Merre tart a munka a XXI. Században?

Robotok - Forrás: Google

Kiknek írjuk a Munkások Újságát

Amikor elhatároztuk, hogy felelevenítve egy régi, szép, baloldali tradíciót, ismét megjelentetjük a Munkások Újságát, akkor az egyik első gondolatom volt, hogy ez esetben nem árt majd meghatároznunk, hogy számunkra mit jelent a munka, kit tekintünk egyáltalán a klasszikus, illetve a kor igényéhez igazodva a XXI. században munkásnak.

Amikor azt a szót halljuk, hogy munkás, öntudatlanul is egy izzadt, kérges kezű, kemény arcú, de mégis csillogó szemű férfiember képe ugrik be. Ez nyilván nem véletlenül alakult ki így, hiszen az ipari forradalom kezdete óta a munkás fogalmát és képét automatikusan azonosítjuk a keményen dolgozó bányász, gyári munkás vagy mezőgazdasági munkás képével. Ez akkoriban a szerény és kezdetleges gépesítés mellett nyilván így is volt, hiszen az emberek meglehetősen kis számú csoportja tudott a fizikai erején kívül mást – mondjuk a tudását, a megtanultakat – bérbe adni a feudális nemességből és városi polgárságból tőkés iparossá váló kapitalista osztálynak. Ráadásul éppen a hiányos gépesítés miatt sokkal több élő munkaerőre is volt szükség, mint később, a technika fejlődésével. A munka és a munkás fogalma azonban a gépesítés rohamos elterjedésével és az idő múlásával természetesen változott, és ma is folyamatos változásban van.

Az első robbanásszerű változást a hagyományosan kis számú mesterembert foglalkoztató manufaktúrákból, a munkások százait, sőt ezreit foglalkoztató gyárak létrejötte okozta, a XVIII. század végén, a XIX. század elején. Majd a második robbanást – a munkások szempontjából talán nem annyira örömteli robbanást – a XX. század elején, a gyárakban elterjedt futószalagos termelés okozta. Itt ugyan magasabb bérért, de kevesebb embert foglalkoztattak. Ez Henry Ford, nevéhez kötődik, aki megpróbálta bebizonyítani az akkori marxistáknak, hogy létezik ésszerűsíthető és moralizálható kapitalizmus, de napjainkban láthatjuk, hogy Ford tévúton járt.

Az egyre jobban elterjedő gépesítés, a hatékonyság növelés abba az irányban vezetett a XX. század során, hogy egyre kevesebb klasszikus értelemben vett munkásra volt szükség ahhoz, hogy ugyanannyit vagy többet termeljenek. forrás: NETEnnek folyományaként tömegessé vált az jelenség, melyet munkanélküliségnek hívunk, és véleményem szerint az 1929-33-as nagy gazdasági világválság is köthető ehhez a folyamathoz. Mint azt iskolai tanulmányainkból is tudhatjuk a 1929-33-as válság egy túltermelési jelenség volt, melyben a boltok polcain ugyan voltak megvételre váró termékek, de az emberek munka, és így pénz hiányában egyszerűen nem tudták azokat megvásárolni. A válságot csak Franklin Delano Roosevelt elnök „New Deal”-je (Új megállapodás) tudta ideig-óráig mederbe terelni, de tudható volt, hogy a munka szerkezetének és sok más társadalmi hatásnak folyományaként a probléma vissza fog térni. Ekkoriban indult be az ipari forradalom harmadik hulláma.

Mivel a növekvő gépesítés miatt egyre kevesebb munkásra volt kereslet a gazdaságban, a háború utáni gazdasági felíveléskor az emberek, hogy mégis hasznos munkát végezzenek, ne váljanak munkanélkülivé, tömegesen kezdtek az úgynevezett szolgáltatóipar felé fordulni. Különösen nagy volt az elvándorlás a mezőgazdaságból. Mára például az Egyesült Államokban dolgozó emberek mindössze körülbelül 3%-a földműveléssel és állattenyésztéssel, és állítja elő a többiek élelmiszerének azon részét, amit nem importból fedeznek. Ez a tendencia máshol is hasonló a nyugati, kapitalista országokba, illetve azokban, amelyek a nyugati világ felé orientálódtak.

Az életmód és az életforma egyre bonyolultabbá válásával szükség is volt arra, hogy a szolgáltató szféra – és most ide sorolom nem csak a magán szolgáltatókat, hanem az állami közszolgálatban tevékenykedőket is – bővüljön. Sajnos az idő előrehaladtával három újabb probléma ütötte fel a fejét.

Az első hogy a XX. század hetvenes-nyolcvanas, de még inkább a kilencvenes éveiben az elektronika, informatika és távközlés olyan gyors és minőségi ugráson ment keresztül, amely oda vezetett, hogy már a szolgáltatási szférában is elkezdődött az a folyamat, amely a termelő gazdaság körében már zajlott, azaz egyre kevesebb ember volt képes elvégezni ugyanazt a feladatot, egyre gyorsabban, és hatékonyabban. Emiatt ebből a szektorból is tovább kellett lépnie az embereknek, csakhogy nem igazán volt már hová! A folyamat jelenleg is zajlik, egyre élesedik és válik kegyetlenebbé ez a verseny. A verseny a munkáért, a túlélésért, amelynek mesterséges fenntartása a tőkések alapvető érdeke.

