszolgája lettem. Szalagmunka napi 12 órában, hajcsárok felügyelete mellett, alig valamivel a minimálbér felett. A lakó és a munkahelyem között több mint 100 kilométer van. Hajnali háromkor keltem, négykor indult a melós szlengben csak „fegyencjáratnak” becézett munkásbusz. Este nyolc is elmúlt mire hazaértem. Hullafáradtan be az ágyba.

Két évig bírtam. Szórakozás, barátok, magánélet és tervek nélkül.

Ezután egy közeli hulladékégető műnél dolgoztam. Azt mondták, hogy ez „zöld” technológia, de a tapasztaltak alapján több kárt okoztunk, mint amennyi hasznot hajtottunk.

Minden esetre az alatt az egy év alatt, amíg ott melóztam minimum tízszer demonstráltak különböző szervezetek és a környékbeli települések lakói az elviselhetetlen bűz miatt, amit a „zöld” technológiával eregettünk bele a nagyvilágba.

Jött a válság én meg röpültem. Az igazat megvallva nem is bántam.

Három hónapig a mezőgazdaságban vállaltam alkalmi munkákat. Kukoricatörés, kapálás, szőlőszüret stb. Itt ismerkedtem meg egy csapattal, akik hűtőházakban vállaltak idénymunkát. Látták, tapasztalták szorgalmamat így gyorsan befogadtak maguk közé. Sajnos a hűtőház 170 kilométerre volt tőlünk. Munkások számára megfizethető szállás nem lévén, maradt a mindennapi ingázás. Kelés hajnali háromkor, tíz-tizenkét órás robot, hazaérkezés késő este. Gyilkos dolog. Szó szerint.

Rövid híradás volt rólunk az újságban, rádióban.

A sofőr elaludt a volánnál, áttért a szembejövő sávba, ahol összeütközött egy szabályosan közlekedő kamionnal.

A kilenc utasból négyen a helyszínen életüket vesztették. Én nem voltam ilyen szerencsés.

A kórházban még hat órán keresztül próbálták a bordáim által átszúrt tüdőmet munkára bírni. Végül feladták a küzdelmet.

Rövidke életem alatt semmit sem sikerült összekaparnom. Egy dolog mégis van, ami teljesen az enyém volt, és maradt. A munka becsülete.

Mennyit érek?