A második probléma szintén egy folyamat része. A XIX. században a munkások gyakran embertelen körülmények közt dolgoztak 12-14 órát (olykor még többet is) naponta. Ennek csökkentése érdekében – és persze más dolgozói érdekvédelmi ügyek végett is – jöttek létre a szakszervezetek, amelyek hosszú küzdelem árán elérték, hogy a munkaidő folyamatosan csökkenjen napi 10, majd pedig 8 órára. Ennek elérése fejlettebb országokban a XX. század elejére datálható. Itt azonban a csökkenés megállt. A tőkések ennél jelentősen lejjebb már nem engedték csökkenteni az egy főre jutó napi munkaórák számát, hiszen ez esetben adott munkára több embert kellene alkalmazniuk, ám ezt vagy csak úgy tehetik meg, hogy tovább gépesítenek és növelik a munkanélküliek számát, a meglévő dolgozók fizetése arányosan csökken, vagy pedig a munkásaik által megtermelt profitra terhelik rá ezt. Ez utóbbi, pedig egy tőkésnek olyan, mint egy érzéstelenítés nélküli foghúzás. A fejlett gépesítéssel, pedig még ezért a zsugorodó számú munkalehetőségért is egyre nagyobb és élesebb verseny alakult ki. Jelenleg ennek a dilemmának a hatása érezhető. Ezt hívják „technológiai munkanélküliségnek”, amelynek megoldása a közeljövő egyik igen nagy és komoly feladata.

A harmadik probléma, pedig a munkás-munkás szembenállás, amely részben a termelői és a szolgáltatói szféra egymástól való eltávolodásából, részben, pedig a tőkések jól felfogott érdekéből fakad. Sajnos sokszor tapasztaltam, hogy a klasszikus, termelő, vagy mondjuk úgy „kétkezi” munkát végzők lekicsinylően nyilatkoznak a szolgáltató és/vagy közszféra dolgozóiról, és ez fordítva sincs másként, pedig ezek a területek – főleg a mai világban – nem működhetnek hatékonyan egymás nélkül. A szolgáltatóiparban dolgozóknak szükségük van a munkások által előállított javakra, és a termelőmunkát végzőknek szükségük van a szolgáltatóiparban és a közigazgatásban, közszférában dolgozók tevékenységére is. Az ellentét tehát mesterségesen gerjesztett és fenntartott. Mindkét területen dolgozónak el KELL fogadnia, hogy a másik területen dolgozó tevékenysége semmivel sem alávalóbb vagy előbbre valóbb a sajátjánál. Az igaz „ellenfél” a tőkés, vagy ahogy ma nagyvonalúan szereti magát ez a csoport nevezni, a „munkaadók”. (Bár véleményem szerint a munkát nem ők adják, a munka eleve adott. Ők legfeljebb feltételeket teremtenek hozzá, amelyet nélkülük, és az általuk erről lefölözött haszon magánosítása nélkül is meg lehetne szervezni, teremteni.)

Amennyiben sikerülne valahogy ezt a rést összezárni, úgy elérhető lenne például az, ha mondjuk a vasutasok / buszsofőrök – azaz a szolgáltatásban dolgozók – több fizetésért, kevesebb munkaidőért, jobb körülményekért tüntetnek, akkor a kétkezi munkás nem kezdi őket szidni ezért. Nem azon bosszankodik, hogy így nem ér be időben a munkahelyére, hanem szolidáris velük, hiszen megérti, hogy valójában nem a dolgozó a másik dolgozó ellenfele, (főleg akkor nem, ha nem is ugyanazon a területen dolgoznak) hanem a tőkés / tulajdonos az! Ez esetben, pedig a kétkezi munkások is számíthatnának a szolgáltatóipar dolgozóinak szolidaritására.

Jelenleg láthatjuk, hogy a tőkés világ, kiszolgálóik, a politikusok segítségével azon mesterkedik, hogy a szakszervezeteket még jobban ellehetetlenítse és a munkás-munkás szembenállást, tovább erősítse. Így elérve az „oszd meg és uralkodj.” állapotot. Ha a híreket figyeljük, látható, hogy a helyzet világszerte fokozódik, és a dolgozók tűréshatára egyre csökken. Mindenhol tüntetések, demonstrációk szerveződnek. Ha pedig eléri a kritikus pontot, akkor senki sem tudja, hogy mi történik majd. Remélhetőleg a fentebb felsorolt három, problémás pontot a XXI. század munkásai, legyenek kétkezi vagy a szolgáltatóipari munkások, legyenek akár a munkából a „verseny” által mesterségesen kiszorítottak, együtt tudják majd megoldani.

  •  
  •  
  •  
  •